Amikor Elek Zoltán, az Új Szó szerzője írt a DAC Filmről, megjegyezte, hogy kicsit ódzkodott tőle, mivel nem nagy mozijáró. Én az ellenkező táborba tartozom: a filmeket mindig is szerettem, a focit viszont sosem értettem. Tökéletes alanynak gondoltam hát magam letesztelni, hogy vajon mennyire közvetíti a DAC Film a sárga-kék életérzést egy kívülálló felé. Milyen lett az ikonikus klub történelmét taglaló dokumentumfilm? A választ egy telt házas dunaszerdahelyi vetítésen kaptam meg.
Emlékszem, amikor néhány éve még csak pletykaszinten élt egy DAC-ról készülő film. Ekkor még sokan hagyományos játékfilmre, vérbeli sporteposzra számítottak egy meghatározó időszakról. A Pressburg és a Hancsovszky kereszttüzében pedig azt is feltételezhettük, hogy egy újabb darab lesz a szlovákiai magyar filmek sorában. A végső termék, egy dokumentumfilm, azonban a magyar Nemzeti Filmintézet égisze alatt készült el, rendezője pedig az a Tősér Ádám, akit a Blokád rendezőjeként – majd egy újságíróval történt összetűzés útján botrányhőseként – ismerhetett meg a közönség. És aki, mint kiderült, nagyszülői ágon maga is kötődik Dunaszerdahelyhez.
Tizenkét évtized
DAC Film – egy ilyen cím vagy hanyagságra, vagy magabiztosságra vall. Esetleg olyan szójátékot rejt, melynek felfedéséhez én kevés voltam. De valahol kifejező is, hiszen ez a film valóban a klub 120 éves történelmét próbálja egy focimeccs játékidejében feldolgozni. A kezdeti évektől a legendás Bayern-meccsen, a hírhedt szurkolóverésen vagy a Nélküled „klubhimnusszá” válásán át egészen a MOL Aréna és a DAC Akadémia születéséig minden napirendre kerül. Igaz, az arányokkal nem voltam kibékülve. A film második fele olykor reklámnak érződik, míg az elsőnél a történelmi kontextus bírt volna el részletesebb ismertetést. A DAC története interjúalanyok megszólalásain keresztül bontakozik ki, ezek pedig nagy hangsúlyt fektetnek a nemzetiségi ellentétekre. A megszólalók kimondottan okos párhuzamokat vonnak a szocializmussal és a bársonyos forradalommal, ám hiányzott az, hogy az archív felvételek is visszarepítsenek ezen események jellegzetes, forró hangulatába.

A fókusz mindvégig a focin és a csapat közvetlen környezetén marad. Ez persze sok szempontból hatásos. A dunaszerdahelyi miliőt bemutató képek mutatósak, és találóan festik le a várost méretben és közhangulatban is. A múlt és jelen építményei közt váltakozó képsorok, a klublegendák és aktuális csapattagok váltakozása pedig végig fenntartja a kontrasztot a több évtizedes történelem végletei közt. Átjön, hogy amit látunk, az csupán helyzetjelentés egy történet jelenlegi állásáról, és remélhetőleg nem az utolsó. Valójában azonban az egész történet egyvalami köré összpontosul: az a bizonyos tizenkettedik játékos.
A közönség filmje
A vetítést akár generációk példátlan találkozásaként is leírhatnám. A kisiskolás gyermekektől kezdve (akik magyarázatot követeltek szüleiktől a számukra valószínűleg ismeretlen szurkolóverésre) a régi motorosokig (akik széles vigyorral kommentálták régi barátaik szereplését) mindenkit foglalkoztatott a téma, és a nemek között is régen láttam ennyire élesen elválasztható fele-fele arányt. A film pedig maga is lépten-nyomon tiszteleg a diverz szurkolótábor előtt; aki esetleg még nem tudná, ők a tizenkettedik játékos. Az alkotásban legalább annyiszor szólalnak meg, mint a klub vezetői vagy legendái. Sőt, a film legszaftosabb pillanatait az ő rajongói beszámolóik szolgáltatják. Az örömittas emlékek, a nosztalgikus rigmusok, a humoros anekdoták a régmúlt meccseiről, a nagy rivalizálásokról.

A film egyértelműen közvetíti, hogy a DAC történelme nem csak focitörténelem. Az, hogy egy-egy játékos hogyan élte meg, amikor a Bayern München ellen léphetett pályára, legalább annyira hatásos, mint egy-egy szurkoló története arról, ahogy egy közeli háztetőről követték a meccset. A történelmi kontextushoz hasonlóan ezekből a mesékből is elbírtam volna többet. Több szellemes vallomást, több megosztó állásfoglalást azokról a bizonyos bírói baklövésekről, több kreatív stratégiát, mely a kirekesztő szabályok ellen született. Ezek kommunikálják a legtisztábban, hogy amit a vásznon látunk, az nemcsak sport, hanem határozott kiállás is. Valahol ironikus, hogy mindezek mellett az alkotás legnagyobb hibája, hogy a szlovákiai kópiák nem tartalmaznak magyar feliratot – sanszos, hogy Dunaszerdahelyen több fiatal néző nem fogja érteni, amit az idegen nyelvű megszólalók mondanak.
Kinek a meze?
Ajánlani igazából felesleges a DAC Filmet. Akit érdekel, az úgyis megnézi, akit pedig nem, az úgyis kihagyja. Talán azoknak tennék egy javaslatot, akik valahol középen mozognak. Akik nem teljesen értik az egész DAC-jelenséget, de nyitottak megismerkedni vele. Ez a film hatásosan, sportzsargon nélkül, emberi történeteken keresztül mutatja be, miről szól ez az egész. Annyit mindenképp elért, hogy látni akarjam azt a bizonyos játékfilmet, melyről annak idején a pletykák szóltak. Talán majd egyszer, a bajnoki győzelemről.
Cím: DAC Film
Rendező: Tősér Ádám
Játékidő: 104 perc
Korhatár: 12 év
Megtekinthető a mozikban.
A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2025. január 27-ei számában jelent meg.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.