A dunaszerdahelyi buszállomástól néhány lépésnyire található a város hajléktalanszállója. Délelőtt látogatunk ide, a szállás vezetője, Bartalos József ilyenkor is kinyitja néhány órára a menedékhelyet, hogy az otthontalanok melegedhessenek.
Ahogy belépünk az épületbe, József egy lezseren öltözött fiatalembert kér meg, hogy takarítsa le az előtérben álló asztalt. Az illető az orra alatt mormolja, hogy minek letakarítani, a többiek úgyis mindig itt sodorják a cigit, de azért hozza a rongyot.
A dunaszerdahelyi szálló hivatalosan 2018 júliusától működik. Az elosztás: három szoba. Kettőben férfiak laknak, egy pedig a nőké.
„Jelenleg tíz-tizenegy személy jár ide rendszeresen, szóval majdnem 100%-os a kihasználtság. Nyáron más a helyzet, akkor nem igazán jönnek be, inkább kint töltik az éjszakát a szabad ég alatt. Most azonban szükség van a menhelyre. Este nyolctól reggel hatig vagyunk nyitva, biztosítjuk a napi egy meleg étkezést. Az itt alvók moshatnak, tisztálkodhatnak, főzhetnek, ételt melegíthetnek maguknak. Íratlan szabály, hogy alkoholos állapotban nem éjszakázhatnak itt. Nyolcra megjönnek, esznek, lezuhanyoznak, és fekszenek is le aludni. Nem igazán keresik egymás társaságát. A szolgáltatás nem ingyenes, alkalmanként 1 euró 10 centet kell fizetnie annak, aki itt szeretne aludni. Melegedés céljából délelőtt is kinyitom az épületet. Ilyenkor takarítanak, pihennek. Egyébként a Karcsai úton van egy közösségi központ is, ahol van tévé, internet, játékok. Az érdeklődés azonban nem túl nagy, a hajléktalanok azt mondják, túl messze van, nincs kedvük odáig elgyalogolni” – magyarázza József, a hely mindenese.
Itt vannak otthon
Van olyan hajléktalan, aki a kezdetektől ide jár haza, évek óta ugyanabban az ágyban alszik. Sokan még az ünnepeket is itt töltik. József mindenkit ismer, nagyon ritkán jön új személy. Ha mégis, általában nem marad sokáig. Mivel ugyanazok az arcok fordulnak meg a menedékhelyen, megengedik nekik, hogy a ruháikat, személyes dolgaikat itt hagyják napközben. Ez más szállásokon nem így működik, mert ott nem tudni, ki jön majd be éjjel. A pozsonyi Depaulban például 250-en is megfordulnak egy éjszaka.
„Akik elérik a nyugdíjkorhatárt, megpróbálnak idősotthonba, esetleg más szociális intézménybe menni. A fiatalabbaknál az a gond, hogy ha nem bírósági végzés határozza meg számukra például a pszichiátriai kezelést vagy az elvonót, akkor a saját döntésük alapján jöhetnek-mehetnek az intézetek közt. Nem tarthatják őket bent. Ezáltal beleragadnak egy olyan spirálba, amiből szinte lehetetlen kikerülni. Próbálkoznak munkahelyekkel, de általában néhány nap után visszaesnek, nem győzik fizetni a tartozásukat” – tudom meg a szállás vezetőjétől.
Mivel sokan évek óta itt laknak, azt hinné az ember, hogy segítik egymást, jól kijönnek egymással, de József rám cáfol.
„Itt nincsenek barátságok, csak érdekkapcsolatok. Kihasználják a másikat, elcsennek egymástól ezt-azt. De verekedés legalább nincs. Tudják jól, hogy azt nem toleráljuk. Ha valaki fizikailag bántalmazza a társait, akkor búcsút kell mondania a szállónak. A lopásoknál egyébként sosincs tettes, nem vallják be, hogy ki volt.”
