História

Velünk történt. Négy év a lágerben

Három nap nem a világ – gondolták a vékei férfiak, amikor 1944 novemberében elindultak építőmunkára a Szovjetunióba. 1948-ban tértek csak haza, a munkatáborok borzalmainak még évtizedekig kísértő emlékeit az azóta már elhunyt Szepesi Mihály 1993-ban írta meg, ezt olvashatják az alábbiakban.
Vasárnap

2020. július 30. 09:57

história

Kedves szerkesztőség,

A minap kezembe akadt egy Vasárnap, a 2019-es év októberi száma, és abban olvastam az orosz elhurcoltak megemlékezéséről. Már régóta szerettem volna, ha megjelenik édesapám négyévi oroszországi kálváriája nyomtatásban. Ő már nincs közöttünk, 2009 januárjában meghalt. Életének utolsó öt évét ágyban, tehetetlenül szenvedte. Ha egy mód van rá, szeretném, ha édesapám és sorstársai tiszteletére megjelenne ez a cikk. Tisztelettel:

Kovács Anna, Véke

 

 

 

Nem tudom elfelejteni az életemből elrabolt négy évet, a kínokat, keserveket, a tengernyi embertelenséget. Egy mondás jut eszembe: ,,Az életet nem azok a napok jelentik, amik elmúlnak, hanem azok, amelyekre emlékezünk.”

Most szép családom kedvessége, szeretete körülvesz, de mégis sokszor elszorul a szívem, férfiként is elfutják szememet a könnyek, ha a fájdalmakkal, kínokkal teli négy esztendőre visszagondolok. Családomnak sokszor elbeszéltem, mit éltem át húszéves koromban. Most, 1993-ban le is írom, hogy olvassák mások is, és soha, senki ne felejtse el, milyen állattá váltak az emberek, iszonyú szenvedést okozva ártatlanoknak.

1924. november 25-én Vékén születtem. Az elemi iskola elvégzése után húszéves koromig édesapám gazdaságában dolgoztam. Alkalmi munkára más gazdaságokba is el-elmentem. Nehezen, de kis falunkban mégis átvészeltük a háborús éveket. Édesapám most 94 éves, sokat mesélt nekünk az első világháborús emlékeiről. Ezeket gyermekkoromban mesének hittem, nem gondolva, hogy rám még kegyetlenebbül lesújt a háború ostora.

 

Három nap építőmunka

Huszadik évemet 1944. november 25-én töltöttem be. Akkor már falunkat is elérte a front. November 27-én virradóra megérkezett a ,,felszabadító” szovjet hadsereg. Biztattak, hogy most a szegény embernek jobb sorsa lesz. Egy rövid hét telt el. December 2-án reggel dobszóra ébredtünk. A kisbíró közhírré tette: Minden férfiember 18-tól 45 éves korig délután két órára jelenjen meg a községháza előtt három napi élelemmel! Feltarisznyáztunk s jelentkeztünk. Gondoltuk, valóban fel kell építeni a romokat, a háború pusztításait. Három nap nem a világ! Fiatal, erős fiú voltam, szerettem dolgozni. A legmerészebb álmunkban sem gondoltuk, hogy a három napból négy év lesz. És milyen négy év!

Vékéről a mi transzportunkat, kb. negyvenöt embert elindítottak gyalogmenetben Szojvára. December 9-én 11 órakor léptünk be a láger kapuján. 25-30 ezer ember volt ott összezsúfolva. Reggelenként lóval hordták ki a halottakat. Naponta harminc-negyven merev hullát földeltek el sekély tömegsírokba. Itt már rájöttünk, hogy gonosz kezekbe kerültünk, a győztes bosszúja minket, ártatlanokat sújt. Csak egy célunk volt: életben maradni.

1945. január 17-én hajnalban megint elindítottak gyalogmenetben, Novy Samborg lengyel város felé. Géppisztolyos orosz szoldátok kísértek, elöl-hátul farkaskutya. Szálláshelyként tető nélküli romos épületek szolgáltak. Több mint tíz napig, január 29-ig csak háromszor kaptunk enni, félig nyers babot. Nem felejtem el Király Gábor bácsit, aki a nagy lóbabszemektől tarisznyájába elrakott, s azokon a napokon, mikor nem volt ,,menázsi,” adott a falubelieknek. Próbáltuk segíteni egymást, mert még pislákolt bennünk a remény a hazatérésre. Pedig az egyre gyengülő embereket menet közben gyakran biztatták a kísérő tavarisok a puskatussal.

Elérkeztünk Samborgra. Ide ki lehetett volna írni, hogy ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Ez elosztó láger volt. Itt is 30-35 ezer ember gyötrődött. Fél lábszárig érő sár, répaleves fogadott, fekvőhelyünk a lóistálló beton padlója volt, ahol majd megevett az Isten hidege. Érdemes leírni az orosz fertőtlenítés módját. Ez Szojván mozgó kocsiban, Samborgban autógarázsban történt. Januárban a ponyva alatt volt, hogy két órát vártunk anyaszült meztelenül, csak a bakancs és a derékszíj volt rajtunk. Ez ugyan keveset melegített.

 

Almazia kínjai

Az elosztó lágerből indítottak ismeretlen cél felé a Szovjetunióba. Egy-egy vagonba 45-50, de némelyikbe 90 embert is bezsúfoltak. Nyolc nap, nyolc éjjel vitt minket a vonat. A szomjúság gyötörte emberek belül a vagontetőről a kormos deret is lekaparták. A sarokban kiütött lyuk volt a vécé. A mozdony ordítását néha álmomban hallom.

