Egy selmeci bolhakutató

Professzor úr, meséljen a családjáról, a gyökereiről!
Az első ős, akiről tudunk, Andrea – vagyis András – Dudith Budán született 1533-ban, epitáfja a boroszlói, vagyis wroclawi Szt. Erzsébet-katedrálisban van. Padovában tanult, majd knini püspökké szentelték fel, és részt vett a trentói zsinaton mint küldött. Antitrinitárius volt, ágált a papok cölibátusa ellen, vénségére áttért az unitárius hitre, és valamelyik Leó pápa ki is átkozta. Ez az ősnagybácsi egyébként öt nyelven levelezett, felesége a lengyel királyné egyik udvarhölgye volt. Aztán kétszáz évnyi kiesés van. A következő írásos nyom az 1750-es évek vége felé bukkan fel Pápán, egy Dudics Márton nevezetű csizmadia céhmesterről, Bél Mátyás kortársáról. Atyám idősebb bátyja, a háború után Lekérről kitoloncolt Dudich László megírta a család krónikáját, kilencszáz gépelt oldalon. A mi Felvidéken alapozott családunkat 1822-ig tudom visszakövetni, a dédapám, Ferenc ekkor született Pápán. Miután Esztergomban kitanulta a preparandiumot (azaz a tanítóképzőt), 1848-ban Lekéren választották meg ludi rectornak (vagyis iskolaigazgatónak) és orgonistának. Nagyapám, az 1875-ben született László szintén tanító volt Lekéren, őt velocipéden egy autó ütötte el 1941-ben Zselízen. Jóapám 1906-ban szintén Lekéren született, és zselízi tanítóként költözött el örökre 1976-ban. 

Az édesapja alapította – másokkal együtt – a zselízi gimnáziumot. Milyen volt pedagógusgyereknek lenni?
Apámnak 1945 után magyarként nem volt állampolgársága, állást sem kaphatott, pályamunkásnak vették fel Párkányban, renoválni kellett a lebombázott vasutat. 1947-ben anyámmal együtt reszlovakizáltak, így az állami terrorral kikényszerített állampolgársága révén kaphatott tanítói állást: a nyitrai tanfelügyelőség elhelyezte egy Felső-Nyitra menti falucskába, Krtovcére. Ott azonban nem tudott szót érteni a helyiekkel, akik elszlávosodott németek voltak, és olyan nyelvjárást beszéltek, amelyet nem értett meg. Annyit tudott szlovákul, amennyit a magyar tanítók megtanulhattak az első republika alatt. Aztán a Nyitra közeli Mezőkeszire (Poľný Kesov) kerültünk Kéméndről. Én is ott kezdtem iskolába járni. Akkor egyébként sem volt még magyar iskola. Mély víz volt, de az iskola és az utca hatására – ha hinni lehet a családi sagának – három hónap múlva folyékonyan beszéltem a Nyitra vidéki bájos „zsochár” dialektust. Egy hatéves gyerek agya olyan, mint egy spongya.

Aztán visszaköltöztek Kéméndre?
Kéméndre nem lehetett, apánknak 1947-ben megmondták, akárhova mehet, csak Kéméndre nem. Előtte tíz évig tanított ott, ismert személynek számított, akinek hatása volt a közösségre. Ez politikum volt, így csinálták állítólag mindenhol. Kéménden maradt a frissen megépített családi házunk, összkomforttal, vízvezetékkel. Zselízre költöztünk, a nagyapám házába.

Miután az ifjú Dudich Sándor a frissen indult zselízi gimnáziumban 1959-ben leérettségizett, Prága felé kacsintgatott.
Atyánk álma, fixa ideája volt, hogy filmes leszek, televíziós. Talán neki kellett volna ilyennel foglalkoznia, de hát mások voltak a technikai lehetőségek az ő életében. Akkorra berobogott a tévé, 1955-től már tévéadás volt Szlovákiában és Magyarországon is, mi Zselízen persze Pestet néztük. Szóval elküldött felvételizni a FAMU-ra. Megcsináltam a felvételit, de azt mondták, menjek Barrandovra kábelt húzogatni, és jöjjek vissza egy év múlva. Barrandovból nem lett semmi, apám sem támogatta, hogy egy évig tengjek-lengjek Prágában.

