Egy kassai polgár, akit meggyilkoltak a nyilasok

Tost László, Kassa egykori polgármestere életvidám, jó kedélyű, állandóan mosolygó férfi volt. Nagy zsugás, akiért rajongtak a nők. Kisebbségben is rendületlenül kiállt a magyar nyelvhasználat, a magyar iskolák, a magyar színház ügye mellett, a szélsőjobboldal ordas eszméit azonban nem volt hajlandó tolerálni. A nyilasok a Csermely-völgyben lőtték le.

Családja később a kommunista rezsim szemében osztályellenségnek számított, nevét tilos volt említeni. A helyzet a rendszerváltás után sem sokat változott. Nem kapott emléktáblát, nem írtak róla a helyi lapok sem. Most azonban – több évtizedes hallgatás után – könyv jelent meg a kassai magyar elit egykori népszerű, emblematikus alakjáról. Tost László hazatért.

Kassa a kassaiaké!

Tost László politikai karrierje viszonylag későn kezdődött. Ötvenéves is elmúlt, amikor belépett az Országos Keresztényszocialista Pártba, amelynek célja akkoriban, a két világháború között kimondatlanul is a határrevízió volt, vagy ahogy Szeghy-Gayer Veronika fogalmaz könyvében, „szavazóik egy része gyakran érezte úgy, hogy Csehszlovákiát sosem fogja otthonának tekinteni”. (Ennek a pártnak a listáján jutott be a csehszlovák parlamentbe Márai Sándor apja, Grosschmid Géza, a felvidéki politikai élet meghatározó alakja.)

A két világháború közötti években a Csehszlovákiához tartozó Kassán az volt a bevett gyakorlat, hogy a szlovák polgármester két helyetteséből az egyik magyar volt, s ezt a posztot éveken át Tost László töltötte be. Jelszava az volt, hogy „Kassa a kassaiaké”, s nemcsak a magyar kisebbség, hanem a kassai „őslakosság” érdekeit védte – vagy legalábbis hasonló bánásmódot kért számukra, mint ami a betelepült cseh hivatalnokokat megillette.

Magyar ügyek szószólója

Tost jól beszélt szlovákul: amikor belépett a politikába, pártjának gálszécsi és homonnai gyűlésén is szlovákul mondott beszédet.

Elsősorban azonban a magyar ügyeket képviselte Kassán, felszólalásaiban általában a magyar nyelvhasználat, a magyar alap- és középiskola, valamint a magyar színház fontossága mellett érvelt, s azt követelte, hogy a kassai magyarok kulturális téren is arányosan részesüljenek a költségvetésből.

 „Egy ízben bejött a városházi tanácsterembe, ahonnan a szavazólapokat küldték széjjel. Megállott a sereg szükségmunkás körmölő előtt, ívet vett ki a zsebéből, s ezeket mondta: Ebben és ebben a házban a lakók nem kapták meg lapjaikat. Én tudom, miért. Mert ebben a házban színtiszta magyar családok laknak! Figyelmeztetem önöket, ha még egyszer rájövök hasonló visszaélésre, röpülni fognak innen!” – emlékezett vissza a jelenetre egy szemtanú.

Akiért rajongtak a nők

Tost László népszerűsége egyre nőtt a városban, s ebben habitusa is közrejátszott. A délceg, két méternél is magasabb Tost egyfolytában mosolygott, s a kortársak visszaemlékezései szerint a nők rajongtak a mindig jókedélyű, a társaság középpontjában álló férfiért, akinek a törzshelye Schalkház Lipót reprezentatív luxusszállodája, a Grand Hotel Schalkház volt.

Tost nemcsak a politikai életben volt aktív, hanem magyar bálokat szervezett, a Kassai Zenekedvelők Koszorús Dalegyletében énekelt, amatőr színtársulatban szerepelt, a Kassai Sport Klub vezetőségi tagjaként rendszeresen teniszezett, s ő volt a Csehszlovákiai Magyar Kerékpáros Szövetség tiszteletbeli alelnöke is.

Népszerűségét az sem árnyékolta be, hogy a kártyaasztalnál adósságokat halmozott föl, és jelentős tartozásai miatt alpolgármesteri fizetésének a harmadát lefogták.

Nem, nem, soha?

