Temetésről balesetre... A legnagyobb magyar vasúti katasztrófák

1916. november 21-én, nyolcvanhat éves korában meghalt Ferenc József osztrák császár és magyar király, temetését november 30-án tartották. A nagy pompával megrendezett szertartás Bécsben zajlott, a Burgban zárt koporsóban felravatalozott uralkodótól a korabeli beszámolók szerint kilencvenezren búcsúztak. A temetés napján a gyászmenet a Burgból a Szent István-székesegyházba, onnan a Habsburgok temetkezési helyeként szolgáló kapucinus kápolnához vonult. A gyászmenet elején az új császár és király, Habsburg Károly, felesége, Zita királyné és fiuk, a Ferenc és József keresztneveket szintén viselő négyéves Ottó (a 2011-ben elhunyt Habsburg Ottó) lépkedett, majd a temetésre érkezett uralkodók.

Zsúfolt vágányok

A magyar politikai és társadalmi elit nagy számban képviseltette magát a bécsi szertartáson, Budapestről különvonatok közlekedtek, amelyek a nagy érdeklődés miatt tömve voltak emberekkel, ráadásul a szerelvényekhez különkocsikat is kapcsoltak, bizonyos magas rangú tisztviselők igényeinek megfelelően. A temetési szertartás után, november 30-án este tehát a szokottnál is zsúfoltabb volt a Bécs–Győr–Budapest vasútvonal, hiszen a szokásos, menetrend szerinti járatok mellett a különvonatokkal is számolni kellett, továbbá a késésekkel is, amelyeket a rendkívüli alkalom miatt rendkívüli összetételben közlekedő szerelvények „összeszedtek”.

Bécsből 19.20-kor indult a Győrön keresztül Budapestre tartó gyors, ezen a napon félórás késéssel. A temetés éjszakáján, december 1-jén, hajnali fél egy előtt hat perccel a szerelvény a Pest megyei Herceghalomnál (Bicske és Torbágy között) belerohant abba a különvonatba, amely szintén Győr–Komárom irányából haladt Pest felé, a késések miatt viszont csak öt perc előnye volt a gyors előtt. A gyors mozdonyvezetője csak az utolsó pillanatokban észlelte a helyzetet, a légfék felmondta a szolgálatot, a vészfék pedig kevésnek bizonyult: a 75 km/órás sebességgel haladó gyors az előtte haladó, alvó emberekkel teli személyvonat utolsó két kocsiját leszakította és maga alá gyűrte, a sínekről lefordult az ütközések következtében szétroncsolódott mozdony és a mögötte egymásba csúszó szalonkocsik is.

Áldozatok és felelősök

Az életben maradt utasok rémülten menekültek a szántóföldekre. Elsőként egy német katonai szerelvény érkezett a helyszínre, miután a herceghalmi állomás személyzete jelezte a MÁV illetékeseinek a katasztrófát. A német katonák orosz hadifoglyokkal láttak a mentési munkálatokhoz, a sötétben úgy próbáltak világítani, hogy felgyújtották a roncsok fából készült részeit.

A tragédia hetvenkét halálos áldozatot követelt (elsősorban az egymásba préselődött, fából készült szalonkocsik utasai közül), további száznyolcvanan megsérültek. A holttestek kiszabadítása napokig tartott. A legmagasabb rangú áldozat Thallóczy Lajos volt, a Monarchia által megszállt Szerbia polgári kormányzója. Szerencséje volt Hazai Samu honvédelmi miniszternek, aki nem akart éjszaka érkezni Budapestre, ezért a bécsi gyorsról Komáromban lekapcsoltatta a kocsiját.

A tragédia okait felderítő vizsgálat arra jutott, hogy több helyen is mulasztás történt. Hibázott a győri forgalomirányító, aki megengedte, hogy a bécsi különvonat és a bécsi gyors mindössze öt perc különbséggel áthaladjon az állomáson. Majdnem ugyanezt a hibát követte el a herceghalmi állomásfőnök is, aki azzal számolt, hogy az állomásról kihaladó különvonat képes áttérni a számára kijelölt vágányra, mielőtt a gyors utoléri. Harmadikként hibázott a gyorsvonat mozdonyvezetője, aki a herceghalmi állomáson nem vette időben észre a tilos jelzést. Ha észreveszi, és a fékek is rendesen működnek, talán le tudta volna lassítani a vonatot.

