Lelkes Anna ma egy életvidám, fiatal nő, aki szeret színházba, kiállításokra járni, a gondolatait novellákban, újságcikkekben fogalmazza meg. Kis híján mindezt elveszítette egy gyermekkori baleset miatt, amelynek következtében három hónapig kómában volt. Csodával határos módon felébredt és teljesen felépült, dez a csoda, nem valami misztikus öüldöntúli erő volt. Egyszerűen csak úgy hívják: szülői szeretet.
Anna szüleivel egy csallóközi kisvárosban él, pontos lakhelyét azért nem akarja nyilvánosságra hozni, mert azt mondja, nem a személye fontos, hanem a tapasztalatai, amit másoknak is át szeretne adni. Ezért írt könyvet Visszaút a kómából címmel, amellyel azoknak szeretne segíteni, akik hasonló esetben még az egészségügy és a szociális ellátás útvesztőiben bolyonganak.
A végzetes baleset
Szüleinek mindent maguknak kellett kitapasztalniuk és sok tekintetben maguk is vezették vissza kislányukat újra az érzékelni, beszélni, írni, olvasni tudók világába, ahonnan a kóma 2001. augusztus 10- én kiragadta. Az akkor 13 éves Anna édesanyjával autón utazott az egyik közeli városba és a vasúti sorompónál az anya szemét alighanem elvakította a napfény, nem vette észre a piros lámpát. Már a síneken volt, amikor észrevette a közelgő vonatot, de nem tudott visszatolatni, a mozdony telibe találta a kocsit.
Anna feje édesanyja kulcscsontjának ütődött, olyan erővel, hogy súlyos agysérülét szenvedett és bár a műtét megmentette az életét, nem ébredt fel.
„Innen kezdve semmire nem emlékszem, mindent édesanyám elmondásából tudok. Az egyik kisvárosi kórházba kerültem, de ott épp nem működött a CT, ezért átszállítottak egy másik városba, ahol megműtöttek, mert bevérzett az agyam. A műtét sikerült, mégsem ébredtem fel, egy hónapig voltam mélykómában, mozdulatlanul. Tudom, hogy édesanyám, amint felépült a kulccsottörésbül és agyrázkódásból, minden nap mellettem volt, beszélt hozzám, de engem egy áthatolhatatlan fal választott el a világtól.”
Száztizenhét nap kómában
Mivel a kómás betegért abban a kórházban, ahol megműtötték, már nem tudtak tenni semmit, visszaküldték a lakhelyéhez közeli kisváros kórházába. Ott tovább rosszabbodott az állapota, mivel köhögni sem tudott, folyamatosan hörgött, de a kezelőorvosa hozzáállása az volt, hogy: „ebből a gyerekből már nem lesz semmki, áthelyezzük a neurológiára, aztán történjen, aminek történnie kell.” Szülei egy ismerős orvosnő segítségét kérték, aki épp Ausztráliában volt, de onnan is elintézte, hogy Annát átszállítsák a pozsonyi gyermekkórházba.
„Még mentőt is onnan küldtek értem, mert a kisvárosi kórházban nem vállalták a felelősséget a szállításért. Pozsonyban azonnal gégemetszést végeztek rajtam, tracheosztómát ültettek be és így megszűntek a légzési nehézségeim. Még több mint egy hónapig voltam Pozsonyban mélykómában és két hónapig éberkómában, ami azt jelenti, hogy elkezdtem mozogni. A szemem ugyan nyitva volt, de nem láttam semmit, nem reagáltam semmilyen ingerre. Anyukám velem töltötte az egész napokat, édesapám, aki akkor Pozsonyban dolgozott, munka után jött hozzánk, este együtt utaztak haza hatvan kilométert és minden reggel vissza. Hatalmas áldozatot vállaltak értem, de amikor ezt megemlítem, mindig azt mondják: ez így volt természetes, Cselekedniük kellett, napról napra megtenni, amit lehetett, hogy meg ne bolonduljanak.”
Az első bólintás és az első szavak
Az áldozatvállás és a próbatétel nagy része még csak azután kezdődött a szülők számára, hogy Annát a kórházból és csülösztői rehabilitációs intézetbe küldték. Ott még további egy hónapig nem volt tudatánál, a fejét sem tudta megtartani, az izmait újra kellett építeni, hogy lábra állhasson.
