Hogyan került egy magyar nemes a világ végére?

Benyovszky Móric igazán kalandos életű volt, szinte az egész világot bejárta. Néhány éve Veres István így irt a magyar nemesről:

Félig magyar, félig lengyel családban született 1746-ban a Nyitra vármegyei Varbón. Teljes neve könnyen megjegyezhető: Benyói és urbanói gróf Benyovszky Máté Móric Mihály Ferenc Szerafin Ágost. Mivel apja is katona volt, Móricka is annak tanult, tízéves korában már csatában is részt vett. Tizenkét évesen pedig otthagyta az osztrák császári sereget, és Litvániába költözött. Közben meghalt édesapja, a lengyel rokonok pedig úgy határoztak, hogy az ifjút kiforgatják az örökségéből. Benyovszky nem hagyta annyiban, fegyverrel próbált érvényt szerezni jogának, de nem járt sikerrel, ráadásul az intrikus lengyel rokonok bepanaszolták Mária Teréziánál, aki bokros teendői miatt nem merült el az ügy részleteiben, hanem visszakézből megfosztotta a fiatal nemest grófi rangjától, és még a birodalom területéről is kitiltotta. Szegény tizenéves Móricunknak tehát el kellett hagynia Közép-Európát. Pontosabban kellett volna. Ő ugyanis akkoriban már állandó huszárcsapattal közlekedett, és miután egy elmérgesedett személyes ügy miatt rövidebb ideig raboskodott az ólublói várban 1758-ban, részt vett például az 1767-es lengyel nemesi felkelésben, ahol az oroszok ellen harcolt. Ezután néhány hónapra Moldvába szökött, onnan visszatérve pedig ismét megütközött az oroszokkal. Viszont innen, Stanislawow városából már hadifogolyként vitték Kijevbe, majd Kazanyba. Ahonnan meg Szentpétervárra szökött, de mivel nem voltak okmányai, elfogták, és Szibériába száműzték. De még Szibériának is a legtávolabbi csücskébe.

Egy évbe telt, míg odaért: 1769 novemberében indították el, és 1770 novemberében érkezett Kamcsatkára. Jóformán nem is volt ott annyit, mint amennyit utazott. Ezt a száműzetést egyébként nem úgy kell elképzelni, mint a későbbi Gulag kényszermunka-táborait, ahol az éh- és fagyhalálig dolgoztatták az állati körülmények közt tartott embereket. A Szibériába száműzött személyek sok esetben napidíjat is kaptak, nem dolgoztatták halálra őket, és bár kötelesek voltak valamely napokon munkálkodni vagy állatbőröket beszolgáltatni, a lényeg az volt, hogy politikai foglyok lévén jó messze tudják őket Szentpétervártól. Benyovszkyról is azt hitték, hogy majd jól megbánja, hogy a lengyelek oldalán harcolt a cár ellen, és szépen feledésbe merül, de Móricnak esze ágában sem volt feledésbe merülni. A bolserecki fegyenctelepen egyből ismeretségekre tett szert. Sakkpartikat játszott, és mivel nagyon jól sakkozott, sok pénzhez juttatta a rá fogadókat (néha ő maga is részesedett a nyereségből). Aztán nép- és természetrajzot írt Kamcsatkáról (az elsőt), iskolát alapított (ő maga volt a tanító), és még a kormányzó lányával is összejött (akiről utólag kiderült, hogy talán nem is a kormányzó lánya, hanem a helyi pópa felesége – lásd keretes írásunkat). Benyovszky tehát viszonylag gyorsan bekerült a kamcsatkai felsőbb körökbe, hiszen francia nyelvre tanította a befolyásosabb helyiek gyerekeit. Mindezt egy év leforgása alatt, 1771-ben ugyanis már felkelést szervez a helyi cári tisztekkel a kormányzó ellen.

Benyovszky Móric további kalandjairól az alábbi linken olvashatnak.