Mindenről Leó tehet

A következő nagy magyarországi vasúti balesetre csak tizenöt évet kellett várni, és messzire sem kellett utazni Herceghalomtól, mindössze a szomszéd faluba. Kilencven évvel ezelőtt, 1931. szeptember 13-án hajnali fél egykor robbant fel egy házi készítésű robbanószerkezet a torbágyi viadukton (Bia községgel azóta egyesült, így Biatorbágyként ismerjük), a rajta áthaladó vonat mozdonya hat személyszállító kocsival a mélybe zuhant. Huszonkét halálos áldozat, tizenhét sebesült. Mivel a helyszínen előkerült egy levél, amely a kommunistákra próbálta terelni a gyanút, azonnal statáriumot hirdettek, hogy a felelősöket mihamarabb megbüntessék. Ehelyett viszont kezdetét vette egy évekig húzódó, bohózatba illő felelősségre vonási kísérlet, főszerepben Matuska Szilveszterrel és a magyar, valamint az osztrák hatóságokkal. A délvidéki származású vállalkozó, feltaláló és spekuláns Matuska a merénylet előtti évben vagyontalansági esküt tett temérdek adóssága miatt. Egy ideig Budapesten, a merénylet idején pedig már Bécsben élt, ahol szabadalmai eladásával és borkereskedéssel is foglalkozott. A merénylet után kezdettől fogva ő volt a fő gyanúsított, a bírósági tárgyalásokon viszont olyan magabiztossággal vonultatta fel összeesküvés-elméleteit a merénylet „valódi” okairól, hogy a bíróságot és a közvéleményt is megzavarta. Vallomásaiban részletesen beszélt például egy bizonyos Leóról, aki „elektromos ember volt”, értett a hipnotizáláshoz, és állítása szerint ő tervelte ki a merényletet is, rákényszerítve Matuskát, hogy vegyen részt benne. Olyan meggyőzően beszélt, hogy a törvényszék sokáig nem is Matuskával, hanem a kitalált történeteiben taglaltak felderítésével volt elfoglalva. Közben kiderült, hogy egy korábbi ausztriai és németországi vasúti balesetért is ő tehető felelőssé. A magyar törvények értelmében végül halálbüntetést, az osztrák törvények értelmében életfogytiglant kapott, amelyet a váci börtönben kellett letöltenie. Horthy Miklós kormányzó 1940-ben a németeknél megpróbálta kieszközölni, hogy Matuska halálbüntetését végre tudják hajtani (Ausztria ugyanis az 1938-as Anschluss-szal közben megszűnt), de végül meggondolta magát. A fogoly a váci börtönből 1945-ben orvosként csatlakozott a Vörös Hadsereg alakulataihoz, majd szülőföldjére, a vajdasági Csantavérre került, ahol politikai beszédekkel próbált hatást gyakorolni a lakosokra. Nagybátyja beszámolója szerint egy Újvidék melletti tömegsírba temették, de halála helyéről és körülményeiről nincsenek pontos adatok.

Horvát–magyar „párbeszéd”

Civil áldozat nélkül, viszont hat vasutas halálával végződött az a vasúti baleset, amely 1913. április 7-én hajnali három után történt az akkor még Magyarországhoz tartozó Horvátországban, Tounj és Generalski Stol községek között, Modrus-Fiume vármegyében. Egy Budapestről Zágrábon és Károlyvároson keresztül Fiuméba haladó utasszállító gyors ütközött frontálisan össze egy gyorstehervonattal. A késések itt is megdolgoztatták az állomások forgalomirányítóit, a kommunikációs hibák következtében a két szerelvény azonos sínpáron közeledett egymás felé, a mozdonyvezetők pedig mindössze kétszáz méterre voltak egymástól, amikor a helyzetet felismerve elkezdtek fékezni. A lejtős terep miatt a fékezés is csak mérsékelni tudta a katasztrófát, elhárítani nem: a frontális ütközés következtében a két mozdony egymásnak feszülve felágaskodott a síneken, kazánjaik egymásnak préselődtek. Az ütközés hatására az utasok közül sokan kirepültek a kocsikból, ez mentette meg az életüket. A többiek a roncsokból másztak ki. Köztük volt Éltető Albert, akiről először azt hitték, az ütközés miatt veszítette el fél lábát, de mindenkit megnyugtatott, hogy csak a műlába maradt a roncsok között. A személyvonatot követő utászok és az utasok közt levő orvosok segítségével pánik nélkül, fegyelmezetten zajlott a mentés. Az első hírek Fiuméban és Pesten rengeteg halottról tudósítottak, a segélyvonattal a kikötővárosba érkező túlélők elmondása szerint nyolcan haltak meg. A MÁV másnapi közleménye négy vasutas halálát erősítette meg, ketten viszont csak egy héttel később haltak bele súlyos sérüléseikbe. A hírek hallatán Tumbász Jenő, a tounji állomás forgalmi szolgálattevője főbe akarta lőni magát, a pisztolyt az állomásvezető csavarta ki a kezéből. Végül ellene és egy Viznics Mijó nevű váltókezelő ellen emeltek vádat, halált okozó gondatlanság miatt. A vizsgálatok során kiderült, hogy a vasutasi állása okán a környékre helyezett Tumbász Jenő semmit nem tudott horvátul, a két falu közti őrházak és váltók horvát személyzete pedig a magyar nyelvet nem bírta, ezért a késésekkel közlekedő vonatok pozíciójáról egymásnak adott telefonos tájékoztatást nem értették.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/48. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene