História

„Ilyenekre fájt a foga a tiszteknek akkoriban!”

Nagyanyáink, dédanyáink és a háborús erőszak terhe
author
Vasárnap

2022. május 17. 07:20

Vasárnap
Kép Varga Tibor (reprodukció)

Amióta elkezdődött a háború Ukrajnában, a 92 éves nagyanyám folyamatosan a saját emlékeiről beszél. Egyfolytában csak a háború a téma. Soha ezelőtt nem mondta, de most sorolja, hogy ki mindenkit erőszakoltak meg az oroszok. Az anyját, az unokatestvérét, a szomszédasszonyokat. Én nem bírom ezt hallgatni.

Ez szörnyű! Én ismertem ezeket a nőket, már öregasszonyok voltak mind, mire én megszülettem, legalábbis így emlékszek rájuk, és most összetört egy kép bennem róluk. Hogy nekik ezt mind el kellett viselni. Nem tudom, milyen lehet ez most a nagyanyámnak, csak gondolom, hogy rettenetes, mert egyfolytában erről beszél, ha meglát” – mondja a 40 év körüli Edit, amikor húsvét után találkoztunk és szóba elegyedtünk egymással Bécs belvárosában.

Mit mondjak a fiamnak?

Egy világ dőlt össze benne. Nem érti, hogy lehetett eddig ezzel a teherrel együtt élni, és bár nem hangzik el, de ott van a szavaiban, hogy bárcsak ne is derült volna ez ki! Az ő kedves nagymamája, aki annyi palacsintát sütött neki, meg akihez olyan jó volt gyerekként hozzábújni, számára most végérvényesen átalakult. Ha ránéz, nem tud mást látni, mint a szörnyű titkot, amit eddig cipelt. Hogy ki bánthatta, és hogyan és hányszor... és hogy a nagypapa tudta-e, vagy ki tudhat bármit is, amit eddig ő még nem. Nem tudja megállítani a pörgő képkockákat a fejében. Edit kétségbeesett, mert erre nem volt felkészülve. Dühös is, mert bántották azt, akit ő eddig a legjobban szeretett. És fél is... iszonyatosan fél. Ukrajna nincs messze, mondja, és már könnyes a szeme. Fogalma sincs, mit mondjon az éppen nagykorúvá lett fiának. Hogy kitekeri a nyakát, ha bántani mer valakit, ha besorozzák és ő is katona lesz? Most fenyegesse meg? De hát már jóval magasabb, mint ő, széles a válla, izmosak a karjai, mert úszni járt egészen kiskorától.

Kérlel, mondjam meg neki, mit csináljon most ő. Hogy beszéljen a nagymamájával ezek után? Hogyan legyen neki a napi sok órás, kemény munka után a boltban, na meg a háztartás mellett még arra is ereje, hogy most ezzel is foglalkozzon. Menjen ő is valahova? Fogja a táskáját, és meneküljön? És mi van, ha most is hazudnak? A politikusok mindig hazudnak, mondja. A Facebookon azt olvasta, hogy az angolok már bunkereket építenek. Azok biztosan tudnak már valamit, amit nekünk még nem mondtak el! Hozzáteszi, hogy amióta kitört a háború, ő mindig takarít. Szétveti az ideg, és akkor inkább kipakolja a gyerek szekrényét, és sorban kivasal meg behajtogat minden zoknit, hogy rend legyen. Megőrül, ha nem teheti. Ha azt érzi, tehetetlen. Pedig most az. Egyre inkább az.

Vasárnap

Felszabadítottak minket, mi?!”