Édesanyja eleinte egy átalakított babakocsiban tologatta a rehabilitációs intézetben masszázsra, tornára és vissza a szobába, aho berendezték a saját kis világukat. Egy tapasztalt és empatikus rehabilitációs nővér, Zdenka, a Vojta módszerrel dolgozott, amelynek a lényege, hogy a törzsön és a végtagokon keltett ingerek elindítják a megfelelő izom mozgását. Az eredmény csakhamar meg is látszott, Anna egyre nyugtalanabb, mozgékonyabb lett, de a környezetével még mindig nem kommunikált. Mígnem…
„2011. december 6-én édesanyám etetett és megkérdezte kérek- e még. Én pedig rábólintottam. Értelem költözött a tekintetembe, mindenre reagáltam, de még egy hét eltelt, mire beszélni kezdtem. Egy hét után szótagolva azt mondtam a-nyu, aztán a-pu, majd mami-ka, papi-ka – a nagyszüleim. Amíg nem tudtam beszélni, mindent egy táblára írtam, de nem úgy, ahogy kell, hanem egymásra írtam a betűket. Amikor anyu megkérdezte, mit szeretnék, azt írtam: Bogyó. Ő volt a kiskutyám, aki aztán az otthoni felépülésben is társam lett. minden mozdulatomat követte, felvidított, ha szomorú voltam. Hét hónappal a baleset után, márciusban térhettem haza, négy hónapot tültöttem a rehabilitációs intézetben. ”
Küzdelem a régi lányért
Miután Anna megszólalt szüksége lett volna neuropszichológusra, aki elvégzi vele a szükséges teszteket, de a szakember szlovák volt, nemigen értették egymást, így pedagógus édeanyja tesztelte őt. Szinte öszönösen jött rá arra is, hogy különbőző ingereknek tegye ki a lányát, esőben, szélben is sétálni vitte, kavicsokat, különbőző tárgyakat adott a kezébe, mindent megszagoltatott vele, zenét hallgattak és folyamatosan beszélt hozzá. Minden nap felöltöztette, akor is, ha csak ágyban, feküdt, megmosta a fogát a haját, mert úgy érezte, azzal is stimulálja, ha próbálja vele betartatni az élet megszokott rendjét. Autodidaktaként tanulta meg, mi mindent tehet a lányáért, mert a szlovákiai intézményes rendszer sem szakemberekkel, sem tanáccsal nem segítette. Azt mondja, nincs ebben semmi különleges, minden anya ezt tette volna.
Csak kívülről látszik, milyen nagy dolog, hogy a család együtt maradt, és hogy a legnagyobb bajban sem vádaskodtak, hanem a kapaszkodót keresték.
„Akkor kerültem mélypontra amikor Csölösztőn a szomszéd szobába került egy Katka nevű rettenetesen lesoványodott kisány, aki már három éve kómában volt. Összeomlottam, mert azal szembesültem, hogy talán ránk is ez vár. Szerencsére, kegyes volt hozzánk a sors. Amikor 2002. márciusában, négy hónap után hazajöttünk Csölösztőről, kerestem magyar logopédust és egyre jobb lett Anna beszéde, ma már tökéletes. Ő a baleset óta eltelt időből semmire nem emlékezett, de a múlt emlékei elraktározódtak az agyában, a helyesírása is tökéletes volt”- mondja az édesanya. „El kellett döntenünk, levizsgázik-e a nyolcadikos tananyagból , hogy a régi osztálytársaival tanulhasson tovább, vagy kihagy egy évet. Mivel még nagyon fáradékony volt, nehezen koncentrált az évkihagyás mellett döntöttünk és a következő évben egy másik osztállyal folytatta az iskolát.”
Kirekesztés és elfogadás
Ez sem volt egyszerű, egy új osztályközösségbe kellett beilleszkednie, ahol nem mindenki fogadta lelkesen. Voltak, akik gúnyolták, mások „csak” kerülték és akadt olyan is, aki, amikor azt kérte tőle , segítsen neki a felzárkózésban, azzal utasította el, hogy ő versenyekre készül, nincs ideje vele foglalkozni. A tanárok között is akadt, aki inkább kisegítő iskolába tanácsolta volna, mert nem fogadta el, hogy a maga tempójában halad és sokkal nehezebben fogadja be az agya azokat az információkat, amelyekkel a baleset előtt még nem találkozott – mint például a kémiát. A legfájóbb azonban az volt, ahogy Anna a könyvében is leírja, amikor a középiskolában arra kérték, egy hétig maradjon otthon, mert átfogó ellenőrzés lesz és rontana az eredményeken. „Számomra ez a kérés nem csak a kirekesztésemet jelentette, hanem egy sokkal mélyebb problémát is az iskolarendszerben és a társadalomban általában: hogyan kezeljük a különbözőséget és hogyan biztosítjuk, hogy minden gyermek egyenlő esélyekkel rendelkezzen az oktatásban?” – teszi fel a kérdést Anna. Sajnos az iskolarendszerünk máig sem adott rá kielégítő választ.
