Egy család, amely hazaszökött a kitelepítésből

Marhavagonban Csehországba

„Deákin születtem, Grédi Máriának hívtak lánykoromban.Magyarok voltunk, ez olyan természetes volt számunkra, mint hogy levegőt veszünk. Édesapám el sem tudta volna képzelni, hogy reszlovakizáljon, pedig fegyverrel jöttek utasítani. Azt mondta, ha mennünk kell, együtt megyünk, ha meghalunk, együtt fogunk meghalni, de ő vallja magát szlováknak, ha egyszer nem az. A helyi földbirtokon dolgozott, ami akkor még az esztergomi érsekség tulajdonában volt, gyógynüvényeket, mentát, lent termesztettek. Feldolgozó üzem is volt, mi gyerekek is jártunk oda brigádozni. Én voltam a harmadik gyerek, Frigyes bátyám tizenhat éves volt, Ernő tizenöt, én kilenc, Piroska nyolc. 

Édesanyám kilenchónapos terhes volt Jolán húgommal. Úgy tolták fel a teherautóra, mert már felszállni sem tudott, mi gyerekek, pedig torkunk szakadtából visítottunk, hogy ne bántsák. 

Kegyetlen hideg tél volt 1947 februárjában, de senkit nem érdekelt, fázunk-e a marhavagonban. Mladá Boleslavba vittek, majdnem egy hétig utaztunk, vizet is csak az állomásokon kaptunk. Az egész utcánk, az egész rokonságunk abban abban a vagonban volt. Útközben meghalt egy háromhónapos kislány, Břeclavban elvették a szülőktől, ki sem engedték őket a vagonból, talán el sem temették. Ez annyira megrázott, hogy máig is gyakran gondolok rá.

Nyelvtudás hiánya miatt nem osztályozható

Mladá Boleslavban cseh gazdák válogattak a családok között, a lényeg az volt, ki mennyi munkaerőt tud hazavinni. Grédiék egy Košátky nevű faluba kerütek, de a gazda nevére nem emlékszik Mária néni. Csak azt tudja, hogy emberséges volt, jól bnt velük és a felesége egy nagy tál levessel várta őket.

„Nem tudom, mi volt abban a levesben, de jobbat életemben nem ettem. Egy hét éhezés után úgy estünk neki, mint az állatok. Egy olyan házba vittek, ahonnan németeket telepítettek ki, olyan hirtelen, hogy még a levestésztát is az asztalon hagyták. Nagy majorság volt az egész, lovakkal, tehenekkel, apám és a bátyáim ott dolgozta , mi anyánkkal otthon voltunk.

Beírattak a helyiiskolába, de semmit nem értettem, a bizonyítványomba is azt írták, hogy a nyelvtudás hiánya miatt nem osztályozhatnak.

 Volt ott egy nagyon jó barátnúm, német származású, Liehmann Ingridnek hívták, őket taln azért nem nem telepítették ki, mert az apja vezető állatgondozó volt a majorban. Ingrid fiatalabb volt, mint én, e nagyon jól kijöttünk, évekig leveleztünk még a hazatérésünk után is. Most már régóta nem írt, talá nem is él.

Nem kaptak élelmiszerjegyet

Mária néni azt mondja, a szülei sokat keseregek a kitelepítést követően, nem tudták elképzelni, hogy Csehországban fogják leélni az életüket. Olynnyira nem, hogy az édesanya fogta a három kisebbik gyermekét és hazaszökött velük Deákira.

„El sem tudom képzelni, hogyan volt erre képes. Jolán húgom 1947. febtuár 29-ém született meg Košátkyban, májusban pedig anyám fogott bennünket és felült velünk a prágai vonatra. Egy szót sem tudott csehül, máig sem értem, hogyan jutottunk haza.Később sem beszélt soha erről az útról, mindig csak annyt mindott, hogy a szíve húzta haza. Máig is csodálom, hogy el mert indulni három kisgyerekkel, nyelvismeret nélkül és úgy, hogy azelőtt soha nem utazott. Mégis hazatalált, többszöri átszállással és hihetetlen elszánással. Amikor megérkeztünk Deákira, a házunkba épp be akart költözni egy szlovák ember, hozta is a csendőröket, hogy mit akarunk mi ott, amikor ez az ingatlan már az övé. Sokáig tanakodtak, de a csendőrökben volt emberség, azt mondták, egy anyát a három gyermekével nem tesznek ki az utcára. Maradhattunk a házunban, a puszta földön, mert a bútorok mind Csehországban maradtak.

