A szepesófalui tragédia óta sokan felteszik maguknak a kérdést, mennyire élünk biztonságban, megvéd-e bennünket a rendőrség, számíthatunk-e a bíróságokra, a szociális és gyermekvédelmi intézményekre? De ami ennél is fontosabb: mit tehetünk gyermekeink nyugalma és lelki egészsége érdekében, hogyan birkózzunk meg a saját félelmeinkkel, aggodalmainkkal? Šikula Katalin pszichiáterrel, az érsekújvári kórház orvosával ezekre a kérdésekre kerestük a válaszokat.
Több szülőtől hallottam az utóbbi hetekben, hogy a gyermekeik félnek iskolába menni, azt kérdezik, nincsenek-e veszélyben. Hogyan lehet megnyugtatni őket?
Ilyen esetekben természetes a félelem, a düh és a szorongás. Kisgyerek előtt nem kell ilyen témákat felhozni, híradót nézni, híreket hallgatni, de a nagyobbak már mindenről értesülnek az iskolában, interneten, velük meg kell beszélni a történteket. Jó, ha az oktatási intézményben van pszichológus, de az iskola fordulhat a tanácsadó központokhoz is, és kérhet pszichológusi segítséget. Sokszor a szülőkre, pedagógusokra hárul ez a feladat, nekik nem kell nagy mélységekbe menniük, elég, ha arról biztosítják a gyerekeket, hogy itt vannak, vigyáznak rájuk, és mindent megtesznek a biztonságukért.
Nem elég annyit mondani, hogy „nincs mitől félned, nálunk ez úgysem történhet meg”?
Nem, mert ez bagatellizálná a gyermek érzéseit. Bármi, bárhol megtörténhet, hiszen bombariadók is több szlovákiai iskolában voltak, és a gyerekek ezektől is okkal megijedtek. Semmilyen félelmet, szorongást nem szabad félvállról venni, teret kell adni a gyerekeknek, hogy beszéljenek az érzéseikről, és nem szabad kétségbe vonni, hogy ezek az érzések jogosak.
Mi a megnyugtatás helyes formája?
Megkérdezhetjük őket, mitől éreznék magukat biztonságban. Már sok osztályteremben van antistresszsarok, ahová egy picit el lehet vonulni, vagy rajzos formában is átvehetjük a történteket. Biztosíthatjuk őket arról, hogy az iskola zárva van, nem jut be senki, de ezt csak akkor mondjuk, ha így is van. Soha ne hazudjunk a gyerekeknek, mert megérzik, és ezzel csak a kételyeiket növeljük. Fontos, hogy elmondjuk nekik, nem kell feltétlenül mindent elhinni, amit a sajtóban vagy a közösségi oldalakon látnak, hallanak. Hangsúlyozzuk, hogy az igazság kiderítése a hatóságok és a szakemberek dolga. Arra viszont jók a médiából szerzett információk, hogy ezeket egymás közt megbeszéljük.
Ha a gyerek mégis megkérdezi, miért cselekedett így az elkövető, hogyan történhetett ez meg, mit mondjunk neki?
Azt, hogy nem tudjuk. Ez a legtisztességesebb válasz, mert csak a szakértők tudhatnak többet.
Nemcsak a gyerekek érezhetik rosszul magukat a történtek után, hanem a felnőttekben is kialakulhat szorongás, rossz közérzet. Ők hogyan kezeljék érzéseiket?
Keressenek olyan forrásokat és technikákat, amelyek pozitív hatással vannak rájuk. Amikor cunamiként elborítanak bennünket az érzések, próbáljunk visszakapaszkodni a tudatossághoz, kontrollálni az érzelmeinket. Ebben segíthet, ha arra összpontosítunk, mit látunk, mit érzékelünk, elszámolunk tízig, veszünk egy mély levegőt, iszunk egy pohár vizet, énekelünk, naplót írunk. A racionális énünkbe kell kapaszkodnunk, emlékeztetni magunkat, hogy a szomszédunk csak nem fog előkapni egy pisztolyt, ha bekopog hozzánk.
Azokért, akik mindennek ellenére veszélyben érzik magukat, mit tehetünk?
Nem szabad alábecsülni a dolgot, mert a szorongás előbb-utóbb alvászavarral, étkezési zavarokkal is jár, az egész szervezetet befolyásolja. Az ilyen személy kerüli a társaságot, elszigetelődik, levert lesz, akár az is gondot okozhat számára, hogy kimozduljon otthonról. Ilyen esetekben feltétlenül pszichológushoz vagy pszichiáterhez kell fordulnunk.
