A mocsarak elégiája - Alábecsült, félreértett értékeink

A hajdan roppant gazdag vízi világ utolsó hírmondói régiónk nagyon ritka mocsarai, melyek ma is őrzik vegetáció- és tájképtörténetünk különböző állapotait. Már csak ezért is fontos lenne, hogy ezek a korántsem hétköznapi élőhelyek fennmaradjanak. Funkcióik azonban ma még fontosabbak, mint történelmi értékük. 

Mocsár vagy láp?

Átmeneti jellegűek – se nem vízi, se nem szárazföldi élőhelyek. A mocsár sűrűbben benőtt, akár fás szárú növényekben is bővelkedhet, de sima víztükörként is megjelenhet. A lápokon főleg lágy szárúak nőnek. Így tehát nem egyértelmű, hol is járunk. Ám a legfőbb különbség az, hogy a lápok mélyén tőzeg képződik. Az idő látható, kézzel fogható lenyomatát a tőzeg őrzi, mely évezredek óta rakódik le. Jelenléte egyedülálló értéket jelent. Főleg mohákból, sásokból, fűfélékből képződik, a bomlást megakadályozza a láp mélyének oxigénmentes közege. Az évezredek alatt több méter vastagságban halmozódhat fel ez a kincs, melyet a múltban egyes helyeken téglagyártásra, tüzelőanyagként, napjainkban pedig virágföldként és talajjavítóként használnak. Korunkban nem elhanyagolható az sem, hogy a tőzeg növényi anyagai megkötik a szén-dioxidot, amely így nem jut vissza a légkörbe. A lápok nem kis mértékben járulnak hozzá a globális felmelegedés mérsékléséhez.

Folyékony tőkénk

A vizes élőhelyek között is különlegesek a mocsarak és a lápok. A világ legtermékenyebb ökoszisztémái közé tartoznak. Óriási szivacsként vagy tározóként kell őket elképzelni. Magukba szívják és tárolják a heves esőzések okozta áradások vizét. Tehát vízraktározók is egyben, fenntartják a talajvíz szintjét, felfogják az üledékeket és a tápanyagokat, megtisztítják a vizeket a mezőgazdasági és ipari termelés nemkívánatos következményeitől és a háztartások szennyeződéseitől. A vizes élőhelyek a biológiai sokféleség bölcsői, amelyektől számtalan növény- és állatfaj függ. Persze kedvező ökológiai állapot kell ahhoz, hogy el tudják végezni természetes funkcióikat, miközben az ember régóta haszontalan és szükségtelen területnek tekinti őket. Lecsapolta vagy feltöltötte, helyén ipari és mezőgazdasági területeket hozott létre, vagy vidámparkokat és luxusszállodákat épített.  

A természetfigyelmeztető jelei 

A kétéltűek Európa-szerte tipikus mocsári lények, egyben a leginkább veszélyeztetett állatcsoportot alkotják. Ennek egyik oka a vizes élőhelyek rossz állapota. A legfrissebb statisztikák azt mutatják, hogy ezek a kis vízlakók nagyon érzékenyen reagálnak a klímaváltozásra is, amelynek mérséklésére épp a mocsarak lennének hivatottak. A vizes élőhelyek változása számos vízimadárfaj interkontinentális vonulási útvonalának megszakítását jelenti. Melegebb körülmények között felmerül az invazív fajok gyorsabb megtelepedésének problémája. A hidrológiai körülmények változása hatással lesz a szélsőséges események, például az árvizek és aszályok gyakoriságára és erősségére és a talajvízrendszerek feltöltődésére is. A vizes élőhely hidrológiájában vagy növényközösségében bekövetkező bármely jelentős változás megváltoztathatja a szénciklust, és ezáltal a vizes élőhely szénelnyelő funkcióját is.

Darvak

Ha választani kellene egy ikonikus mocsárlakót, amely a múlt és jelen közötti élő kapocs lehetne, akkor bizonyosan a daru lenne az. Még néphagyományunkhoz is erős szálakkal kötődik ez a fenséges madár. Néprajzunk őrzi emlékét, a legények a tollát tűzték kalapjukba. Mégis hagytuk elszállni, engedtük, hogy elszakadjon a Csallóköztől. Régen a darvak az Aranykert lakói voltak, az utóbbi százegynéhány évben csupán átszállnak felettünk tavaszi és őszi vonulásuk során. Néha le is szállnak, megpihennek nálunk a hosszú úton, az arra alkalmas, kevés vizes helyen. Európa-szerte nő a darvak populációja, így van esély rá, hogy előbb-utóbb újra megjelenjenek nálunk. Ehhez persze vissza kellene hoznunk valamit abból a vidékből, ami számára a hazát jelentette egykor, és amit annak idején elvettünk tőle. Azokat a félreeső, értékes helyeket, ahol nyugalomra lelhet. Ez a legkevesebb, amit tehetünk, amiért egykor oly könnyen lemondtunk róla.