Pozsonyban tanult tovább a Komenský Egyetemen. Miért épp biológia szakon?
Fiatal férfiembernek még nincsenek teljesen eltökélt szándékai, hogy mi lesz belőle. Biológia‒földrajzon kezdtem, aztán zoológia lett belőle.

Az egyetem után Nyitrára került. 
Az elhelyezési bárcát Kassára kaptam. De már családos ember voltam, Kassa pedig messze volt, ráadásul az egyetem nem tudott lakást biztosítani. Ez elég ok volt arra, hogy máshol keressem a helyem. Nyitrán az agráregyetemen, az állattani tanszéken volt éppen üresedés, tárt karokkal fogadtak, mert többnyire agráros inzsellérek voltak alkalmazva. A főnök cseh volt, jó hírű zoológus. Így aztán tizenkét évet töltöttem ott.

Hogyan élte meg ezt a nyitrai időszakot?
Két gyerekkel elég nehéz volt Nyitrán az akkori fizetések mellett. Nem volt nagy jövője a dolognak, mert nem léptem be a pártba.

Nemcsak tanításról szól az egyetemi tevékenység, hanem kutatásról is. Sokféle területen kutatott?
Főleg állatokkal foglalkoztam. Például gilisztákkal. A földigiliszták nagyon érdekesek. Halk lények, roppant fontosak, művelik a földet. Gilisztaügyben akkor elég tájékozott voltam. Aztán legyekkel foglalkoztam. Százhuszonnégy légycsalád van csak itt, Európában. A legyek nagyon szépek.

Miért ment el Nyitráról?
Elfogytak a lehetőségek. Szakmailag talán még lehetett volna fejlődni, de a család ellátása szempontjából lépni kellett. Óhegyre (Staré Hory) mentem, ez a pozsonyi akadémiai farmakológiai intézet kihelyezett kutatóállomása volt. Szerencsére együtt léptünk be ebbe a vállalkozásba a zsolnai múzeum munkatársával, Stollmann Andrással. Neki is elege volt a múzeumi koplalásból. 

Milyenek voltak az óhegyi feltételek, munkakörülmények?
Kiválóak. Senki nem dumált bele a dolgunkba, volt két autónk és teherautónk, az év felét terepen töltöttük.

Mit vizsgáltak?
Apró emlősöket, egereket. A diplomamunkámat is egerekről írtam, tehát ismerős társaság volt. Az egér parazitái. Keletkezett belőle vagy ötszáz publikáció, több monográfia, amelyet már egykori tanítványaink írtak. Lényegében föltérképeztük a Nyugati- és a Keleti-Kárpátokat, a komplex kutatás témája az apró emlősök elterjedése, életmódja, táplálkozása, ellenségei, parazitái voltak. Ezt 1994-ig csináltuk. Aztán jött az átszervezés, ahogy az akadémián lenni szokott, hiszen ami jól működik, azt meg kell változtatni. 

Milyen nyelven publikált?
A szakmai pályafutásom még az átkosban kezdődött, amikor elég nehéz volt publikálni. Szaklap még lett is volna, de az volt a közfelfogás, hogy aki sokat publikál, az nem végez rendes munkát. A másik dolog: a nálunk megjelenő tudományos lapoknak nem volt nemzetközi hírük, renoméjuk. Az az őrület, ami ma van, hogy ilyen pontok, olyan indexek, akkor egyáltalán nem volt még fontos. Aki nem publikált, az zárójelentéseket készített, ami untig elég volt. Többnyire szlovákul publikáltunk, idegen nyelvű rezümékkel. Elég volt megírni a zárójelentést arról, mi mindent csináltunk, de hogy milyen eredményekre jutottunk, arra már nem volt senki kíváncsi.

