Az ártéri erdők

Az ártéri erdőknek már csak néhány háborítatlan maradványa található nálunk. A Duna melletti erdőkben sétálva jobbára már csak az egykori ligeterdők helyén termelt ültetvények egyenes sorait láthatjuk. Az ártér tehát megmaradt, ám faösszetétele változott. 

Erdőknek hívjuk ezeket, ám sokkal inkább különféle fás részek, holtágak, nádasok,  rejtett vízfolyások, időszakos tavacskák, tocsogók mozaikjai. Oda-vissza világok. Az áradás feltölti ezeket a helyeket, majd az apadás szépen le is húzza a vizüket. 
 

A folyók hullámterében a buja növénytakaró tovább tartja, lassítja az árhullámok vizét. A látszólagos rendetlenség, káosz hozza a magasabb fokú rendet a természetnek ebbe a szegletébe. 
 

Az ártéri erdők legfontosabb szerepe a vízháztartás. Hatalmas fáik nagy mennyiségű víz felvételét és megtartását teszik lehetővé, szabályozzák a vízeloszlást. A vizet, amit áradáskor a testükbe zárnak, később párologtatással juttatják vissza környezetükbe, csökkentve annak páraéhségét s az aszályok kialakulását. Úgy tűnik, a szélsőségek korában élünk. Esetenként környezetünk sem tudja kivonni magát a klímaváltozás okozta kilengések alól, ám az ártéri erdő stabilizál. A víz tárolása, szabályozott elvezetése csökkenti a csapadékos és aszályos időszakok vízellátási szélsőségeit. 

Növényvilág – függőleges kuszaság, vízszintes rendezettség

Az ártéri erdők növényvilága alkalmazkodott az áradások és a szárazabb időszakok váltakozásához, új folyóágak születéséhez, mások berakódásához – tehát a táj folytonos átalakulásához. Attól függően, hogy az ártér egy-egy része milyen gyakran és milyen hosszú ideig kap elöntést, jellemző sávokban borítja a növényzet. 

A folyókat a rendszeresen elárasztott mélyebb részeken bokorfüzesek szegélyezik. A folyótól távolabb puhafás liget-erdőben találjuk magunkat. Itt a fehér és a törékeny fűz, a fehér és a fekete nyár, no meg a mézgás éger nő. 

A ligeterdőre jellemző a „fátyoltársulás”, ezek a nagyobb növényekre telepedő kúszónövények, amelyek összekapcsolják a szinteket. Helyenként teljes zöld függönyt alkotnak. A kúszónövények, avagy liánok kusza, zabolátlanul burjánzó rengetegétől lesz olyan vadregényes az ártér. A komló, az erdei iszalag, az ebszőlő csucsor, valamint az idegenhoni fajok, mint a parti és vadszőlő vagy a süntök – ezek mind-mind hozzájárulnak a dzsungelérzethez.

Az aljnövényzet sok tagját, így a nagy csalánt is nemes egyszerűséggel gyomnak nevezzük, pedig őshonos, szerves része az itteni erdőknek. De mellette akadnak szebb, dekoratívabb tagjai a növényvilágnak, amelyek tavasszal-nyáron szőnyegként borítják el az árteret, mint például a tavaszi és nyári tőzike.

A keményfa ligeterdők feljebb, az elöntéstől mentes részeken jelennek meg. Méltóságteljes uralkodó fajaik a kocsányos tölgy, a kőris és a szil. Az alattuk virító apróságok hada igen gazdag, csillagvirágok, keltikék, medvehagyma,  salátaboglárka és még sok más kap itt elegendő fényt a tavasz során.

A víz közvetve, a fákon keresztül rendkívül sok úgynevezett mikroélőhely kialakulását teszi lehetővé, amelyekhez számos speciális igényű állatfaj kötődik. A fák itt gyorsan nőnek, gyakoriak az olyan faóriások, amelyek elbírják a nagyobb testű madarak – pl. fekete gólya, rétisas néha több mázsás gallyfészkeit. A füzek és nyárfák fája puha, ezért a harkályok könnyen  dolgoznak a belsejükbe odúkat. Főleg a két legnagyobb fajuk, a fekete harkály és a zöld küllő készít olyan méretű odúkat, amelyeket más madarak, kisemlősök is használnak. Lakóhely tekintetében nemegyszer nagyon erős más fajok ráutaltsága ezekre a madarakra. Ha pedig az idős fák egy-egy része letörik, holtukban is számos fajnak kínálnak élőhelyet az erdő alján.

A négyek társasága

Ez a csoportosítás ugyan nem hivatalos kategória, ám a következő négy, nagy testű állatfajról elmondható, hogy tényleg meghatározói az ártéri erdőknek. A két madár a ritkaság, a két emlős pedig – épp ellenkezőleg – a túlszaporodás miatt érdemel figyelmet.

A fekete gólya

Összetéveszthetetlen szimbóluma  a sértetlen ártereknek. Fehér unokatestvérétől eltérően nem kér az ember közelségéből, sem az emberi tevékenység bármilyen formájából. Hatalmas, öreg, őshonos fáink a vízzel bőven ellátott ártérben előszeretettel ágaznak szét, buja koronát hozva létre. Ezekben az elágazásokban fészkel a fekete gólya. Csőre és lábai vérvörösek, ám a tollazatában a fekete szín dominál, amely közelebbről nézve gyönyörű, sajátos zöldes-lilás színben irizál, már ha a nap fénye megfelelő szögben éri testét. És ezekben a pillanatokban a fekete-fehér madár a szemünk láttára válik sokszínűvé. Míg a fekete-fehér tollazat meg a vörös kontrasztjának vonalai élesek, jól láthatók, ebben az irizálásban van valami megfoghatatlan, tűnékeny. Meg-megjelenik, majd elillan, tovasuhan, tündöklő olajfoltként kergetőzik a gólya testén.
 

