Odesszából Dunaszerdahelyre: háborús menekültként Szlovákiában

Amikor arról kérdezem, hogyan emlékszik a három évvel ezelőtti eseményekre, azt mondja:  „Mindenre emlékszem.” Pontos leírását adja a reggelnek, amikor Ukrajna a háborúra ébredt 2022. február 24-én. „7.30-kor nyitottam ki a szemem, és rápillantottam a telefonra. Harminc nem fogadott hívásom volt – anyukámtól és az egyik ismerősömtől. Visszahívtam a barátnőmet, aki azt kérdezte, tudom-e, hogy háború van. Azt mondta, elmennek Odesszából falura, és ha szeretnék, csomagoljak össze, és menjek velük. Én pedig nem értettem, miről beszél. Hogyan lehet háború a 21. században? Majd felhívtam anyukámat is, aki azt mondta, az elnök bejelentette, hogy itt vannak az oroszok, folynak a harcok. És még ekkor sem hittem el, hogy ez igaz lehet. A 21. században?! Abban a korszakban, amikor mindenki tanulhat, művelődhet, és az emberek többsége több nyelven is beszél?!” 

Nyolc hónapos gyermekkel – egyedül
Natalia férje tengerész, hajógépészként dolgozik tengeri hajókon, ami azt jelenti, hogy 5-6 hónapig távol van, majd néhány hónapot a családjával tud tölteni. Már a Covid is próbára tette őket, amikor Dmitrónak Bangladesben kellett átvészelnie a betegséget két héten keresztül egyedül egy hotelszobában. 2022 februárjában is távol volt, de Natalia mégsem volt teljesen egyedül nyolc hónapos kislányukkal, Sofiával, hiszen számíthatott a szüleire, a férje családjára és a barátaikra. De február 24-én reggel még fogalma sem volt, mennyire megváltozik majd az élete néhány héten belül. „Lementem az utcára. Szorosan fogtam Sofiát, közben pedig messziről hallatszott a bombázások hangja.” Február 24-én ugyanis az odesszai déli kikötőt, raktárépületeket s a közelben lévő légvédelmi rendszereket bombázta az orosz haderő. „Az emberek pánikban voltak. Férfiak és nők is megpakolt bevásárlótáskákkal közlekedtek. A kisgyerekes családok pelenkákat, tápszereket vásároltak fel, mert senki nem tudta, lesz-e még a boltokban áru. Amikor hazaértem, összepakoltam egy kis táskába az iratainkat, hogy ha arra kerülne a sor, hogy menni kell, készen álljak.” 

A fordulópont
Natalia – és valószínűleg vele együtt minden ukrán ember – minden egyes nap a háború végét várta. Közben telt az idő, eljött a március, harmadikán pedig a legközelebbi barátai Herszonból útra keltek. Hívták, hogy tartson velük. Ők Szlovákiába mentek, Dunaszerdahelyen volt lakásuk. „Március 3-án reggel még nem gondoltam, hogy elhagyom az országot. Továbbra is csak azt hajtogattam, hogy holnap már minden rendben lesz, másnap már biztosan vége lesz a háborúnak. Hiszen a 21. században élünk…! Ez lett a mantrám” – folytatja Natalia. „De miután Anastasia hívott, hogy ők már utaznak, és azt mondta, nekem is mennem kell, rájöttem, igaza van. Valóban mennem kell. Van egy kislányom, és a legfontosabb, hogy ő rendben legyen. A szüleim nem akarták elhagyni az országot, de anyukám végül is velem tartott, mert féltett attól, hogy egyedül utazzak egy nyolc hónapos gyerekkel.” 
Mire a döntés megszületett Nataliában, délután három óra volt, aznap már nem tudott útnak indulni, mivel este hat órától a tizenkét órás kijárási tilalom lépett érvénybe.