A szomszédok hoztak szalmazsákot, takarókat meg valami ennivalót. Később is rájuk szorultunk, mert a hazaszökésünkért azzal büntetett az állam, hogy nem kaptunk élelmiszerjegyet. Szegény anyám ott volt egyedül három gyerekkel és csak akkor tudott nekünk enni adni, ha valaki megszánta. 

De az emberek jók voltak, jobbak, mint most, pedig senki nem bővelkedett. Mégis mindig akadt, aki a kevésből is adott. Olyan szegénység volt akkor, hogy a majorba, az állatoknak szállított takarmányt is megdézsmáltuk – a vasúti kocsikból loptuk a datolyapogácsát,szójapogácsát, ittuk a melaszt – nem csak mi, a falu összes gyereke. Így vészeltünk át három-négy hónapot, amíg apám is haza nem jött a bátyáimmal. Ők is megszöktek, úgyhogy mindenünk, amit a kitelepítéskor magunkkal vihettünk, ott maradt Košátkyn, se bútorunk, se ruhánk nem volt. De aztán apám beállt a majorba dolgozni, akkor már volt tej, a kertben elkezdtünk krumplit, zöldséget termeszteni, nagyon szerényen, de valahogy megéltünk.

A családban később is sokat beszéltünk a kitelepítésről, de soha nem volt a szüleimben keserűség, örültek, hogy visszatérhettek a régi házukba. Ötvenben még született egy húgunk is, Anna, úgyhogy összesen hatan voltunk testvérek.

Visszatérés Košátkyba

Mária néni azt mondja, gyereként természetesen örült, hogy visszatérhetett az ismerős magyar környezetbe, de már Deákin is csak szlovák iskolába járhatott. A kora szerint azonnal a negyedik osztályba sorolták, és lassan fel is zárkózott, mert tanító úr, szerencsére magyarul szót a magyar diákokhoz.

„Csutorás Sándornak hívták, Magyarországról települt be és nem csak hogy magyarul tudott, de emberség is volt benne. Aztán Zsigárdon nyílt meg 1950-ben a környék első magyar iskolája, ötödiktől pedig Vágsellyére jártam. Olyan jól tanultam, hogy Hlegyík Pál tanító úr közbenjárt értem apámnál, hogy taníttasson tovább. Szegények voltunk, de apám beleeegyezett, így vettek fel a pozsonyi tanítóképzőbe. Janda Iván volt az igazgató, gyakran hoztam tőle üzeneteket a szüleinek, mert ők Deákin laktak a paplakban Fél évig naponta utaztam oda-vissza, hajnali négykor indultam és este kilencre értem haza, útközben a vonatban tanultam. Kaptam 330 korona ösztöndíjat, de az kellett ruhára, cipőre, mert a szüleim nem tudtak volna venni nekem. Később már kollégiumban laktam, mert egyre szorosabb lett az órarend. Pereden kezdtem tanítani az alsó tagozaton, onnan is mentem nyugdíjba, de közben helyettesítettem Zsigárdon is, és végül építkezési engedélyt is itt kaptunk. Két fiam született, az egyik Magyarországon él a családjával a másik itt a faluban. Néhány éve elvittek Košátkyba, azt mondták, nézzük meg együtt, hová telepítettek ki. A major már lepusztult, nem működik a gazdaság, de mindent megismertem, a házat, ahol laktunk, az utcát, az iskolát, a templomot, ahová jártunk Horní Slivnoba. Szívszorongató érzés volt és főleg a szüleimre gondoltam, mert én gyermeki ésszel még nem gondoltam bele, miért vagyunk ott, de számukra borzasztó lehetett, hogy pusztán a nemzetiségük miatt fosztották meg őket az otthonuktól.

A szlováiai magyaroktól máig sem kért bocsánatot senki a kitelepítésekért. Egyedül Zuzana Čaputová köztársasági elnök tanúsított együttérzést , amikor 2023. novemberében a Szlovákia Magyar Kultúra Műzeumában találkozott az egykori deportáltakkal és leszármazottaikkal. Nagyon figyemesen, hallgatott bennünket, látszott, hogy megrendítették a történeteink. 

Bennünket is meghatott amikor azt mondta, hogy: Az akkori állam embertelenül bánt önökkel és az önök hozzátartozóival. A kollektív bűnösség elvét alkalmazta, ami teljességgel helytelen. Rendkívül sajnálom, ami történt, és bárcsak az együttérzésem szavai legalább a sebeik egy kicsike részét be tudnák gyógyítani.

Sokunk számára valóban gyógyír volt, hogy végre egy vezető politikus elismeri, milyen sérelem esett rajtunk. Régen, volt, jóvátenni már nem lehet, de azt elvárnánk, hogy az állam hivatalosan is kimondja, hogy ez nem volt rendjén.”