Én inkább kútba ugrok, ha itt hagy, de én itt nem maradok egyedül, az biztos!” – szakadt fel fájdalmasan a 85 éves idős nőből az emlék egy ártatlannak tűnő látogatás közben. A helyszín Perbete, Dél-Szlovákia. 1945 elején 16 harckocsi parkolt be az udvarukra, a tisztek mind az ő szoba-konyhás falusi kis házukba kvártélyozták be magukat, ahol ő hétévesen anyjával és nagyanyjával élt. Apja ekkor már a fronton harcolt, nagyapja pedig a vasútnál szolgált. A fotel karfáját szorítva, zaklatottan suttogja a fülembe, hogy emlékszik, az anyja mennyire félt. Hogy őt hátrahagyva a szomszédban akarta tölteni az éjszakát. Huszonéves volt akkor még, csinos fiatalasszony. „Ilyenekre fájt a foga a tiszteknek akkoriban!” Ma már azt gondolja, anyja abban bízott, hogy a szomszédasszonnyal ketten jobban meg tudják védeni magukat, mint a kislányával és a fájós lábú anyjával! Vagy lehet, hogy nem akarta, hogy a gyereke lássa a borítékolható jövőt... Kislányára azonban átragadt a rettegés. Kérlelte, könyörgött az anyjának, hogy ne hagyja magára. Vagy menjenek mind, a házzal meg csináljanak a katonák, amit csak akarnak! Ekkor hangzott el a kút mélyével fenyegetés, mint kiút, és az anya beadta a derekát. Átvitte magával a kislányt a szomszédba, ahol az a hidegtől és a félelemtől rázkódva egy kádban töltötte az éjszakát.

Dobtak bele valami vánkost, nos jól van. Mit törődtek velem, amikor az anyám és a szomszédasszony egy priccsen ketten, reszketve várták a másnapot. Az éjjel többször is légiriadó volt, kongatták az Alvégen meg a Felvégen is a harangot, meg doboltak az utcán, hogy mindenki menjen le a pincébe vagy ki az udvarra, mert jönnek a repülők. Gondolhatod, hogy mink így nem sokat aludtunk. Aztán másnap meg már az utcából is kihajtottak minket, mert addigra már nagyon lőtték egymást az oroszok meg a németek. Én még csak jánka voltam, de azt a sok halottat az utcán, azt nem lehet elfelejteni soha! Talán azok, akik ott voltak nálunk az udvarban, akiktől az anyám úgy félt, azok egy se ment haza a sajátjaihoz.”

Felszabadítottak minket, mi?! A disznaját, azt! Kitől kellett minket felszabadítani? Arról bezzeg nem beszélnek, hogy mennyi mocskos dolgot csináltak itt a faluban! – ez már Udvardon hangzott el. – Hogy bejött a katona a házba, az anyám konyhájába, ahol ki voltak rakva azok a gyönyörű, festett tányérok a falra, aztán végighúzta a puskatust, aztán lepotyogott minden! Az anyám meg sikoltott, hogy hát mi csinálnak ezek a barbárok, de ezeket semmi nem érdekelte. Az a rengeteg cserép ott a konyhaföldön, és az a pusztítás...! Istenem, hát megvoltunk mi itt egymással a háború előtt mindig, nem kellett minket itt szabadítgatni! Ezek idejöttek, aztán csak csinálták itt a bajt, mert hát azt csináltak csak az asszonyoknak!”

Az én lányommal soha...”

Megszűnt körülöttem a világ abban a magánorvosi rendelőben! Hevesen dobogott a szívem. A fülem csengett. Ziháltam. A nőgyógyász kérdezte is, hogy hozzon-e egy pohár vizet. Nem értette, hirtelen mitől lettem ilyen zaklatott azon a vizsgálóágyon. Ultrahangozta a félidős pocakomat. Épp elmondta, hogy most már teljesen biztos benne, hogy lányom lesz. Lányom! Érted?! Lányom! Én soha, de soha nem akartam lányt! Gyerekkoromban megfogadtam, hogy nekem csak fiaim lesznek! Hogy az én lányommal soha ne tehessék meg azt a gyalázatot, amiről az öregasszonyok sugdostak, amikor a vasárnapi litánia után néha elkísértem a nagyanyámat a cukrászdába. Azt hittem, ott halok meg rögtön”

– ez már megint Bécs, és 2022.

Ilyen történetekkel fekszek és kelek, amióta kitört a háború. Előtte is hallottam őket, de most nagyon sok megtalál. A fodrásznál hajmosás közben, a vonatban, de még a drogériában is, ahol a mosóporok között válogatok éppen. Figyelnem kell magamra, hogy el tudjam választani a háborús múltat a nálunk még békés, de a háború árnyékában töltött mindennapoktól. Figyelmeztetnem kell magam, hogy attól, hogy olvastam, mi történt az 1940-es években, hogy tudni vélem, akkor kik voltak a köznyelvben tetteseknek, de egyben az azóta is hősies megmentőknek kikiáltott népcsoport, azok leszármazottai az én közvetlen, békés környezetemben nem feltétlenül lesznek 2022-ben elkövetők. És bár tisztában vagyok vele, hogy a nők ellen a történelem kezdete óta követtek el a háborúkban erőszakot, nem szabad, és nem is lehet következtetéseket levonnom a jövőnkkel kapcsolatosan.

