Apám lánya - Podhradská Lea dokumentumfilmje személyes történetet dolgoz fel

A dokumentumfilm nem túl népszerű műfaj. Szerinted milyen a 21. századi dokumentumfilm?
A dokumentumfilm egy nagyon is izgalmas műfaj, csak azok a filmek, amelyek ma készülnek, nem kerülnek televíziós sugárzásba, hanem elsősorban filmfesztiválokon mutatkoznak be, vagy moziforgalmazásba kerülnek. Sokan máig a természetfilmekre, történelmi témájú filmekre gondolnak elsőként, vagy olyan típusú felvételekre, amelyeken azt látjuk, hogy a néni negyven percen keresztül kötöget, egy kellemes hang pedig narrálja a kötés gyakorlati részét. Én az ilyen típusú filmeket az ismeretterjesztő film kategóriájába sorolom, hiszen alapvetően információt hordoznak. Persze lehet azt is állítani, hogy az ismeretterjesztő film is dokumentumfilm, senkivel nem kívánok vitába szállni emiatt. Legyen jó, ez a fontos.

Milyen a jó dokumentumfilm?
Minden film esetében a történet a fontos. A dokumentumfilm esetében gyakorta egy sorsot követsz, egy kihívásokkal teli történetet. Ott is van főszereplő, konfliktus, és ezt a konfliktust a főszereplő vagy megoldja, vagy nem. Van eleje, közepe, vége a történetnek, tehát dramaturgiai szempontból is hasonlít egy játékfilmhez. A dokumentumfilmnek az a nehézsége, hogy kevésbé kiszámítható – nagyobb eséllyel találkozol váratlan eseményekkel egy forgatás során, amire ott helyben kell reagálni. Nincs idő és tér a hosszas gondolkodásra.

Az Apám lányát egyesek a „kreatív dokumentumfilm” műfajába sorolják. Mit értünk ez alatt?
Többféle megközelítés létezik, jómagam akkor sorolok egy filmet ebbe a kategóriába, amikor az alkotó különböző történetmesélési és/vagy vizuális eszközöket használ fel ahhoz, hogy elmeséljen egy történetet, legyen szó animációról, archívok használatáról, játékfilmes megoldásokról vagy épp az asszociációval való játékról. Ám vannak azok a megközelítések is, amelyek már magát a dokumentumfilmet is úgy aposztrofálják, mint a valóság kreatív ábrázolását – ezek már filmelméleti kérdések. Ahány ház, annyi szokás...

Vagyis a rendező is kreatív alkotója a folyamatnak, nem csupán az eseményeket rögzíti és a felvett anyagot szerkeszti?
Bármilyen filmről beszélünk, a rendező elsődleges feladata mindig ugyanaz. Döntéseket hoz meg, amellett, hogy az alkotói folyamat egészét irányítja. Szerzői filmek esetében ő készíti el a forgatókönyvet, melynek világos dramaturgiai ívet ad. Az operatőrrel együttműködve a rendező határozza meg, hogy milyen vizuális nyelvezete legyen a filmnek, a forgatás során ő teremti meg a bizalmi közeget a szereplőkkel, és ő felel azért, hogy a felvett anyagból egy izgalmas történet bontakozzon ki. Az utómunka folyamata szintén erősen rendezői terep. A vágóval közösen dönt a film ritmusáról, a jelenetek sorrendjéről, a zene dramaturgiai szerepéről. Itt válik igazán világossá, milyen értelmezést, érzelmi ívet és nézőpontot kíván közvetíteni a film. Mindez jól mutatja, hogy a rendező jelenléte elkerülhetetlen. Ezért is téves azt hinni, hogy a dokumentumfilm esetében a rendező „csak rögzít”, és nem befolyásolja a valóságot. 

A dokumentumfilm forgatásakor is kérheti a rendező a szereplőjétől, hogy most gyere be azon az ajtón még egyszer, vagy minden spontán és megismételhetetlen?
Természetesen kérheti. De olyan dologra nem kéred a szereplőt, amit egyébként nem, vagy nem úgy csinál – például, hogy békaugrásban jöjjön be azon az ajtón, ha alapvetően nem így szokott közlekedni. És ami nagyon fontos, hogy minden az ő döntésén múljon.