Mocsári teknős

Egyedüli őshonos teknősfajunkról szinte nincs is feljegyzés az utóbbi száz évben a Csallóköz belső részein. Annyit tudunk, hogy élt itt valaha, de a vizes élőhelyek megszűnése számára is a véget jelentette. De hála a visszatelepítési programoknak, most talán ismét megjelenhetnek nálunk, bár egyelőre még kisebb szenzációnak számít, ha valahol felbukkan egy egyed. Ha csak tehetik, a szakemberek DNS-mintát vesznek, GPS-jeladóval látják el, majd megtalálásának helyén a természetes közegébe engedik vissza. Ez reményeink szerint hozzájárul majd ahhoz, hogy többet megtudjunk erről a fajról.

Tündérrózsa

A szabad természetben a fehér színű virág a „miénk”, más színváltozatok külföldről származnak. Őshonos fajunknak a mocsarak állóvizei kedveznek. Itt tud tipikusan társulási növényfajként elterjedni akár az egész vízfelületet beborítva. Rekordtartó – a legnagyobb virágot növesztő, szabadon élő növényünk. Virágait a növény egyedülálló módon óvja – éjjelre a virágok összezáródnak, a víz alá süllyednek, majd reggel újra felbukkannak, kinyílnak, s a nap járását követik, hogy aztán az egész ciklus megismétlődjön. A növény maga is külön élőhelyet képez: virágai, leveleinek felülete, szőnyege, sok élőlény otthona, pihenő- és búvóhelye. A levelek megbírják kisebb madarak súlyát is, van olyan szárnyas, amely a levelein fészkel. Tisztán tartja a vizet, mert árnyéka gátolja a napfény okozta algásodást.

Lápi póc

Összeurópai szempontból a mocsarak és a lápok hanyatlásával a halak is rendkívül veszélyeztetettek. Közülük is ki kell emelnünk a lápi pócot, amely ma már fokozottan védett fajnak számít. Amilyen jelentéktelennek tűnt – és ennek megfelelően rendesen el is bántunk vele a múltban –, olyan csodaszámba megy biológiai szempontból: alig tíz centis, mégis sok sekély, növényekkel benőtt víznek a csúcsragadozója. Szinte minden nála kisebb élőlény a zsákmánya lehet. Teljesen a lápi viszonyokhoz alkalmazkodott, így nem csoda, hogy ezek felszámolása óta – talán ha 3 százalékuk maradt meg csupán – alaposan megritkult. Hogy mitől is oly különleges? A legtöbb haltól eltérően jól bírja a pangó vizeket, a csekély oxigénszintet, mi több, a levegő oxigénjét is képes felvenni. Akár 20 napot is kibír minimális vízszint mellett a szárazság idején, várva az áradást. Egykor oly elterjedt volt, hogy állattakarmányként szolgált – kacsákat és disznókat hizlaltak vele. Most már bezzeg az egyik legkiemeltebb természeti értékünk, igazi endemikus kincsünk.

A jövő kihívásai 

A jövő problémája az, hogy a növekvő népesség, a tájjal való meggondolatlan és arrogáns gazdálkodás, a gazdasági növekedés és az életszínvonal javításának erős nyomása még mindig szembemegy a vizes élőhelyeink fenntartásával. A vizes élőhelyek és fajok elvesztése és pusztulása évszázadok óta zajlik, és a világ minden régiójában fokozódik. Miközben az emberi társadalomhoz való hozzájárulásuk globális értéke a becslések szerint évi 15 trillió dollár (2010-es adat), ami a bolygónk összes természetes rendszere által az emberi társadalom számára biztosított teljes érték 45%-a. A vizes élőhelyek pusztulnak a leggyorsabban más ökoszisztémákhoz képest. 

A vizes élőhelyek egyre fontosabb szerepet kapnak az árvízvédelemben, az özönvízszerű esőzések és egyéb szélsőséges időjárási események hatásait segíthetnek enyhíteni. A vizes élőhelyek gondozásának ezért a társadalom legfontosabb prioritásai közé kell tartoznia. 

Epilógus

Mikor a darvak hangját hallom, krúgatásuk mintha a múlt hívása lenne. Semmi nem tudja jobban fenntartani bennem az érthetetlen nosztalgia érzetét, mint a darvak, amelyekkel soha nem találkozhattam testközelből a szülőföldünkön. Ebben rejlik számomra a mocsarak szomorúsága. Úgy érzem, büszke sértettséggel mellőznek minket és ezt a tájat. Ahogy Aldo Leopold írta, a mocsarak legnagyobb értéke a vadságuk, érintetlenségük, és a darvak ennek az inkarnációi.

Szöveg: Fodor Péter