Egy újabb hét Gombaszögön

„Nekem tetszik itt a levegő” – szól az esemény másik közismert reklámszövege. Ironikus módon éppen ez az egy nem tetszett, bár a szervezők nyilván nem tehetnek az idei nyár döglesztő kánikuláiról. Útközben a legizzasztóbb horrorképek villantak be a fesztiválnyitó sorban állásról, végül azonban a megszokottnál jóval gyorsabban bejutottunk. Természetesen nem mindenki számára volt zökkenőmentes az élmény, hallottam utólag problémás regisztrációkról, a kapunyitás előtt bőrig ázott táborozókról, számomra viszont egyértelmű útmutatással és a sorban ingyen felkínált frissítővel indult Gombaszög.

Ha el van romolva, javítsd meg

A tavalyi látogatásom két meghatározó élménye a következő volt: nincs víz, a személyzet (sztaffosok) pedig semmiről nem tud semmit. Van egy olyan érzésem, hogy meglepődnék, ha megtudnám, mennyi minden sikerült félre az idei táborban. A nyílt kommunikáció, a (látszólag) készenlétben álló megoldások ugyanis mindig elfedték a lyukakat, és biztonságérzetet teremtettek. Amikor az érkezéskor még nem állt az újságírók sátra, elnézést kértek, és boldogan hozzáférést adtak a sztaffos áramforrásokhoz. Amikor az egyik büfében azzal vártak, hogy sajnos nincs áram, azonnal hozzátették, hogy ezt meg azt azért tudok venni, mert előre bekészítették. Amikor azt láttam, hogy a sztaffosok éppen lezárnak egy sornyi mellékhelyiséget, már jó messziről odakiáltottak, hogy inkább hova menjek. Elég könnyű megértő táborozónak lenni, ha az ember azt látja, hogy a szervezőség kézben tartja a dolgokat.

Idén sokkal inkább a fesztiválnépség láttán csóváltam a fejem. Annak ellenére, hogy egy külön csapat már a domb legalján segített eligazodni az érkező sofőröknek, a rendezvény során nemegy autót láttam „parkolj el a fesztivál területéről” cédulával távozni. A leszalagozott toalettajtó értelmezése szintén nagy falat volt sokaknak – az első táborozót, akit láttam nemes egyszerűséggel átbújni a szalag alatt a nem működő WC-be, még megmosolyogtam, a huszadiknál már úgy éreztem, én értek félre valamit. A legnagyobb gond azonban a szemetelés volt; a szervezők ugyan megkoronázták a tábort egy közös szemétszedéssel, ám hosszú távon talán jobb volna kialakítani egy olyan rendszert, ahol a táborozók nem adják fel szelektálási szándékukat az első túlcsorduló, jelöletlen kuka láttán.

Ria, ria, kultúria

Amikor második este egy ponyva alá menekültem az eső elől, és így akaratom ellenére is bent ragadtam egy hangos „ria, ria, hungária!” kántálásban, bevallom, kissé elment a kedvem a magyar kultúrától. A hét előrehaladtával szerencsére visszatért, és fel is lángolt, leginkább a Radványi Mozinak köszönhetően. Ezen az új helyszínen egész héten a magyar filmeké volt a főszerep. Vetítették őket, beszélgettek róluk, ünnepelték őket, gyakran (sztár)vendégekkel. Sor került például a Pressburg első epizódjának premiervetítésére is, de a Semmelweis forgatókönyvíróját is alaposan ki lehetett faggatni – ez a program sajnos az első estére esett, vagyis mi még javában sátrat állítottunk közben. Talán jövőre jobb volna ekkora volumenű filmeket a hét végére hagyni. De tény, hogy kevés élmény fogható ahhoz, amikor egy sátornyi táborozóval végignevetitek és -tapsoljátok a Macskafogót.

