História

„Mink mind elsősök lettünk megint”. ÖRÖKSÉGÜNK

A közelgő bizonyítványosztást ma is sok gyerek feszengve várja, hiszen a jó eredményért jutalom, a rosszabb eredményért büntetés is járhat. Átörökített és elnyomott traumák sora fedezhető fel a szigorú elvárások mögött.s
author
Vasárnap

2022. június 27. 08:10

Vasárnap
Kép Shutterstock

Jaj, a deportálás... – nézett rám szomorúan egy 84. évében járó nő nemrégiben egy csallóközi parányi falu főutcáján. – Hát tudod, úgy volt az, hogy minket nem vittek el, mert a háborúban elveszett az apám, oszt’ mink az öt lyánka meg az anyu, mink nem kellettünk nekik. És akik így itt maradtunk a faluban, hát minket nem néztek aztán ám semmibe. Beiratkoztunk mink az iskolába, amikor már lehetett, de csak szlovák iskola volt akkoriban. És ugye elöl ültek azok a betelepítettek. Azok valamennyire tudtak szlovákul, és hátul meg mink, a falusiak, a magyar gyerekek. És ezek a gyüttment tanítók csak úgy odavetették a szlovák gyerekeknek, hogy »ezek meg mit keresnek itt, ezeket senki nem hívta ide«. Mármint hogy minket senki nem hívott, hogy menjünk az iskolába. De hát mink is tanulni akartunk! És úgy volt az, hogy nem törődtek ám vele a tanítók, hogy mink ott hátul mit értünk, meg mit írunk le a füzetbe. A leckénket se ellenőrizték le soha! Amit lemásoltunk egymásról olyan hibásan úgy hallás alapján, az benne volt a füzetben, amit nem, az nem. De velünk nem törődött senki se. Aztán voltak ám közöttünk olyanok, akik már nagy legények voltak majdnem, mert hát ugye kimaradtak az iskolából, amikor háború volt, aztán meg nem volt iskola, aztán hát voltak ott hatévesek is, meg tizenévesek is, és mindenki az ábécét tanulta, mert hát otthon, ugye, kivel mennyit tudtak megtanítani, vagy kire mennyi ragadt rá a háború alatt. Aztán amikor meg lett magyar iskola, akkor aki akart, az már átiratkozott a magyarba, nos megint mindenki csak elsőbe. Hát akkor meg már megint csak kezdtük elölről, és azok a nagy gyerekek is velünk együtt, mind. Mink mind elsősök lettünk megint. És hát ahogy elgyütt az a kor, hogy már nem volt muszáj iskolába járni, hát akkor sorba kimaradoztunk, aztán mentünk dolgozni. Mert a pénzre meg szükség volt, mert nagy volt a szegénység. És hát így sokaknak, akik annyi idősek, mint én, azoknak csak két-három osztályuk van elismerve. Hát nem volt ez könnyű, mert senki nem törődött velünk, de hát mit tudtunk volna mást csinálni akkoriban?

Ha törik, ha szakad, de kiiskoláztatja

Lenke néni (nevét megváltoztattam) özvegyen maradt édesanyjának nem telt könyvekre és távoli tanulmányokra. „Náluk otthon csak az édesanyám imakönyve volt, abból szinte mindent fújtam kívülről. Az imádságokat, az énekeket, mindent.” Amíg a nővérei hímeztek, kötöttek, hogy aztán a Pozsonyban élő nagybátyjuk eladta a portékát a gazdag városiaknak, a kislány a felolvasással szórakoztatta őket. Még ekkor megfogadta, hogy ha neki egyszer lányai lesznek (biztos volt benne, azt mondja, hogy neki is, mint az édesanyjának, csak lányai fognak születni), azokat, ha törik, ha szakad, de kiiskoláztatja őket.

Kettőnek jó szakmája van, az egyik optikus, a másik meg tanító lett – mondja nekem büszkén –, egy meg vegyészetet tanult Pozsonyban. Az volt köztük a legokosabb, olyan szófogadó, szorgalmas, aztán rákos lett szegény...” Lenke néni itt megtorpan. Erről nem tud beszélni, ez még nagyon fáj. Szorongatja a könyvemet, amit az imént vittem neki ajándékba, és mondja nekem, hogy először ő fogja elolvasni, aztán adja tovább a lányainak, meg az unokáknak.

Itt vannak mind a faluban” – hangsúlyozza. Rendkívüli módon ragaszkodott hozzá, hogy senki ne menjen messzire, még tanulni is csak Pozsonyba, mert az van közel, de már Brünnbe vagy Prágába biztosan nem engedte volna el őket!