A rétisas

Az ártér csúcsragadozója, s aki látta már fenségesen szárnyalni az erdő felett, nemigen szállna vitába ezzel a megállapítással. Megjelenése, szárnyfesztávolsága, de akár több méter magas fészkének látványa is tiszteletet parancsol. Jellegzetes, dallamos hangja pedig különleges kulisszája az ártéri életnek. Talán soha nem volt gyakori nálunk – ezt egyébként a táplálékláncban betöltött szerepe sem engedné meg –, viszont még ritkaságában sem tudtuk megbecsülni. A múlt század végén, amikor az ártéri erdőinkben oly jellemző tarvágással sikerült élőhelyeinek nagy részét likvidálnunk, a rétisas kipusztult. Aztán visszatért, holott csupán kis foltokban sikerült megóvni érintetlen erdőt, teret, környezetet e nagyon érzékeny élőlény számára. Zavartalan nászrepülésről, udvarlásról, ami január környékén zajlik, szó sem lehet. Ennek ellenére, kész csodaként, a madarak visszajöttek, s minden évben költenek itt. 

A vaddisznó

A vaddisznóról mindent tudunk, gondolhatnánk. Pedig életének nagy része, az ártér nehezen megközelíthető részei, nádasai, a dagonyázó vagy pihenőhelyei rejtve maradnak előlünk. Talán ez az egyik legjobban félreismert erdei lény. Szociális, intelligens, az egyedek kötődnek egymáshoz, szükségük van az érintésre. És igen, olykor durvának és zajosnak is tűnhetnek, de ők így, „ olaszosan” intézik a maguk dolgait. És a vaddisznó is beszédes példája annak, hogy a klímaváltozás milyen változatos módon tud bekeverni az életünkbe. A Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem vadbiológiai munkatársai 12 európai ország és az elmúlt 150  év hőmérsékleti és csapadékmennyiségi adatait összehasonlítva azt a következtetést vonták le, hogy az enyhébb telek után  mindig jelentősen megnőtt a vaddisznók száma, a kemény teleken viszont csökkent. Ez azt jelentette, hogy az állomány önmagát szabályozta, a hideg idő megfékezte a túlszaporodást. A melegebb teleken ennek pont az ellenkezője történik. Az egyre enyhébb telek a vaddisznók egyedszámának exponenciális növekedését idézik elő.

A gímszarvas

Ha van emlős, amelynek jót tett az ártér vízmentesítése, akkor erdeink királyának, a gímszarvasnak mindenképpen. Az egykor mocsarasabb vidék, bőséges vízborítás kevesebb, élelmet biztosító fafajnak adott otthont. Viszont most a szárazabb részeken akár el is szaporodhatnak például a tölgyek, kiváló táplálékforrást biztosítva az őszi időben, a télre való felkészülés során. Ez, valamint ragadozóink kiirtása okozta e nemes vad elszaporodását. A rendszeres és egyben mégis szeszélyesen érkező árvizek nemigen kedveztek a szarvasnak. Később a legeltetők láttak benne konkurenciát, ám ez az életforma is a múlté már. Érdekes módon tehát a folyók szabályozása és az ősi életmód letűnése jót tett a szarvas elszaporodásának.

A nagyvadállomány kártétele az ártérben nem újkeletű probléma. A vaddisznó a tölgymakkért rajong, míg a gímszarvas a friss hajtásokért.

Veszélyek

Az árteret elvágtuk a folyótól. Az egyenes folyó sodrása erősebb, medre mélyül, még nagyobb áradáskor sem tud befolyni az egykori árterekbe. A nagy vízigényű fák sínylődnek, gyengülnek. Helyüket inváziószerűen veszik át más fafajok, mint például az északi-amerikai jövevények – a zöld juhar, az amerikai kőris vagy a cserjeszinten a gyalogakác. De a liánok sincsenek biztonságban – a vadszőlő vagy a süntök sem őshonosak. Könnyű terjedésüket maga a folyó is gyorsítja, hisz völgyében, hathatós szállítóképessége révén is terjednek. Gyakorlatilag tehát ártéri erdeink teljes növénytakarója kicserélődőben van, az egész erdőkép átalakul, ami törvényszerűen maga után vonja egyes állatfajok megváltozását, szegényedését is.  

Ahogy kivontuk a vizet a tájból, ezzel arányosan pusztulásra ítéltük az ártéri erdőket is. Maradványaik mára a töltések közé szorultak. Egyes elemzések arra utalnak, hogy  alig egy százaléka maradt meg csupán eredeti kiterjedésüknek! Ám velük s a fajok sokaságával együtt más is elpusztult: életmódok, mesterségek, a rideg állattartás, a halgazdaság, a méhészkedés, a malmok s még sok minden más is odaveszett.

Helyszínek

A Duna Menti Ligeterdők Tájvédelmi Körzeten belül találkozhatunk még néhány helyen az eredeti állapotokat idéző ártéri erdővel. A csaknem két méter magas csalánrengeteg, szúnyogok és pókok nyilván nem hozzák meg a kedvet a felfedezésükhöz, ám a kora tavasz vagy késő ősz, esetleg a tél ideális időszak az ilyen helyek felfelfedezésére, megértésére. 

Bős magasságában, bent az erdőben, főleg a holtágak, mélyedések partjain találhatunk még puhafás ligeterdőket, melyek könnyen felismerhetők fűzfáikról. Ilyen hely az Isztrága mocsárvilága is. 
 

Medve környékén pedig a medvei ártér nyújt talán még könnyebben elérhető, őseredeti ártéri élményt.

Szerző: Fodor Péter