3. fejezet, melyben tévések jönnek
Az a falu, ahol Benőke és Hanga éldegélt a szüleivel, Baricskaország északi részén feküdt. Az egész faluban nem lakott egyetlen mekele sem Anyán kívül. Az ország déli részén viszont nagyon sok, több százezer mekele élt. Ezeknek a mekeléknek iskoláik is voltak, ahol a gyerekeik mekeléül tanulhattak minden tantárgyat. Sőt, még tévéműsoruk is volt.
Történt egyszer, hogy az egyik mekele műsorvezető néni valahonnan hallott Anyáról és Apáról, és nagyon érdekesnek találta a történetüket. Mert nem mindennap fordul elő, hogy egy mekeleországi lány egy baricskaországbeli fiúhoz menjen feleségül. Ezért aztán felhívta Anyát, és megkérdezte, eljöhetne-e hozzájuk beszélgetni és filmezni. El is jött egy operatőr bácsival, aki aztán szépen felvette, ahogy a néni mekeléül beszélgetett a családdal: Anyával, Apával (aki Anya kedvéért megtanult mekeléül, és született nyelvtehetségnek bizonyult) és a hároméves Benőkével. Hanga nem vett részt a beszélgetésben, mert egyévesen még nem tudott értelmes mondatokban kommunikálni. Benőke készségesen válaszolgatott a néni kérdéseire. Elmesélte, hogy Anyával csak mekeléül beszél, Apával meg csak baricskául.
A beszélgetést később lejátszották a tévé mekele adásában. Egy mekele bácsi, aki a stúdióban kommentálta a riportot, Benőke mekele mondatait hallva így szólt: „Kíváncsi leszek, hogy ha majd iskolába kerül, és az osztálytársai hatnak rá, akkor is ilyen bátran beszél-e majd mekeléül.” Anya jól az emlékezetébe véste ezeket a szavakat…
4. fejezet, melyben Benőke iskolába megy
És eljött a nap, amikor Benőke beült az iskolapadba… Hamar megszerette az iskolát és az osztálytársait, a tanító nénijéért pedig egyenesen rajongott. Nagyon jó tanuló lett belőle, bár a szépírással kissé hadilábon állt. Anya járt érte délutánonként az iskolába. Mint mindig, mekeléül üdvözölte Benőkét, és mekeléül beszélgetett vele. Egyszer csak azt vette észre, hogy Benőke durcásan fogadja, és lepisszegi, ha valamit mondani akar.
– Mi a baj, Benőkém? – kérdezte.
– Pszt, majd elmondom – suttogta Benőke, és kivonszolta Anyát az osztályból. – Anya, az iskolában ne beszélj velem mekeléül, ki fognak nevetni a fiúk! – mondta az iskola udvarán.
– De kisfiam, én mindig így beszélek veled, ez az anyanyelvem. Teljesen rendjén való, hogy mi így beszélgetünk. Nem baj, ha az osztálytársaidnak ez furcsa, majd hozzászoknak. Lehet, hogy először látnak külföldit. Nyugodtan mondd el nekik, hogy anyukád egy másik országból jött.
– Nem mondom – válaszolta Benőke –, mert mindenki tudja, hogy a mekelék hülyék. Mek, mek, mekele! Buta, mint a kecske!
– Nahát, ezt honnan vetted? – csodálkozott Anya.
– A fiúk mondták.
Anyának ez nem esett jól, de nem haragudott Benőkére. Tudta, hogy nagyon szeretne népszerű lenni az osztályban, és még túl kicsi ahhoz, hogy meg tudja különböztetni, mi a jó, és mi a rossz.
***
– Anya, miért adtatok nekem ilyen hülye nevet? – jött haza egyik nap Benőke az iskolából. – Minden gyereknek normális baricska neve van az osztályban, csak nekem ilyen fura.
– Benőkém, neked mekele neved van – válaszolta Anya –, Apával úgy egyeztünk meg, hogy anyukád után neked mekele lesz a nemzetiséged és a neved is. Nagyon szép név ez, majd rájössz te is később. Ne törődj a csúfolódókkal, legyél büszke arra, hogy neked ilyen különleges neved van.
De Benőke nem nagyon vigasztalódott meg Anya szavaitól. Úgy gondolta, az lenne a jó, ha semmiben sem különbözne az osztálytársaitól.