Ha jól értem, a legalapvetőbb kérdés itt a bizalom.
Amikor filmet készítesz, a szereplőid bizalmat szavaznak neked. Nekem pedig nagyon fontos, hogy két hónap múlva, de akár tíz év múlva is jó érzéssel tekintsenek vissza a filmkészítés folyamatára.

Az Apám lánya személyes történet – ráadásul nem egy vidám és könnyű családi történet. Miért ezt választottad a filmed témájául?
Az elején magamnak is feltettem a kérdést: Miért akarom én ezt? Viszont a vágy, hogy megtaláljam a nővéremet, sokkal erősebb volt annál, mint hogy egy-egy ítélkező mondat visszatartson. A kezdetekben reméltem, hogy a film végére – vagy az egész családtörténetünk végére – mindenki újra egymásra talál, belátja azt, hogy mit lehetett volna jobban vagy épp másként csinálni a múltban.

Így történt?
Nem. Ezt el kellett fogadnom.

Hogyan fogadták a rokonaid, hogy a múltról akarod faggatni őket?
Érdekes módon jól fogadták, ám sokkal nehezebb volt hozzám közel álló emberekkel filmet készíteni, mint amikor ismeretlenekkel dolgozom. Természetesen számtalan kérdés felmerült, hogy miért pont most, miért pont filmet… Volt, aki megkérdezte, miért nem megyek inkább pszichiáterhez, ha problémát akarok oldani…

Erre mi volt a válaszod?
Hogy van, aki pszichiáterhez jár, van, aki kokainozik, és van, aki verset ír, vagy épp filmet készít. Ebből a szempontból nekem sokkal könnyebb dolgom van, mint az említetteknek. A filmkészítés csapatmunka, ennek köszönhetően nagyon sok ember állt mellettem, akik ugyanúgy, mint én – ha nem is ugyanakkora energiával –, meg akarták találni a nővéremet. Sokat beszélgettünk a várható eseményekről, következményekről, lehetőségekről. Tehát nagyon fontos, hogy nem egyedül indulsz el az úton. A film operatőre, Ollári Krisztián az első pillanattól kezdve jött velem.

Mindenki, akit megszólítottál a családtagok közül, igent mondott?
Van olyan szereplő a filmben, aki csak a hangját adta. Van, aki elutasított mindent, viszont felhatalmazott, hogy amit elmondott, azt feldolgozhatom.

Hogyan lehet érzékeny témákról beszélgetni egy egész stáb előtt?
Valóban, egy forgatáson általában sok ember van jelen – egy dokumentumfilm forgatásán is. De előfordult, hogy azt kértem, hogy az operatőrökön kívül senki ne legyen benn. Kell egy bizonyos fokú érzékenység, hogy tudd, mit igényel az adott helyzet.

Te magad milyen szerepkörökben voltál jelen?
Voltam testvér, rokon és filmes. Megesik, hogy ezek összekeverednek, de amikor leülsz a kamera mögé, és szemben ül veled a szereplőd, akkor nem testvérként vagy jelen. Olyankor igyekeztem nagyon koncentráltan és tényszerűen rákérdezni dolgokra – anélkül, hogy bárkit megbántsak. Ez nagyon fontos, mert mindenkinek megvan a saját igazsága. Testvérként nézni az anyagot nem volt könnyű, mert volt, hogy csúnya dolgok hangzottak el – amit rendezőként nem feltétlenül vettem észre a forgatások során.

Interjúk és beszélgetések szőttese az Apám lánya?
Sokszínű anyag, hiszen van benne animáció, saját és nem saját archív felvételek, dokumentarista és játékfilmes felvételek is. Ezek összhangját kellett megtalálnom, ami nem volt egyszerű dolog. De valójában a filmnyelv maga is olyan, mint a családi emlékek: mindenki másra emlékszik, mindenki máshogy mondja el a dolgokat, és mindenkinek megvan a véleménye, ez pedig néha szembemegy a másik véleményével.