Az akadályok és a sok rosszmájúság mellett Anna kedves, segítőkész barátokkal, megértő, a munkájukat nem csak tudással , de szívvel is művelő tanárokkal is találkozott. Hatalmas akaraterején kívül nekik köszönhető, hogy végül leérettségizett és két diplomát is szerzett.
Anna könyve
Először a nyitrai Konstantin Egyetemen esztétika szakon végzett el három évet, majd a Varsói Egyetem dunaszerdahelyi kihelyezett tagozatán újságíró szakon szerzett diplomát. Jelentek is meg már kritikái, cikkei, ez bátorította, hogy nagyobb fába vája a fejszéjét és egy könyvben foglalja össze, hogyan tért vissza a kómából az életbe.
A Panta Rhei igazgatóját, Bödök Lászlót kérték meg, hogy ajánljon kiadót és a magyarországi Gabo kiadó fogadta el a kéziratot. Anna szülei elmondása alapján írta le a történetet, de sok saját élmény, gondolat és következtetés is van a könyvben. Elsősorban az, hogy nem szabad feladni és hogy ahol támogató szeretet van, ott minden lehetséges.
Volt már aki felkeresett tanácsért, mert még az érintettek sem tudnak semmi a kómáról. A filmekben azt látják, hogya beteg egyszer csak felül, kinyitja a szemét és ott folytatja, ahol abbahagyta. Ez nem így van..
Anyu máig emlegeti, hogyan sírt, amikor először felálltam a tolószékből és nagy fájdalmak árán próbáltam felkapaszkodni a bordásfalra. Én a fájdalmakra már nem emékszem, csak arra, hogy nagyon akartam újra járni.”
Egy ilyen tapasztalat után, mint Annáé és a családják rendszerint megváltozik az ember értékrendje, megritkul körülötte a baráti kör. Anna azt mondja, maradtak igaz barátai, bár nem túl sokan, de ők annál fontosabbak.
„Nem érzem, hogy lemaradtam volna valamiről, mert a baleset előtt sem, és utána sem érdekeltek nagyon a diszkók, bulik, jobban szerettem a könyveket és a meghitt beszélgetéseket. Teljes életet élek, mert azt csinálom amit szeretek, de a fejemre nagyon kell vigyáznom, nem üthetem meg. Csak fejvédővel biciklizhetek, labdajátékokat nem játszhatok, ügyelnem kell, hogy le ne essek.”
Egy új élet
Lelkesék Anna rehablitációja ideján megismerték a szlovákiai egészségügy útvesztőit is , egészségbiztosítót kellett váltaniuk, hogy az édesanya is ott lehessen a lányával Csölösztőn és sokszor akadt dolguk a legkisebb együttérzést sem tanúsító személyzettel. A pozsonyi kórházban az édesanya füle hallatára mondta egy főnővér a vizitelő orvostanhallgatóknak, hogy nem érti, miért ül itt ez az anya egész nap, mert ennek semmi értelme. Szerencsére, az osztályvezető orvos más véleményen volt, ő értette, hogy a támogató jelenlét, a szeretet ereje gyógyító. A szülők soha nem adták fel, mert vissza akarták kapni a lányukat. Olyan erős volt bennük a hit, hogy ez sikerülni fog, hogy fényképet sem őriznek Annáról abból az időből, amikor még nem volt régi önmaga. Ezért utasították vissza abban az időben a tévé érdeklődését is, csak egy gyógytornász-konferencián engedték belmutatni az Annáról készült felvételeket.
Az édesanya azt mondja, akkor vett egy mély lélegzetet, amikor Anna először megszólalt. Tudta, hogy négy hónap kóma után, nehéz, küzdelmes út vár rájuk, de ma azt mondja, Anna fokozatosan rakta rendbe önmagát és a szüleit is. Ahogy jobban lett, ők is úgy érezték, új életet kezdhetnek együtt. Ez az új élet más, mint az előző volt, de sok szempontból mélyebb, a lényegre figyelőbb is, mert már tudják, mit veszíthettek volna.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.