Az Óhegynek is vége lett egyszer. Miért?
Mert valaki a minisztériumban vagy a pártbizottságban kitalálta, hogy Besztercebánya nagykerületnek is kellene egy akadémiai komplex kutatóközpont, így az egyébként jól működő kutatóállomásokat centralizálták Zólyomban, és megalapították a duplicit akadémiai erdészeti kutatóintézetet.

Ismét költöztek?
Igen, Besztercebányáról – ahonnan az óhegyi munkahelyemre jártam – Zólyomba költöztünk családostól. Nem volt probléma, mert kaptunk négyszobás lakást. Ebben a kutatóközpontban dolgoztam egészen 1994-ig. A rendszerváltás után megválasztottak a tudományos tanács elnökének, az improduktív régi kádereket gálánsan sikerült kiutálni, és meg kellett szervezni a rendes kutatómunkát, nyugati kapcsolatokat stb.

Ez elég nagy feladat volt.
Nyűgös feladat volt, mert kéthetente Pozsonyba kellett utazni. Nagy volt a zűrzavar. Átalakult minden, az egyetemek, minisztériumok, az akadémia komplett kicserélődött. A főnököket már nem fentről nevezték ki, hanem választás alapján kerültek a helyükre.

Aztán a professzor úr is alapított egy intézményt.
Igen, már működött a kutatóintézet, amikor megkerestek az egyetemről, nem akarok-e egyetemi kart alapítani. A néhai zólyomi Erdészeti Főiskola umbuldálta magát műszaki egyetemre, és valakinek az a szerencsés ötlete támadt, hogy ökológiai kara is lehetne, így jöttem én a képbe. Megkerestek, gondolkoztam. Nagyjából tíz-tizenöt percet.

Mennyi időt kapott a kar létrehozására?
Áprilisban kerestek meg azzal, hogy a következő tanévben már indítjuk az első évfolyamot. Három nyári hónapom volt arra, hogy megcsináljam az első előadásokhoz a tananyagot meg a szervezeti felépítést. Az első szemesztert én kezdtem, az ökológia alapjaival indítottunk. Egy csomó külhoni egyetemi kurzus és tankönyv már volt, csak át kellett nyálazni, és megcsinálni hozzá a szemléltetőket.

A szemléltetés mennyire fontos a tanári pályáján?
A természettudományban nélkülözhetetlen. Ezekben a dobozokban látja a kazettákat? Hétszáz videókazetta van, háromezer órányi dokumentummal. Ezekből kellett előadásról előadásra, gyakorlatról gyakorlatra összevágni tizenöt perces sűrítményeket. 

Hány órát dolgozott egy nap?
A napnak huszonnégy órája van, ha nem ebédel az ember, akkor huszonöt…

Munkamánia? Szorgalom? Mi hajtotta?
Inkább a szorongás. Hogy nem lesz elég jó. Hogy sikerül-e. Ez lehet hajtóerő. Ami nem engedi az embert.

A kutatóintézeti intermezzo után tehát visszatért a tanításhoz. Változott-e a módszere, az attitűdje, a diákokhoz való viszonya a korábbiakhoz képest?
Elnézőbb lettem a diákokkal. 

Ennek mi volt az oka?
Generációs váltás volt, egészen mások voltak ezek a diákok, s nyilván mások lesznek a későbbiek.