Lépni a bizonytalanba
Másnap reggel a kijárási tilalom lejártakor, vagyis reggel hat órakor anya és lánya már az autóban ültek, megálltak a nagymamáért, és nekivágtak a nagyjából 1500 km-es útnak. A kocsiba főleg a gyermek dolgai – ruhái, játékai, kocsija – kerültek, Natalia magának csak egy váltás ruhát pakolt azon kívül, ami rajta volt. Anyukája hozta az élelmet hármuknak, bár a kislány főleg anyatejjel táplálkozott. A moldáv határátkelő, Palaca irányába indultak el. 
„Az első nehézség az üzemanyag volt. A kutakon ugyanis korlátozták a benzinvásárlást. De a határátkelő közel volt, 11 kilométerre, szóval ezen nem aggódtam. Azt gondoltam, 1-2 óra, és Moldáviában leszünk. De nem így történt.”
Natalia, a nyolc hónapos kislánya és a nagymama 23 órát töltöttek a határon a kocsiban, a kígyózó sorban. „8.30-tól másnap 7.30-ig lépésben haladtunk, méterenként araszoltunk előre. Aludni nem lehetett, mert folyamatosan kellett haladni, ha mégis elaludtál, jöttek emberek, és bekopogtak, hogy haladjon a sor. Voltak önkéntesek, akik ételt és vizet osztogattak. Nekünk volt élelmünk, de én például vécére sem tudtam elmenni. Ezt is meg kellett oldani – például pelenkával. Sofia szintén nem aludt, csak a karomban kicsit. Az ölembe vettem, úgy vezettem.” Natalia beszámolójában itt jut el arra a pontra, amikor az események felidézése megterhelővé válik számára. Az addigi események sem voltak kevésbé nyomasztóak, de a bombázások távolabb voltak, a háborút a hírekből kapta. Amint azonban bezárta lakásuk ajtaját, és útra kelt, a saját bőrén tapasztalta meg a menekültlét nehézségeit: mit jelent fejest ugrani a bizonytalanba, elveszíteni az otthon biztonságot adó talaját a lábad alól, és megpróbálni erősnek maradni minden helyzetben. Natalia ekkor már sokadszorra hangsúlyozza, hogy ők a szerencsésebbek között voltak és vannak. Van autójuk, volt hova menniük. Sokak ennél súlyosabb, tragikusabb helyzeteket éltek és élnek meg. Mind a mai napig.

Katonák az úton 

„Csak azt vártam, hogy átlépjük a határt, ahol már nem fenyegethet bombatámadás.”

 A huszonhárom órás sorban állás után Natalia azt tervezte, ha átérnek, leállítja a kocsit, és alszik egyet. De addigra átlendült a fáradtságon, így azonnal nekivágtak a hosszú útnak. Átszelték Moldáviát, Romániában pedig március 5-én és 6-án is megszálltak éjszakára. Natalia addig, amíg az első szállást el nem érték, lényegében egyáltalán nem aludt, vagy csak pár percre szenderedett el. Két napnyi nemalvás után pedig nem is lehet csodálkozni, ha hallucinálni kezdett. „A sötétben vezettem, a telefonos térkép az út két oldalán nagy fekete foltokat jelölt, valószínűleg tavak voltak, de már az is ijesztőnek tűnt, majd egyszeriben katonákat láttam átmenni az úton. Ijesztő volt. Soha azelőtt nem voltak látomásaim.” Ennek ellenére Nataliában jó érzések is maradtak az utazásról. „Mindenhol kedves emberekkel találkoztunk útközben, akik azt kérdezték, miben segíthetnek. Azt érezhettem, biztonságban vagyunk.” Az utazás utolsó szakaszát már könnyen teljesítették: március 7-én délelőtt Aradról indultak útnak Dunaszerdahelyre, 14.30-ra oda is értek.

Nők a fedélzeten
Anastasiáék kétszobás lakásába érkeztek meg, ahol az egyik szobában lakott a barátnő két gyerekkel és az anyósával, a másik szobába kerültek Nataliáék – valamint Anastasia macskája. „Csak nők voltunk a lakásban, még a macska is nőstény volt” – teszi hozzá nevetve Natalia. Március nyolcadikán (tegyük hozzá, nőnapon) pihenőnapot tartottak, kilencedikén pedig elindultak intézkedni. A dunaszerdahelyi idegenrendészeten akkor még gyorsan lehetett ügyet intézni, egy órán belül a rendszerbe kerültek, átmeneti menedékjogot kaptak, hivatalosan is menekültekké váltak. 
De új és idegen helyen a kezdet is nehezebb. 

„Az egyik nap még élted az életed otthon, a lakásodban, tervezted a jövőt, egyszeriben pedig egy idegen országban ébredsz. És nem tudod, mit hoz a holnap, nem tudod, mire lesz szükséged. Nem tudod, mire érdemes berendezkedned. Vajon meddig maradhatsz itt, milyen lesz a helyzet, tovább kell-e menned? Semmit nem tudsz.” 