Napközben, amíg a szálló zárva, vannak, akik a városi könyvtár felé veszik az irányt, míg mások ismerősökkel, családtagokkal találkoznak, esetleg munkában vannak, munkát keresnek. Sokan az állomás környékén vagy a kórházban tanyáznak. Állnak, ülnek, várnak. József szerint a céltalan bolyongással senki sem jut előre, ezért jobb, ha valamivel elfoglalják magukat.
Az alkohollal jönnek a gondok
A legtöbben, akik itt húzzák meg magukat, az alkohol miatt kerültek az utcára. „Akinek drogproblémái vannak, az nem igazán akar bejönni a menedékhelyre. A drogfüggők idegesek, állandóan menniük kell, nem tudnak egy helyben lenni. Próbálják előteremteni a drogra valót. Az alkohol más típusú probléma. Az elvonót a legtöbb esetben meg se próbálhatják, mert tartozásuk van az egészségbiztosító felé. Persze volt, aki végigcsinálta, majd dolgozni kezdett, de jött egy törés, és visszaesett.”
Az ittlévők közül mindenkinek meggyűlt már a baja az itallal. Az ivás miatt összevesznek az otthoniakkal, kiteszik őket a lakásból, megszűnnek a családi kötelékeik.
„Ha itt mindenkit szondáztatnánk, nem biztos, hogy a szállón bárki is maradna. Az a lényeg, hogy ne legyenek erősen ittas állapotban. De ezt ők is tudják. Ha este be akarnak jönni, akkor délben már általában leállnak, nem isznak tovább. Ha részegen jönnének be, abból rengeteg konfliktus lenne.”
A hajléktalanság mint életforma
Bár vannak pozitív példák, a hajléktalanok legtöbbje reménytelen, nem látja a kiutat. József elmondása alapján a legtöbben hozzászoktak ehhez az életstílushoz, nehéz őket belőle kimozdítani.
„Nehezen fogadják el a szabályokat, a kötöttséget, túl nagy bennük a szabadságvágy. De azért mindig van kivétel. Az egyik lakó például évek óta stabil munkahellyel rendelkezik. Egyelőre a tartozását törleszti a fizetéséből, így nem tud albérletet kivenni a városban, de szerintem néhány év múlva saját lábra tud majd állni.”
A ki-be járók közt börtönviseltek is vannak. „Miután szabadulnak, nehéz újra érvényesülniük, ezért utcára kerülnek. Akad olyan is, aki itt tölti az éjszakákat, de tudja, hogy börtönbe fog menni, készül rá. Az utcán könnyen keverednek ebbe-abba.”
Lelkileg is megterhelő
Bartalos József szociális munkás hihetetlen türelemmel, odaadással vezeti a szállót. Évente 365 napot van szolgálatban. A hajléktalanok tisztelik, egyikük meg is jegyzi, hogy nem tudná végezni ezt a munkát.
„Hetedik éve vezetem a szállót. Szeretem ezt a hivatást, akkor is, ha néha lelkileg megterhelő. Igyekszem a tapasztalatokat elraktározni, mert ha újra találkozom egy hasonló történettel, könnyebben tudok segíteni. Eleinte hazavittem mások gondjait, később rájöttem, hogy nem szabad. Muszáj elvonatkoztatni.”
Józsefhez gyakran fordulnak tanácsért, segítségért. „Próbálok utat mutatni, de rajtuk múlik, hogy képesek-e végigmenni rajta. Van, aki próbálkozik, aztán feladja, mert hosszú, rögös az út, és olyan is, aki neki se indul, úgy van vele, hogy minek, úgysem lesz jobb...”