1936 februárjában Kassán a városi képviselőtestület arról szavazott, hogy Rudolf Brepta cseh építész kapja-e meg a kassai elemi iskola építésének felügyeletét. A Prágai Magyar Hírlap beszámolója szerint Tost László a „Breptának nem, nem, soha!” felkiáltással szavazott. Az irredenta jelszó hallatán egy Hlinka-párti képviselő azonnal feljelentést tett, s a bíróság „államellenes izgatás vétségében” bűnösnek mondta ki Tostot, akit egyheti fogságra ítéltek, s emellé kétezer korona pénzbírságot kapott – utóbb csak a pénzbüntetés maradt érvényben.

Tostnak ez a mondatát később kiszínezték a magyar lapok, a Nemzeti Újság például azt írta a visszatért Kassáról szóló cikkében: „Az elmúlt két évtized alatt itt volt az a kis magyar sziget, amelyet sem terrorral, sem ígérgetéssel nem lehetett meghódítani. Boldog örömmel beszélik Tost László polgármesterről, hogy karakán szilajsággal sokszor kiáltotta oda a hódítóknak a közgyűlési teremben: Nem, nem, soha! Próbálták megtörni, büntetni, kiüldözni, mégsem sikerült.”

Tény, hogy Tost gyakran provokálta szlovák és cseh képviselőtársait, a húszéves csehszlovák uralom alatt állítólag egyszer sem tette ki házára a csehszlovák zászlót az október 28-i államünnep alkalmából, inkább kifizette a bírságot.

Hol van a demokrácia?

Amikor Kassa a bécsi döntés következtében visszakerült Magyarországhoz, a város polgármesterévé Tost Lászlót nevezték ki, aki már ilyen minőségében volt tagja annak a díszküldöttségnek, amely 1938. november 10-én a város déli határában fogadta a magyar honvédség elővédjét.

A polgármesteri posztot azonban csak néhány hónapig töltötte be. Tost ugyanis – akárcsak a kassai magyar elit nagy része – a visszacsatolás kapcsán érzett mámor elmúltával csalódottan vette tudomásul, hogy demokrácia helyett egy autoriter társadalmat kellene működtetniük. Éveken át azért dolgoztak, hogy Kassa visszakerüljön Magyarországhoz, de a valóság keserűbb volt, mint amire számítottak (erről lásd Márai Sándor Hallgatni akartam című könyvét).

Tost László egyre kevésbé volt hajlandó végrehajtani Budapest utasításait, nem tudott ugyanis szemet hunyni afölött, hogy gazdasági átszervezés keretében kassaiak sokaságától vonták meg az iparengedélyt. „A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken ipart űzők jogosítványairól” szóló rendelet ugyanis több mint ezer kassait érintett, nagyrészt olyan zsidókat, akik magyarérzelműek voltak, s korábban is a magyar pártra szavaztak.

Tost nem asszisztált tovább ehhez, ezért Budapestről az erősen antiszemita Pohl Sándort küldték Kassa élére.

A kiugrási kísérlet kudarca

Tost László nagyobb fia, Tost Gyula anyanyelvi szinten beszélt németül, de jól tudott angolul, olaszul és franciául is. 1918 után Magyarországra költözött, mert nem akart a csehszlovák hadsereg katonája lenni. A Hadiakadémián tanult, amikor 1926-ban úgy döntött, karácsonyra hazautazik Kassára. A csehszlovák hatóságok azonban letartóztatták, és a főhadnagyi rangban lévő Tost Gyula három hónapot töltött fogdában Kassán.

Később Horthy Miklós fiának, Istvánnak a barátja lett (együtt szerepeltek például a magyar lovaspóló-válogatottban), majd a kormányzó szárnysegédjévé nevezték ki.

Tost Gyula – Horthy egyik legközelebbi bizalmasaként – részt vett a kiugrási kísérlet előkészítésében, amikor azonban a terv megbukott, s a hatalmat a (szintén kassai születésű) szélsőjobboldali Szálasi Ferenc vette át, Tost Gyula főbe lőtte magát. Rejtélyes személyiségéről 1979-ben játékfilm készült, Októberi vasárnap címmel.

Uszít a Felvidéki Újság

Miután a németek megszállták Magyarországot, a kassai zsidóság sorsa is megpecsételődött. A városból több mint tízezer zsidót deportáltak, köztük Tosték szomszédait is. A helyi szélsőjobboldali lap, a Felvidéki Újság addigra már Tost Lászlót is kikezdte, „liberálisnak”, „zsidó- és angolbarátnak” nevezte őt.