Hogy erejét, rátermettségét bizonyítsa, hosszan meséli, hogy máig ő főz a családban mindenkire. A dédunoka (eddig csak egy van) is hozzá jön mindennap az iskola után ebédre, innen viszi haza az anyukája, Lenke néni unokája. Amíg a dédi borsót fejt, bodzaszörpöt készít, elkészül a lecke. „Még a szlovák is, pedig ahhoz egyikünknek sem fűlik igazán a foga” – vallja be nevetve.

Az idős asszonynál mindig szól a rádió, a magyar adás, ott hallja naphosszat, hogy itt bizony megint csúnya világ jön. „Drágul minden, háború van, gonoszak lettek a népek. Én mindig azt mondtam mindegyiknek, hogy nincs mese, tanulni kell, össze kell tartani, mert csak az eszüket meg a kapaszkodást, azt nem tudják elvenni tőlünk” – foglalja össze élete krédóját. Ekkor már erélyesebb hangnemre vált, dicsekvés is vegyül a hangjába. A csallóközi kis falu főutcáján, a 60-as években épült kockaházban nála szigorúság volt! Fel kellett délutánonként olvasni mindent, amit a tanítók diktáltak az iskolában, és mindhárom lányának pisszenés nélkül hallgatnia kellett a többieket.

Addig nem volt játék, semmi, amíg kívülről nem tudtak mindent! A nagynak se ártott, ha ismételt, a kisebbek meg legalább mire odajutottak, már nem volt nekik semmilyen tananyag újdonság! Nálam nem volt ám olyan, hogy kettest hozzanak! Itt mind tiszta egyes tanuló volt nekem! Visszahallom most a szomszédoktól, hogy a tanító lányomra mennyit panaszkodnak ezek a mai szülők, hogy nagyon sok leckét ad, meg hogy szigorú, és még hogy kiabál is azzal, aki nem iparkodik, de hát milyen legyen? Az a dolga! Az jobb, amikor nem törődnek a tanítók a gyerekekkel, mint a mi időnkben?”

Vasárnap

Rendnek kell lenni

Egyszer a rádióban beszélt egy tanult ember. Az mondta, hogy mindenre meg lehet szoktatni a gyerekeket, amíg kicsik. Hát én meg is fogadtam ezt! Én voltam az unokákkal is, mert a fiatalok építkeztek, na és egyévesen egynek se volt ám már pelenkája! Én nem fogok rájuk annyit mosni, hogy az udvar egyfolytában száradó pelenkákkal legyen teleaggatva, gondoltam magamban! A rádióban azt mondta az az ember, hogy amint ülni tud a gyerek, ültessem rá a bilire, és kössem oda pelenkával a kiságy rácsához. És amíg nem pisál vagy kakál bele a bilibe, addig ne engedjem elmászni onnan, hiába rimánykodik is, aztán majd megszokja a rendet. És így is lett. A lányaimnak nem is volt gondja ilyennel, mert én minden unokát egyéves koráig a rendre tanítottam! Most hallani, hogy négy-öt éves gyerek, aztán még pelenkája van! Hát nálam nem volt olyan! Én megtanítottam mindet!”

Lenke néni szigorú elvei nem egyedülállók. A csallóközi, harmincas-negyvenes éveikben járó barátnőim külföldön élve is gyakran mondogatják, hogy otthon, a szülői házban RENDNEK KELL lenni! Hogy ha hazautaznak, a család, de főleg az édesanyjaik elvárják tőlük, hogy látszatot kell tartani. Valahogyan mindig ott feneklik meg a kommunikációjuk, amikor elhangzik:

„Bécsben csináljátok, ahogy akarjátok, de otthon, a faluban a gyereknek nincs más dolga, csak szót fogadni. Itthon ne aggass rájuk flancos slafrokat, én veszek nekik rendes ruhát. Mert mit szólnak...”

Titokból lett bilincs

A valóság elfedése, a látszat fenntartása, a bekeményítés, ha belegebedünk, akkor is alkalmazkodunk, hogy elkerüljük a szégyenben maradást, az ítélkezést azonban nem csak csallóközi kuriózum.

Belénk égett védekezési mód ez, amely alól már ki sem látszunk mi saját magunk. Ami egyszer a túlélést jelentette, később a legerősebb bilincsünkké válhat. Ha hozzászokunk ahhoz, hogy a körülöttünk élők azt a féligazságok által kimaszkírozott embert ismerik „helyettünk” (például mert szégyelljük, hogy mi nem járhattunk magasabb iskolába, vagy annak idején nem voltak szép ruháink), és az évtizedek alatt az emberek csalóka visszajelzései alapján határozzuk meg önmagunkat, egy hatalmas csapdában találhatjuk magunkat.