A zólyomi időszak után hogyan jött a selmeci pályaszakasz?
A környezetvédelmi miniszternek, Miklós Lászlónak volt az az ötlete, hogy az ökológiai kart Selmecbányán lehetne elhelyezni. A selmecbányai vasútállomás fölött még az átkosban építettek egy megalomániás inasiskolát, tornateremmel, pazarul berendezett internátussal, és nem volt ott kit tanítani, nos, ezt az épületet kapta meg az egyetem. Amikor azonban Mečiar kormányának a 150 milliónyi támogatása elfogyott, a kar visszakerült Zólyomba. Akkor mondtam, hogy elég volt, beadtam a felmondásom, nyugdíjaztattam magam. Zólyomot egyébként ki nem állhattam, ott erdészeti nímandok dirigáltak, akiket a párt delegált oda, gusztustalan társaság volt. Ki nem állhattak minket, mert ugye, mi semmit nem csináltunk, csak publikáltunk.

A tudomány mennyire van kiszolgáltatva a politikának?
Abszolút. A totalitárius országokban legalábbis.

A rendszerváltozás után sem lett jobb a helyzet?
Annyiban lett jobb, hogy teljesítményalapú lett, a vezetés is, az értékelés is. Ha ma nem teljesít valaki bizonyos intézetben, azt elküldik.

Mi az, amire kutatóként a legbüszkébb?
A bolháimra!

Gyűjtötték a bolhákat?
Nézze, ott vannak a polcon a pocikfogók, csapófogók és elevenfogók is. Manapság már jobbára élve fogjuk, megjelöljük, elengedjük, aztán visszafogjuk őket. Az egereken, madarakon is vannak bolhák, de madárbolhákkal nemigen foglalkoztam, mert azokban nincs nagy fantázia. Nemcsak egerekkel, hanem kisemlősökkel is foglalkoztunk, cickányokkal, vakonddal, sündisznóval és rágcsálókkal. Az egereket begyűjtjük, vászonzacskóban hazavisszük, és otthon fogkefével kifésüljük, bolhákat, tetveket, kullancsokat, atkákat szedünk le róluk.

A bolhatan a sifonapterológia?
Igen, a szifon a cső, amivel a vérünket szívhatják, az apteros pedig a szárnyatlant jelenti. Egy vakondbolhát mutatok itt a mikroszkópon. Hát nem gyönyörű? 

A publikációkban a viselkedésüket írták le?
Azt vizsgáljuk, mi él nálunk, hol él nálunk, miért nálunk él.

Változnak-e a bolhák?
A másodkor végéről, a krétakorból, kb. 350 millió évvel visszafelé, a Balti-tenger melléki borostyánból vannak bolhák. A fenyőgyanta fogta meg őket. Már akkor voltak cickányok, kipusztulóban a dinók, helyükre jöttek az emlősök, és már kész bolháik voltak. Első pillantásra nem lehet megkülönböztetni a maiaktól. 

Követi a kortárs kutatásokat?
Hogyne! Az internet ebben sokat segít.

Voltaképpen nomád életet élt. Nem gyökerezett le sehol.
Itt van a gyökér. Selmecen.

Hogy érzi itt magát?
Ide akartam jönni. Nem az ismeretlenbe érkeztem, diákkoromban többször is jártam itt. Az 1970-es években itt lakott a mentorom, Turcsek Ferenc. Botcsinálta, autodidakta polihisztor volt, érettségi nélkül, de feltornázta magát nagydoktori fokozatig. Erdészeti kutatásokkal kezdte, ott víz alá nyomták, és átjött az akadémiára, ahol tárt karokkal fogadták, hiszen nemzetközi renoméja volt.

Mi adja a selmecbányai gyökeret? 
Az, ami volt. A múlt. Millió embernek Selmecbánya nem mond semmit. Nekem igen. És nem csak mint biológusnak. Magyarnak, filiszternek. Mert Selmecbányán talán hárman vannak, akik tudják, hogy Mozart Varázsfuvolájának a sztorija itt kezdődött. Vagy hogy az akadémiai tanári kar európai hírű tudósokból állt. Selmec történelme lenyűgöz.

Szöveg: N. Tóth Anikó

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. október 8-ai számában jelent meg.