Veszelka
Nataliáék Dunaszerdahelyen nem csupán menedékre, de közösségre is találtak. Ezt nyújtotta a városba és környékére érkezett ukrán menekülteknek a Veszelka. Néhány helyi önkéntes ugyanis gyorsan felismerte, hogy nem csupán élelmiszerrel és ruhaneművel kell segíteni az ideérkezőket, de a közösség megélésének lehetősége is hiányzik az otthonukat elhagyóknak. A Szivárvány Fejlesztő Központ tereiben vasárnaponként találkozhattak a környékre érkező ukránok. De volt ukrán ovi, szlovák nyelvkurzus, és persze ruhák és élelmiszer is. Egy különleges helyi közösségi projekt lett a Veszelka. „A klub két napocskája Bondor Eszter és Bodó Lívia volt. Nagyon-nagyon sok segítséget kaptunk tőlük és a veszelkásoktól. A gyerekek találkozhattak más ukrán gyerekekkel, beszélgethettek, és mi felnőttek is beszélgethettünk egy csésze kávé, egy bögre tea mellett.”

Menni vagy maradni
Néhány hete Odesszában a történelmi városközpontot bombázták – a város ikonikus épülete, a 19. század végén épült Hotel Bristol is megrongálódott. 
Natalia figyeli az otthoni eseményeket. Szülei, barátaik, keresztlánya és családja is ott maradtak. A feleség nem akart a férje nélkül útra kelni. Inkább élnek együtt egy háborús országban, mint egymás nélkül. „Amikor elkezdődött a háború, és mi is útnak indultunk, nem értettem, mások hogyan maradhatnak – mondja Natalia. – Azt gondoltam, akinek gyermeke van, annak mennie kell. Ma már tudom, hogy mindenkinek joga van eldönteni, mi a legjobb neki és a családjának.” 
Natalia úgy érzi, ha olyan helyzet állna fenn a jövőben, hogy újra menni kell, nem gondolkozna sokáig. Valószínűleg kevésbé stresszesen élné meg a helyzetet, mint első alkalommal. „Tudjuk, hogy egyetlen nap, egyetlen perc alatt minden megváltozhat. Már nem félnék annyira, mint először. Egy utat már megjártam.” De ez nem azt jelenti, hogy menni szeretne. 

„A stabilitásra vágyom. És arra, hogy az emberek maguk dönthessék el, hol és hogyan akarnak élni, vagy milyen nyelven szeretnének beszélni.”

Hol a haza?
Ha ma vagy holnap véget érne a háború, akkor hazamennének-e? – kérdezem Nataliát. „Nem. Mi jelenleg itt építjük a jövőnket” – válaszol. „Ha most véget is érne a háború, ki tudja, mi történne két nap múlva. Ahogy három éve egyik napról a másikra indultak el a harcok, úgy ez újra megtörténhet.”
Nataliáék ma már Bazinban élnek. Az ottani óvodában volt hely Sofiának, nem úgy, mint Dunaszerdahelyen. „Végigkérdeztem a dunaszerdahelyi ovik szlovák csoportjait, de mindegyik tele volt. Magyar csoportban nem gondolkoztunk, mert a szlovákot nekünk nyilván könnyebb megtanulni. Bazinban pedig az igazgatónő még meg is nyugtatott, hogy 1-2 hónapon belül Sofiának nem lesznek nyelvi gondjai. Volt már tapasztalatuk ukrán gyerekekkel. Ezt meg tudom erősíteni. Sofia már nagyon ügyesen kommunikál szlovákul. 
Amióta pedig a kislány óvodába jár, az anyuka elkezdhetett magával is foglalkozni. Natalia otthon könyvelőként dolgozott, magas beosztásban, de itt mindent a nulláról kellene újra felépítenie, ezért jelenleg nem gondolkozik abban, hogy a szakmájában helyezkedjen el. Jelenleg szlovák nyelvtanfolyamra jár, és vannak tervei a jövőre nézve. „Most tanulnom kell. A cél az A2-es nyelvvizsga.”

Ki vagyok? Hol vagyok? Mit keresek itt?
Nem könnyű egy idegen országban otthonra találni. Nem megy egyik napról a másikra. Nataliában is gyakran felmerülnek a fenti kérdések, és nehéz rájuk választ találnia. „Minden zavaros. Néha azt érzem, én itt nem számítok.” Különösen akkor lehet nehéz, ha a híreket olvasva azzal kell szembesülnie, hogy az ország élén álló politikusok az ukránokat teszik felelőssé ezért vagy azért. „Remélem, a gyermekemnek már nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznia.” 
Natalia a jelenlegi politikai helyzetet is aggódva figyeli. A nemrég zajló tüntetések jelszavai „Slovensko je Európa!” (Szlovákia Európa!) felidézik benne a 2014-es ukrajnai tüntetéseket, ahol ugyanígy az „Ukrajna Európa!” jelszavakat skandáltak az emberek. Abban bízik, hogy Ukrajnával ellentétben Szlovákia nincs egyedül. Mögötte, mellette ott áll Európa.