5. fejezet, melyben Benőke és Hanga táborba megy Mekeleországba
Benőke és Hanga a nyári szünidőben mindig sok időt töltött Mekeleországban. Ilyenkor sokat gyakorolhatták a mekele nyelvet, amelyet év közben csak Anyával használtak, így nyárra mindig kicsit elfelejtették. Egyik nyáron táborba is elmentek. A táborban persze csupa mekele gyerek volt. Benőke nem merte nekik elárulni, hogy ő Baricskaországban lakik, és baricska az apukája. Attól tartott, kicsúfolnák. Anyától tudta, hogy a mekelék sem rajonganak a baricskákért, és gyakran lenézik őket. Anya egyszer elmesélte a gyerekeinek, hogy amikor elkezdett baricskául tanulni, néhány ismerőse nagyon furcsán nézett rá, hogy ilyen „csúnya” nyelvet választott. Sőt, voltak, akik gúnyosan kijelentették, hogy baricska irodalom nem is létezik, pedig Anya éppen azt tanulta az egyetemen, és nagyon érdekesnek találta. Anya családjában is volt, aki nem nézte jó szemmel Anya választását. Az egyik idősebb rokon, akit Anya nagyon szeretett, kijelentette, hogy a baricskák rosszak, sokat ártottak a mekeléknek, és különben is buták, műveletlenek. Anya persze tudta, hogy az illetőnek nincs igaza, és nagyon egyoldalúan látja a dolgokat, de nem vitatkozott vele. Az idősebbek nézeteit megváltoztatni nem olyan egyszerű. A szóban forgó rokon nyilván sok rosszat hallott a baricskákról, ezért beszél róluk így, annak ellenére, hogy személyes kapcsolata valószínűleg soha nem volt velük. Ugyanígy sok baricska is rosszul vélekedik a mekelékről, pedig életében nem látott egyetlen mekelét sem. Az emberek előítéleteivel harcolni nagyon nehéz.
Benőke tehát vígan beszélgetett és játszott a táborban a mekele fiúkkal, egészen addig, amíg egy napon Apa érkezett látogatóba. Apa nagy örömmel üdvözölte Benőkét, akit egy hete nem látott. Benőke viszont egyáltalán nem lelkesedett, alig köszönt Apának, inkább csak morgott valamit az orra alatt. Apa először nem értette, mi a baj, de Anya elmagyarázta neki, hogy Benőke szégyelli magát a mekele fiúk előtt, fél, hogy kinevetik, ha meghallják, hogy baricskául beszél. Ez persze Apának rosszulesett. Anyával együtt megpróbálták elmagyarázni Benőkének, hogy semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az ember kétnyelvű.
6. fejezet, melyből kiderül, miért nem szeretik egymást a baricskák és a mekelék
Anya látta, hogy Benőke lelkében nagy vihar dúl amiatt, hogy ő mekele is, meg baricska is. Ezért elhatározta, hogy sokat fog beszélgetni a gyerekeivel a mekelék és a baricskák múltjáról. Valamikor régen ugyanis e két nép egy közös országban élt, békességben egymással. Nem is nagyon foglalkoztak vele, ki a mekele, és ki a baricska. Sőt, igen sok olyan akadt köztük, aki Benőkéhez és Hangához hasonlóan mindkét nyelvet bírta. A kétnyelvűség akkoriban még teljesen normális állapot volt. A mekelék és baricskák közös múltjáról tanúskodik többek között az is, hogy mindkét nyelv sok szót vett át a másikból. Ételeik is nagyon hasonlóak. Később megváltozott a helyzet: a mekelék és a baricskák egyaránt ráébredtek, hogy két különböző nemzethez tartoznak. Mivel az országban a mekelék voltak többen, igyekeztek fölénybe kerülni a baricskákkal szemben. A baricskák – joggal – maguknak is a mekelékkel azonos jogokat követeltek. Szerették volna a saját nyelvüket használni az iskolában, a hivatalokban, az országgyűlésben. A mekelék politikusai sajnos nem látták be, hogy a baricskáknak is ugyanolyan joguk van a saját nyelvüket használni, mint a mekeléknek. Volt ugyan néhány mekele, aki rokonszenvezett a baricskákkal, és síkraszállt a jogaikért, de a többség lehurrogta és kinevette őket. Így aztán a dolgok egy idő múlva odáig fajultak, hogy a baricskák már nem akartak egy országban élni a mekelékkel, és inkább egy másik országot alapítottak. Igen ám, de a határokat úgy húzták meg, hogy több százezer mekele Baricskaországba került. Na, itt aztán megfordult a helyzet. Egyszerre a baricskák kerültek fölénybe, és ők kezdték el üldözni és sanyargatni a mekeléket. Sok mekelét arra kényszerítettek, hogy vallja magát baricskának, vagy költözzön át Mekeleországba.
– Látjátok, gyerekek, mindkét nép elég sokat ártott a múltban a másiknak, ezért van az, hogy nem igazán szeretik egymást – fejezte be Anya a mesét. – Nagy kár, hogy mindketten elfeledkeztek arról a sok-sok századról, amikor még békében éltek egymás mellett. A ti feladatotok éppen az, hogy emlékeztessétek őket erre a közös múltra. A mai mekele és baricska gyerekek mit sem tudnak a másik nemzethez tartozókról. Csak azt tudják, amit a szüleiktől hallanak: hogy a másik nép rossz. Talán, ha megismernek benneteket, rájönnek, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet, hogy az ember jó vagy rossz mivoltát egyáltalán nem az dönti el, melyik nemzethez tartozik. Tudjátok, amikor ideköltöztem Apához Baricskaországba, nekem is voltak kellemetlen élményeim. Nemegyszer megtörtént, hogy valaki megbántott, vagy rosszat mondott a mekelékről, és olyankor mindig nagyon szomorkodtam. De mindig voltak olyanok is, akik bátorítottak, és visszaadták az emberek jóságába vetett bizalmamat.
– Mesélj arról, amikor ideköltöztél Baricskaországba! – kérték a gyerekek. És Anya mesélt.
(folyt. Köv.)
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/17. számában jelent meg❗️
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti❗️
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.