Az első orosz láger Almazia volt. Iszonyú visszaemlékezni az ott eltöltött hónapokra. Az orosz tél hidege, kemény deszkapriccs várt ránk, amely csontjainkat törte. A csalán-, répaleves lúgozta ki erőnket a törekes kenyérrel. Tetű, rüh lepte el az embereket, hiszen mosakodás, orvos nem létezett ott. 35-40 kilóra fogytam le. Én, a húszévesen elindult erős fiú 1945 májusában már járni is alig bírtam.

Aratáskor még próbáltunk dolgozni a mezőn, a dombról alig tudtunk levánszorogni. A derekunkra kötött dobozokba gyűjtöttünk élelem-utánpótlást: répát és más ehetőt. Emlékszem, egy cigány társamnak, ha sikerült egeret fogni, megnyúzta, és bedugta egy dobozba, hogy majd később megsüti.

Ez lett a sorsunk. Jellemző adat: 842-en voltunk a mi csoportunkban, és szeptemberre már csak 270 élő főt tudtak az őrök megszámolni. Hetven fő szökevényre emlékszem, akiket mikor a lágerbe visszahoztak, a többiek szeme láttára kegyetlenül elvertek.

Ebből a kínzó lágerből a gyengélkedőket egy feljavítóba vitték, ahol már tisztálkodni is lehetett, és az étkezés is jobb volt. 1945. szeptember 12-től 1946. március 23-ig feküdtem ebben a feljavítóban.

Itt nagyjából nyolcszázan voltunk, nem csak magyarok. Német, román, olasz, csontvázakból próbáltak még embert formázni a főleg német orvosok és orosz kezelőasszonyok.

 

Szögesdrót és patkányok

A bejárati folyosón helyeztek el 10-15 vedret, s ennek szélére guggolva végezhették el a betegek a szükségletüket. A megtelt vedreket két-két ember rúdon hordta ki. Szomorú leírni, de szívesen akadt vállalkozó erre, hiszen dupla adag étel járt érte.

1946. március 26-án hatvan társammal együtt autóval vittek ki Vorosilovgrádba. Hétsoros szögesdrót vette körül a tábort. A negyven hektáros kolhozfiók kolhozába jártunk ki dolgozni október 16-ig. Mezei munkán, kertészetben dolgoztunk, én egy időben lóval szalmát hordtam egy némettel együtt.

Október 16-án vittek vissza a lágerbe, onnan kiadtak gyárba segédmunkákra. A lágernek fizetett a gyár a munkánkért, nem nekünk. Nekünk csak a munkából járt sok, ételből meg kevés. Az éhség rávitt arra is, hogy a szemétgödrökből kotortuk ki, amit találtunk. Azt se bántuk, hogy a patkányok ugráltak ki előlünk, amikor elriasztottuk a lakomájukról, hogy nekünk is hagyjanak halfejet és farkat.

1947. június 17-én lebénult a bal lábam. Hónaljmankóval jártam két hónapig, szeptembertől novemberig újra a pavlovkai feljavítóban üdültem. Majd vissza kiskabátban a lágerbe. Anyánk sem ismert volna ránk. A pufajka derekán a konzervdobozok, csaláncsomag, karunkon a szám.

 

A fogság öröksége

1948. október 23-án elindultunk haza, 776-an. 1948. november 12-én értünk Máramarosszigetre. Ott tíz napig vártunk az átvevő csehszlovák delegátusra. A kálváriánk véget ért.

Hat hónapig tartó cseh katonai szolgálat következett. 1952-ben nősültem meg. A traktorállomáson, majd 1955–60 közt a szövetkezetben dolgoztam. Sajnos a fogság öröksége vesemedence-gyulladás lett. 1963-ban már kivették a fél vesémet. 250 korona nyugdíjat ítéltek meg részemre tizenegy év után, az orosz testvéreknél töltött négyéves kirándulást akkor még nem ismerték el. Bizony Lenin bácsi (aki állítólag él) küldhetne csinos mankót, hogy könnyebben bírjam a nyugdíjas éveket.

Felneveltem három gyermekemet, családommal szépen élünk. Államunk mai vezetői kárpótlással igyekeztek enyhíteni a fogság éveinek szenvedéseit.

Befejezésül Arany János sorait idézem: „Legnagyobb cél pedig itt e földi létben: ember lenni mindig, minden körülményben!”

Szepesi Mihály (1924–2009)

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2020/31. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti

Támogassa a vasárnapot

Bizonytalan időkben is biztos pont a Vasárnap. Hogy a gazdasági nehézségek ellenére fennmaradhasson, fokozottan szüksége van az Olvasók támogatására. Fizessen elő egyszerűen, online, és ha teheti, ezen túlmenően is támogassa a Vasárnapot!

Kattintson ide, hogy a járvány közben és után is legyen minden kedden Vasárnap!

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
csokimikulás k

A járvány ellenére idén valamivel többet költenek az emberek karácsonyra

Adventi kalendárium

Adventi kalendárium: Ki kell élvezni a karácsonyt

szálloda

Albérlet vagy szálloda az előnyösebb?

breaking

Tömegbe hajtott egy autós a németországi Trierben, ketten meghaltak

Alena Zsuzsová
Frissítve

Basternák-gyilkosság: Zsuzsová tagadja a bűnösségét

koronavírus Németország

Életbe léptek a szigorított korlátozások Németországban

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.