Milyen jelek utalhatnak arra, hogy valaki agresszivitásra hajlamos?
Ezt nem tudjuk előre megmondani. Figyelmeztető jel lehet, ha valaki nem tud uralkodni magán, dührohamai vannak, embereket támad meg, állatokat bántalmaz. De fontos a neveltetés, az, hogy van-e pszichiátriai diagnózisa, kezelték-e, szedte-e a gyógyszereit. Kérdés az is, milyen az adott ember morális mércéje, milyen kapcsolatai vannak. Sajnos az intő jeleket sokszor csak utólag tudatosítjuk.
Akiben hajlam van az agresszióra, az egy javítóintézetben megjavulhat?
Ez az intézeten és a nevelőkön múlik. Fennáll a veszély, hogy inkább rosszat tanul a többiektől, ezért kellene ezekkel az intézményekkel többet foglalkozni.
A gyermekpszichológusi és pszichiátriai intézmények, a szociális és családügyi hivatalok kommunikálnak egymással?
Van kommunikáció, de annyira kevesen vagyunk, hogy sokszor hetekbe telik, mire egy fontos információ megérkezik, holott a segítségre rögtön szükség volna.
Értem azt a törekvést, hogy egy fiatal ember életét ne tegyük tönkre, adjunk esélyt az újrakezdésre, vagyis ne kövesse őt a múltja abba az iskolába, ahová átlép. De ez veszélyes is lehet, ha az integráció nem sikeres, és ugyanúgy kezd viselkedni, az új helyen azonban az előzmények ismeretének híján nem ismerik fel a fenyegetettség mértékét. Hol a határ a befogadás és a szükséges elszigetelés között?
Erre nem tudok egyértelmű választ adni, mert ismertem olyan fiatalt, aki kiélezett helyzetben agresszív volt, aztán iskolát váltott, és bár teljesen integrálható volt, mégis úgy tekintettek rá, mint problémás diákra. De van példa arra is, hogy valakiről tudják, milyen gondok vannak vele, mégsem értesítik az intézményt, ahová átlép, ami újabb súlyos gondokhoz vezethet. Ember legyen a talpán, aki ezt mindig helyesen meg tudja ítélni, ezért szükséges a rendőrség, szociális és gyermekvédelmi intézmények, pszichiáterek, pszichológusok és a rendőrség közti minél szorosabb együttműködés.
Egy ember viselkedése nemcsak a személyes jellemvonásaitól, pszichikai tulajdonságaitól, hanem az erkölcsi normáitól is függ. Lehet valaki simán gonosz anélkül, hogy patologikus személyiség volna?Nem minden gonosz cselekedet mögött áll mentális zavar. Gyakran hibázunk, amikor az elkövetőket automatikusan patologizáljuk, holott sokszor erkölcsi döntésekről van szó. Létezik ugyan az antiszociális személyiségzavar, amelyre jellemző a bűntudat hiánya és az erőszakos hajlam, de a gonoszság és a patológia határai nem mindig egyértelműek. Ennek megítélése alapos mérlegelést igényel.
Ilyen esetekben az elkövető családja, környezete is segítségre szorul. Hogyan lehet őket támogatni?
Tudatosítani kell, hogy erős lelkiismeret-furdalásuk lehet, úgy érzik, kudarcot vallottak, pedig mindent megpróbáltak. Vagy épp maguk is tudják, miben hibáztak, hol követtek el mulasztást. Akut trauma érte őket is, ezért jó, ha pszichológiai segítséget keresnek, és ha éreznek ehhez erőt magukban, máshol kezdenek új életet. Kis közösségben mindig utoléri őket a múltjuk, folyton szembesülni fognak azzal, mit tett a hozzátartozójuk. A negatív információkat jobban megjegyezzük, négy pozitív visszajelzés vált ki egy negatívat. Nagyon nehéz minden rossz beszólásra négy támogató megjegyzést összeszedni, ezért sokszor jobb tiszta lappal kezdeni.
Gyakorló pszichiáterként érzékeli, hogy a betegekre kihat a politikusok agresszivitása, a durva közbeszéd?
Olyan betegekkel foglalkozom, akik szanatóriumi osztályon vannak, érdeklődnek a közélet iránt, és ha politika kerül szóba, látom a félelmet, a szorongást, szinte megtámadva érzik magukat. Aggódnak, tartanak a jövőtől. Sokszor úgy érzik, cserben hagyták őket a politikusok, akikre szavaztak.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.