Sokan persze a koncertek miatt érkeznek, és ezekből sem volt hiány. Amerikai rockbandák zenéitől kisebb és nagyobb alternatív zenakarokon át egészen a magyar popzene legnagyobb neveiig mindenkit elkaphattunk a színpadokon. Volt itt Péterfy Bori, Aurevoir., Jóvilágvan, Csaknekedkislány, Szabó Balázs, Estendøn, Deák Bill Gyula, Dzsúdló, Margaret Island, Leander Kills, hogy csak néhányat említsünk a gazdag felhozatalból. Külön öröm volt látni azt is, hogy miután tavaly sokan nem jutottak be kívánt koncertjeikre, idén egész héten zakatoltak a fesztivál közösségi oldalai, és állandóan informálták az érkezőket, hogyan tudják a lehető legkönnyebben elkerülni a sorakozást. A hetet megkoronázó Carson Coma-koncerten pedig végül boldogan „orbánviktorozott” az egész közönség.

Kincs, ami nincs... meg ami van

Ez utóbbi kissé skizofrén élmény lehetett sokaknak, a fesztivál előestéjét ugyanis egy kisebb botrány zavarta meg. Az Új Szó napilap közzétette, hogy azért hiányoznak az idei felhozatalból, mert a gombaszögi programbizottság nem engedte megvalósulni tervezett beszélgetésüket Magyar Péterrel, a magyarországi Tisza Párt vezetőjével, valamint Grendel Gáborral, a Szlovákia mozgalom képviselőjével. A (szerintem izgalmas és egyedi) téma az ellenzéki politizálás lett volna, a vétó indoka pedig az, hogy Magyar és Grendel nem egyenlő státuszú vitapartnerek. A helyzetet bonyolította, hogy a fideszes Deutsch Tamás (akit a bizottság az Új Szó szerint alternatív vitapartnerként javasolt) egyébként hivatalos volt egy gombaszögi beszélgetésre, komolyabb ellenzéki vitapartner nélkül. Túlzás volna azt állítani, hogy az eset különösebben megzavarta volna a fesztivál hangulatát, ám fel-felmerült vitatkozó sztaffosok beszélgetéseiben vagy éppen az Ódor Lajos–Eduard Heger beszélgetés során is, közönségkérdésként.

Tavaly végigültem egy vitapartner nélküli vitát, ahol a magyarkormány-párti Mandiner egy újságírója felkészült oppozíció nélkül beszélt (bár a „sarkított” vagy a „ferdített” szavak bármelyike pontosabb volna) az LMBTQ+ jelenségről. Sajnos az ember akarva-akaratlanul is elgondolkodik, hogy ha ez (valamint Deutsch Tamás szintén tavalyi szólózása) átcsúszik a szitán, akkor hol és mi alapján húzzuk meg a határt? Egyelőre még sok program eltereli az ember figyelmét erről a kérdésről: a DH Móló talán az idei év legizgalmasabb felhozatalával büszkélkedhetett progresszív, fiatalos problémákat megcélzó előadásokkal, de a Kompromisszum emberjogi vagy Récsei Noémi érzékenyítő témájú beszélgetései is komoly értéket képviseltek. Szintén remek témákkal érkezett a VándorLáss – ezek közül kiemelném azt, ahol Kovács Kovi Zoltán a FOMO (Fear of Missing Out – a Kimaradástól Való Félelem) témáját járta körbe. Ebből, mármint a jelenségből, jutott a táborra bőven. A rendezvényhez ugyanis idén annyian járultak hozzá hasznos és érdekfeszítő előadásokkal, hogy az ember már-már kínzásként élte meg, ha választania kellett.

Visszatérnél a völgybe?

Az idei volt talán a kedvenc gombaszögi élményem. A sztaffosokkal öröm volt együttműködni, az előadók nagy része építő céllal szólt az emberekhez, a közösségi eufória pedig mágikus volt – még azoknak is, akik színpad helyett inkább egy mozivászon előtt szeretnek ujjongani. Idén nem űzök gúnyt Gombaszög szlogenjéből. Ha a völgy visszavár, én jövőre is visszajövök. Remélem, tényleg visszavár majd. Akkor is, ha esetleg én is hangosan „orbánviktoroztam”.