Nem engedhetem meg...

Ha napjaim nagy részét idős emberek traumatikus emlékeinek vizsgálatával töltöm is, ha a rádiót reggel bekapcsolva a szomszéd ország tragikus veszteségeit hallom is minden áldott nap elsőként, én a személyes életemben nem normalizálhatom az erőszakot. Nem engedhetem, hogy ezek a súlyos történetek átvegyék az irányítást afölött, mit tartok természetesnek és magától értetődőnek a jelenben. Nem engedhetem meg, hogy mostantól kollektív bűnösnek tartsam azokat a fiatal fiúkat, akik néhány hete még a telefonjukon lógtak és a hétvégi bulira készültek, s akik most a családjuktól elszakadva, összeszorított állkapoccsal egy olyan dologért harcolnak, amit nem is értenek igazán.

Sebezhetőek vagyunk

A háború, bár még az országhatáron kívül van, velünk él a nappalijainkban. Ha a tankok nem is érték el a lakóhelyünket, naponta sodródunk bele gondolatban a közösségek életébe, akik a pincékben bujkálnak, vagy éppen egy idegen nyelvű országban reménykednek abban, hogy valami megmarad az életük munkájából. Már a Covid idején rájöttünk, hogy testileg mennyire sebezhetőek vagyunk (még, akik tagadták a vírust és a járványt, azok is, hiszen az oltás testükre gyakorolt várható mellékhatásaitól volt hangos tőlük minden). Most végérvényesen be kell látnunk, hogy lelkileg sem vagyunk védve. Szorongunk, alkoholhoz menekülünk, s ebben a post-Covid, háborús közegben a fiataljaink hatalmas, elszigetelődési kockázatnak vannak kitéve, amely magával vonja az önkárosítás, az étkezési zavarok, a depresszió, de akár az öngyilkosságok magasabb számát is. Torokszorító, szívfacsaró a tudat...

Reménykedünk, hogy egyszer visszatérhetünk a régi normálishoz, amikor még eszünkbe sem jutott, hogy egy parányi vírus és a fegyverek a mi hétköznapjainkba is beletenyerelnek. Azt már sokan sejtik, hogy végérvényesen vége annak a békeidőnek, és nagyon messze még az a világ, amikor az elmúlt hónapok túlélési mechanizmusait magunk mögött hagyva nyugodtan élhetünk. Ennek a biztonságnak a megteremtéséhez azonban nem az üres lózungok, az egymás hibáztatása fog vezetni. Ezek csak még inkább megosztanak és elszigetelnek. Helyettük elengedhetetlenek lesznek az apró közösségek, amelyek engednek minket gyászolni, annak minden velejárójával, és amelyek segítenek minket abban, hogy ismét bízhassunk. Bízhassunk abban, hogy az a kislány a pocakban békében élhet, a kamaszfiú pedig az elfogadást és nem az erőszakot fogja magáénak tartani.

Szöveg Tóth Erzsébet Fanni

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/19. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene

Támogassa a vasárnapot

Bizonytalan időkben is biztos pont a Vasárnap. Hogy a gazdasági nehézségek ellenére fennmaradhasson, fokozottan szüksége van az Olvasók támogatására. Fizessen elő egyszerűen, online, és ha teheti, ezen túlmenően is támogassa a Vasárnapot!

Kattintson ide, hogy a járvány közben és után is legyen minden kedden Vasárnap!

Támogatom
Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk
benzin k

Turistaszezon előtt dráguló üzemanyagárak

Prékop Mária

Tanítani itt húzós művészet

időjárás meleg

Hétfőn beüt az igazi kánikula – másodfokúra emelik a hőségriasztást

Milák2022.100p

Milák Kristóf: Elégedett vagyok a saját teljesítményemmel

Djoko

Rajt Wimbledonban, oroszok, fehéroroszok és ranglistapontok nélkül

Új Szó

Miről ír a hétfői Új Szó?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?
logo

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.