Benőke és Hanga, a kétnyelvű testvérek

1. fejezet,

melyben a család hozzászokik Cilikéhez

Benőke már majdnem tíz-, Hanga pedig hétéves volt, amikor Cili megszületett. Mindketten nagyon örültek a kistesónak, és sokat dédelgették (ami inkább nyomorgatásnak tűnt, Cili nem is mindig díjazta). Hamar rá kellett azonban ébredniük, hogy a kistesónak nemcsak előnyei vannak, hanem árnyoldalai is. Régebben Anya esténként odaült az ágyuk szélére, vagy lefeküdt valamelyikük mellé, hosszasan beszélgetett velük, és énekelt nekik. Cili azonban esténként egészen magának követelte Anyát. Órákig tartott, míg végre elaludt, és utána is nagyon gyakran felébredt. Vége szakadt a meghitt esti összebújásoknak. Anya napközben is folyton csak Cilivel foglalkozott. Állandóan ott volt a karjában, ha éppen nem szopizott, akkor nézelődött, és nem szerette, ha Anya egy helyben van, és valaki mással beszélget. Hanga gyakran érezte úgy, hogy Anya már csak Cilit szereti. Ilyenkor odaállt Anya mellé, és panaszos hangon megszólalt:

– Anya, szeretethiányom van!

Anya szorosan magához ölelte Hangát, és elmesélte neki, hogy vele is ilyen sokat foglalkozott, amikor még kisbaba volt.

Benőkének rohamosan romlott a zeneiskolai zongoraórákon nyújtott teljesítménye, mert Anya már nem tudott mellette ülni mindennap a gyakorlásnál, és Benőke magától lusta volt gyakorolni. Szerencsére legalább Hanga nem hanyagolta el a hangszerét, és továbbra is szorgalmasan furulyázott. Cili még nem volt egy hónapos, amikor Hanga első helyezett lett az országos furulyaversenyen. Anya rettentő büszke volt rá.

Benőke és Hanga családjában a zene mindennapos kenyér volt. Volt egy kis kamarakórusuk is, melyet Anya vezetett. Régmúlt korok dalait énekelték. Benőke – mivel ő inkább a rockzenét kedvelte – nem lelkesedett ezért túlságosan, de Anya kedvéért ő is részt vett a szerepléseken. Cili születése után a babát is magukkal vitték minden koncertre. Apa magára kötötte őt kendőben, és Cili általában édesdeden végigaludta a koncertet. Ha éppen ébren volt, akkor pedig bekapcsolódott ő is, babahangján lelkesen énekelte a kedvenc dalait. Ahogy nőtt, úgy nőtt a hangja is. Egyéves kora körül már annyira hangosan tudott „énekelni”, hogy túlharsogta az egész kórust, ráadásul állandóan ki akart ugrani Apa kezéből. Ezért Anya és Apa úgy döntött, legközelebb inkább megkérik a Nagymamát, hogy vigyázzon Cilire a koncert alatt. Így szakadt félbe Cili ígéretes énekesi karrierje.

2. fejezet

Kirándulás a drótosok földjére

Egy didergős, szeles márciusi vasárnapon Benőke és Hanga szülei elhatározták, hogy a család kirándulni megy. Nem éppen a legjobb időjárást választották, de Anya és Apa nagyon eltökélt volt, kijelentették, hogy most már tényleg ideje kimozdulni otthonról, bármilyen is az idő. Nem lehet állandóan a szobában tespedni. A kirándulásra magukkal vitték Anya egyik barátnőjét is. Cilikét szépen bekötötték a babaülésbe, és Cilike szépen végigordította az egész utat, mert rendkívül utált autózni. Kitartóan üvöltött, nem segített szép szó, sem éneklés, mondókázás, zenés CD, simogatás. Anya már ismerte Cili természetét, de azért így is elég ideges lett az út végére. Főleg azon izgult, milyen állapotban lesznek a barátnője idegei. Szerencsére egy óra utazás után megérkeztek a célba: egy hegyi faluba, ahol régen nagyon sok drótos élt. A drótosok olyan baricska mesteremberek voltak, akik hátukon szerszámosládájukkal messze földet bejártak, és megjavították a repedt korsókat, lyukas fazekakat. Benőke és Hanga már ismerte a drótosok történetét, mert pár héttel korábban drótosnépdalokat énekeltek egy pedagógiai bemutatón az egyetemen. Benőkét nem volt könnyű rábeszélni, hogy szólót énekeljen, de amikor végre kötélnek állt, kiderült, hogy remek hangja van a népdalénekléshez. A dal szövegével azonban nem akart megbarátkozni.

„Szegény a mi vidékünk, csupa hegy és fennsík,

kevés vajunk és kenyerünk, de munkánk van elég.”

– Micsoda hülyeség ez? – dohogott Benőke. Sehogy sem értette, hogy miért panaszkodik ennyire a dal szerzője. Anya türelmesen magyarázta neki, hogy akkoriban bizony tényleg nagyon szegények voltak errefelé az emberek, és a földjük olyan terméketlen volt, hogy sokszor nem volt mit enniük. Ezért kellett elvándorolniuk az apáknak, hogy pénzt keressenek a családjuknak.

A faluban volt egy drótosmúzeum is, de sajnos kiderült, hogy zárva van. Anya ezen eléggé csodálkozott, és csodálkozása bosszankodássá fokozódott, amikor elolvasta, hogy a múzeum kizárólag hétköznap délelőtt van nyitva.

– Micsoda butaság! Hiszen hétköznap mindenki dolgozik, az emberek általában hétvégén járnak kirándulni!