Kényszeresen hárítani, titkolózni fogunk, és a titok szépen lassan körbenövi majd az életünk minden területét. Ha egyszer kitaláltunk magunknak egy stratégiát, egy fedőtörténetet, általában a későbbiekben is görcsösen fogunk ragaszkodni az igazunkhoz, nehogy bárki is gyanút fogjon, nehogy bárki is megkérdőjelezzen minket. Mert akkor jön a szégyen, de nem csak az eredetileg történt esemény, hanem az azt követő hazugságok, féligazságok, rossz irányt vett stratégiák egész sorozata miatt is... Egy lefelé húzó örvényhez hasonlatos ez a jelenség, hiszen egyre kevésbé lesz lehetséges, még saját magunk számára is, látni és érezni azt, akik valójában vagyunk. Az elnyomott, traumatizált (például gyerekként kicsúfolt, elhanyagolt) részünk pedig folyamatosan a mélyben munkálkodik majd. Ha bármikor azt éreznénk, hogy a felszínre törne, vagy ha valaki a környezetünkben megkérdőjelezne minket, már intézkedünk is: próbáljuk a hatásukat, a hangjukat mihamarabb lecsendesíteni, és mással elvonni a figyelmet. Például, ha mi nem tanulhattunk, akkor a saját gyerekeinket is visszafogjuk, mondván, ez egy ilyen világ, itt csak a gazdagoknak, a szlovákoknak, a... (szabadon behelyettesíthető) kedvez a szerencse. De ott a másik véglet is, ha mindenáron arra késztetjük (akár drákói szigorral kényszerítjük is) őket, hogy a maximumot hozzák ki magukból. Abban bízunk ilyenkor, hogy az ő csillogásuk, az ő sikereik, szép autójuk és diplomáik szülőként minket is emelnek majd. Ezzel párhuzamosan pedig az ő rivaldafénybe kerülésük minket biztonságos háttérbe enged, ahol egy kicsit fellélegezhetünk, hiszen a mi egykori iskolai előmenetelünkre már senkinek nem lesz az eszében rákérdezni. Ráadásul, ha ezt a mintát egyetlen elfogadható opcióként közvetítjük, a felnövekvő generációkkal azt is elhitethetjük, hogy nélkülünk és a mi életstratégiáink nélkül ők életképtelenek. Ilyen módon magunkhoz láncoljuk őket, hiszen mindent velünk kell jóváhagyatniuk. Hosszú távon így azonban az egészséges önképük kialakulását is meggátoljuk, és további generációk sorsát pecsétel(het)jük meg.

Őszintén kifejezni magunkat

Hogy mi ennek az értelme? Talán a gyerekként megsebzett lelkük jobban lesz ettől? A válasz a nem. Az a kicsi gyermek bennünk ugyanúgy, sírva-dühöngve elzárva figyel, hogy aztán a saját védelmünk vagy a rendszer (például a család) érdekében vállalt hallgatás után visszatérhessen a száműzetéséből. Ha másképp nem vagyunk hajlandók tudomást venni róla, akkor egy orvosi látlelet képében kopogtat majd be hozzánk. Akkor végre bepólyázhatjuk, babusgathatjuk, figyelnünk kell az igényeire, elvégre az orvos parancsba adta, hogy háromóránként vérnyomást kell mérni, speciálisan étkezni, szavakkal körbeírni, pontosan milyen, és hol jelentkezik a fájdalom. De nem kellene ilyen messzire menni. A szigorú szabályrendszereink alatt roskadó, keménnyé és szigorúvá vált gyermekeinknek is ott lehetne a családterápia, a közösségi alkalmak tánca, a pszichodráma... ha nem lenne szégyen oda járni, ha végre szabadna őszintén kifejezni magukat. Rajtunk is múlik, hogy szabad lehessen.

Szöveg Tóth Erzsébet Fanni

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/25. számában jelent meg

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Támogassa a vasárnapot

Bizonytalan időkben is biztos pont a Vasárnap. Hogy a gazdasági nehézségek ellenére fennmaradhasson, fokozottan szüksége van az Olvasók támogatására. Fizessen elő egyszerűen, online, és ha teheti, ezen túlmenően is támogassa a Vasárnapot!

Kattintson ide, hogy a járvány közben és után is legyen minden kedden Vasárnap!

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
nrsr k

A kisebbségi törvény nem szerepel a kormány jogalkotási tervében, Gyimesire bízták az átdolgozását

ellatas

Felmérés: A többség ragaszkodik az ingyenes egészségügyi ellátáshoz

tej k

Rekordárat fizethetünk a tejért

Különös haláleset Nyitrán

TRAGÉDIA: Rejtélyes körülmények között halt meg egy férfi, miután meglátogatta a barátját

putyin kp

Putyin olyan akadályba ütközött, amire senki sem számított

új szó

Miről ír a szerdai Új Szó?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.