„Összevesztünk, mert megcsalt”
„Ha valaki meghallja azt a szót, hogy hajléktalanszálló, akkor irtózik. Távol akarja magát tartani. Pedig nagy szükség lenne önkéntes segítőkre. Vannak, akik negatívan viszonyulnak a hajléktalanokhoz, de akad olyan is, aki megpróbál segíteni. A fiatalabb korosztály hamarabb észreveszi, ha mondjuk valaki fekszik a földön. Ilyenkor megkeresnek engem, vagy mentőt hívnak. Adományozók is jönnek, ágyneművel, matracokkal, tisztítószerekkel, ruhákkal, tartós élelmiszerrel támogatnak minket.”
Az asztalt letörlő fiatalember nem túl beszédes, de annyit elárul, hogy Megyeren lakott a barátnőjével. „Összevesztünk, mert megcsalt. Pedig gyerekünk is van, 18 hónapos. Az asszony akarja, hogy menjek vissza, de nem fogok. Lehet, hogy a hétvégén összepakolok, és inkább elmegyek anyámhoz Szeredre. Vannak rokonaim erre-arra, akikhez elmehetek napközben, nem kell fagyoskodnom.”
Benézünk a nők szobájába. A kis helyiségben ketten laknak. Itt nagyobb a rend. József elárulja, hogy mindig kevesebb a nő a szálláson, és alapból a hajléktalanok közt is kevesebben vannak.
„Az első éjjel nehéz volt”
A szomszédos szobában egy megtört tekintetű fiatalember ül. Kilenc éve él hajléktalanszállón, pedig még csak 34 éves. Szóba elegyedünk. A nevét nem szeretné elárulni. Lesüti a szemét, az ujján lévő gyűrűt húzogatja.
„2011-ben meghalt az édesapám. Saját pénzemen temettettem el. A mostohaapám választás elé állította anyukámat: vagy ő, vagy én. Az utcára kerültem. Az első éjjel nagyon nehéz volt, de volt bennem valami belső erő, ami segített túlélni. Napközben eljárok a könyvtárba, internetezek, filmeket nézek. Az akciófilmek a kedvenceim. Olvasni is szoktam, segít elmenekülni a valóságból. Régóta vágyom arra, hogy elmehessek innen. Úgy tűnik, ez végre sikerül. A jövő hónaptól lesz egy otthonom. Az unokatestvérem felajánlotta, hogy költözzek hozzá.”
Szobatársa, Attila, másfél éve került az utcára, de korábban az egész világot bejárta kamionnal.
„A családom kizárt otthonról. Megbeszélték a hátam mögött. Aztán amikor elmentem cigit venni, arra jöttem vissza, hogy kicserélték a zárat az ajtón, és kint kellett aludnom. Nem voltam ehhez hozzászokva, de legalább május volt. Előtte 29 évig kamionoztam: jártam Marokkóban, Norvégiában, Spanyolországban. Sokat láttam a világból, megtanultam németül, spanyolul, franciául, angolul, olaszul, oroszul, csehül, szlovákul. Spanyolország volt a kedvencem, ott szívesen élnék. Később egészségügyi gondjaim lettek, anyám is megbetegedett, én lettem a gondozója. A kamionozás után nehéz volt megszokni, hogy mindennap otthon vagyok. Anyám parancsolgatott nekem, megromlott a kapcsolatunk. Amikor utcára kerültem, sokat ittam. Máshogy nem lehet kibírni. Hiányzik a régi életem: a kormány, a vezetés, az, hogy szinte mindig más országban ébredtem. Szabad voltam. Remélem, sikerül elintézni a rokkantsági nyugdíjat, az lenne számomra a kiút, elmennék albérletbe. Akik lenéznek, azoknak azt üzenem, hogy senki nem tudhatja, mikor kerül hasonló helyzetbe.”
***
Búcsúzás után sietős léptekkel szállok vonatra. Talán sosem voltam még olyan hálás, mint ez után a riport után, hogy van hová mennem, és fűtött szobában alhatok, az otthonomban.
A cikk a Vasárnap családi magazin 2024/5-ös számában jelent meg, 2024. január 30-án.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.