A falu végén a család talált egy turistaösvényt, mely egy erdei kilátóhoz vezetett. Nagyon süvített a jeges szél, és Benőkének sehogy sem fűlött a foga a túrázáshoz. Egész úton mérgelődött, pöfögött magában. Cili szerencsére megnyugodott, ahogy kivették az autóból. Békésen szunyókált Apa mellkasán a kendőben, bebugyolálva Apa dzsekijébe.

Nem volt könnyű feljutni a kilátóig. Meg kellett küzdeni a sárral és a terjedelmes kaptatókkal is. Benőke borús kedélye sem volt jótékony hatással az általános hangulatra. De végül fölértek, és a hatalmas, többemeletes fakilátó látványa Benőkét is lecsillapította. Fönt mindenki kedvére gyönyörködött az eléjük táruló kilátásban. Lefelé Benőkét mintha kicserélték volna. Vidáman beszélgetett Anyával, és amikor odaértek az autóhoz, megállapította, hogy egész jó volt a kirándulás.

3. fejezet,

melyben betekintést nyerünk a munkás hétköznapokba, és megtudhatjuk azt is, miért nem szereti Benőke, ha Anya hangosan beszél

Benőke és Hanga élete a hétköznapokban is elég mozgalmas volt. Reggelente negyed hétkor keltek, hogy elérjék a hétkor induló buszt, amely bevitte őket Lozsnára az iskolába. Apa általában már nem volt otthon, ő reggel nagyon korán járt dolgozni. Ha néha később is elég volt bemennie a munkahelyére, akkor ő vitte autóval a két gyereket iskolába. Délutánonként, amikor Benőkéék hazajöttek, Anya várta őket Cilikével. Azokon a napokon, amikor Hanga zeneiskolába vagy más szakkörre ment, Nagymama segített, hogy Anyának ne kelljen Cilivel beautóznia a városba. Cili ugyanis változatlanul utálta az autózást. Benőke már egyedül is el tudott menni a zeneiskolába, őt nem kellett kísérgetni. Anya nagyon szerette, amikor délutánonként a gyerekek elmesélték az aznapi élményeiket. Néha ugyan összevesztek, ki meséljen előbb, és az is gyakran előfordult, hogy Benőke lehurrogta és dedósnak titulálta Hangát, vagy lekicsinylő megjegyzéseket tett Hanga legjobb barátnőjére. Hanga ilyenkor mindig elkeseredett, mert ő fenntartás nélkül imádta és csodálta a bátyját. Amikor még kisebb volt, sokszor mondta Anyának, hogy ő Benőkéhez akar feleségül menni. Anya elmagyarázta neki, hogy az ember nem mehet feleségül a saját bátyjához. Hanga csodálata az évek során mit sem csökkent, pedig Benőke változatlanul zsarnokoskodott fölötte. Előszeretettel piszkálta és ugratta a húgát, sőt a testi bántalmazástól sem riadt vissza. Lökdösés, hajhúzás, kergetés – Benőke mindegyikben kedvét lelte, és a legjobban azt szerette, amikor Hanga hangosan sivalkodott. Anya ilyenkor hiába próbálta csendre inteni a huzakodó feleket. Egyetlen vigasza az volt, hogy a családi házban nincsenek szomszédok, mert ha volnának, biztosan az ideggyógyintézetben kötnének ki. Anya az évek során kötélidegzetre tett szert, de néha azért vele is előfordult, hogy rákiabált a civakodó csemetékre.

Ha Nagymama valamiért épp nem ért rá, Anya ment be a városba Cilikével együtt, hogy Hangát a zeneiskolába kísérje. A város központjába, ahol a zeneiskola volt, nem lehetett autóval behajtani, így Anya leparkolt valahol, kendőben magára kötötte Cilikét, és gyalog indultak el. Néha Benőke is velük tartott. Egyszer épp így négyesben ballagtak a főtéren át, Anya bal oldalán Hanga, jobbján Benőke, a mellkasán pedig Cili. Anya szokás szerint arról kérdezte a gyerekeket, hogyan telt a napjuk. Benőke, aki otthon mindig bőbeszédű volt, most feszülten pillantgatott erre-arra, közben pisszegett. – Anya, pszt, ne beszélj már olyan hangosan!

– De hát mi a baj, Benőkém? Teljesen normális hangerővel beszélek! – Anya hiába nyugtatgatta Benőkét, ő továbbra is idegesen nézelődött. Eltartott egy darabig, mire Anyának leesett a tantusz, és rájött, mitől fél Benőke. Anya, mint mindig, most is mekeléül beszélt a gyerekeihez, míg körülöttük minden járókelő baricska volt, mivel Lozsnán rajtuk kívül szinte egyáltalán nem laktak mekelék. Benőke valószínűleg hallhatott arról az esetről, amikor pár évvel korábban egy másik baricska városban bántottak egy fiatal lányt, aki mekeléül beszélt az utcán. Anya szíve összeszorult, amikor megértette, mi játszódhat le Benőke lelkében. Megpróbálta őt megnyugtatni: – Ne aggódj, csillagom, senki sem fog minket bántani! Bárhol jogunk van az anyanyelvünkön beszélgetni egymással, ebben semmi rossz nincsen! Hidd el, sokkal több a jó ember, mint a rossz!

Anyának eszébe jutott egy lozsnai ismerőse, aki azt mesélte neki, hogy az ő apukája mekele, de őt direkt nem tanította meg mekeléül, nehogy félnie kelljen ebben a baricska városban. Anya sajnálta az ismerősét, meg az apukáját is. Félelemben élni nagyon rossz dolog. Anya azt remélte, hogy ha majd Benőke nagyobb lesz, megérti, hogy nem kell sem szégyenkeznie, sem félnie amiatt, hogy ő kicsit más, mint a többiek.

(folyt. Köv.)