Tost nem törődött a bírálatokkal, úgy vélte, rá nézve kitüntetés, ha a nyilasok támadják. Gömöry János evangélikus lelkész-tanár, a kassai Kazinczy Társaság egykori elnöke írja az Emlékeim egy letűnt világról című memoárjában, hogy Tost nem rejtette véka alá a véleményét akkor sem, ha ez kockázatos volt, és továbbra is nyíltan ostorozta a nyilasokat.

„A Schalkház kávéházba ezután is eljárt, és az őt megértő társaságban, nem törődve azzal, ki van a szomszéd asztaloknál, állandóan gúnyolta ezeket. A Felvidéki Újságban őt és társaságát kipellengérezték, figyelmeztették viselkedésük következményeire. Erre otthagyta a szerinte »megfertőzött« Schalkházat, és társaságával együtt az Andrássy kávéházat látogatta.”

Tost nem törődött azzal sem, hogy az új városvezetés látványosan elhatárolódik tőle. A városházán például nem tették ki az arcképét, holott az volt a szokás, hogy a távozó polgármesterek portréját kifüggesztik a tanácsteremben. Halász-Hradil Elemér kassai festőművész el is készítette a képet, de a városi tanács nem tartott igényt Tost portréjára.

Lövések a Csermely-völgyben

A nyilasok a hatalomátvétel után elfoglalták Kassán a postát, a rádiót és a legfontosabb gyárakat, éjszakára pedig kijárási tilalmat rendeltek el, és a Gestapo több mint ezer nevet tartalmazó listája alapján elkezdődött a városban a „politikailag megbízhatatlan személyek” – zsidók, baloldaliak, angolbarát értelmiségiek – letartóztatása.

Tost Lászlót nem tartóztatták le. 1945. január 3-án a koraesti órákban két ismeretlen férfi csöngetett nála azzal, hogy a főispán hívatja. Gépkocsiba ültek, de nem a vármegyeházára hajtottak, hanem a Csermely-völgybe, ahol Tost Lászlót kiszállították az autóból, és lelőtték. Nem halt meg azonnal, volt annyi ereje, hogy – nyolc golyóval a testében – elvánszorogjon a városi főerdész házához, másnap még vallomást is tett, s csak január 5-én hunyt el Kassai Állami Kórházban.

Halála az egész várost megdöbbentette. S amikor temetésén a teljes nyilas pártvezetés is megjelent, a gyászoló kassaiak összesúgtak láttukra: „eljöttek a gyilkosok”.

Epilógus

Tost László felesége, Mária – aki biztonsági okokból akkor már egy ideje Bábolnán húzta meg magát lányával és unokáival – csak három hónappal később, 1945 áprilisában értesült arról, hogy fia után a férje is meghalt. Temetésükön nem lehetett jelen.

A háború után az ismét Csehszlovákiához kerülő Kassán elkezdődtek a magyarellenes népbírósági perek, a város korábbi magyar értelmiségi elitjét megfosztották állampolgárságától, kényszermunkára ítélték vagy deportálták. Tost László özvegyének kitelepítéséről 1947-ben született döntés.

Házukba a környékbeli falvakból érkező szlovák családok költöztek, majd a kommunista városvezetés átalakította az épületet, így lett a polgári bérházból, amelynek homlokzata egykor bibliai üzenetet hirdetett („In Deo Spes Mea” – „Reményem az Isten”), az 1970-es évekre a Csehszlovák–Szovjet Barátság Háza.

Tost László kisebbik fia, József a háború után emigrált, Ausztriában, az Egyesült Államokban és Spanyolországban is élt, egyetemet végzett, meteorológussá képezte ki magát.

Tost László lánya, Márta édesanyjával együtt Sátoraljaújhelyre költözött, és szinte beleőrült abba, hogy apja és fivére után a szovjet hadifogságba kerülő, s ott tömegsírba temetett férjét is elveszítette.

Szeghy-Gayer Veronika írja róla: „Márta azelőtt nem tudta, mi az a nélkülözés. Az úrilány kényelmes életét, a teniszpartikat és a zongoraversenyeket a kemény fizikai munka, a tehénistálló és a kukoricamorzsolás váltotta föl. Élete utolsó éveiben egyre gyakrabban járt ki a sátoraljaújhelyi temetőbe, ami közvetlenül a csehszlovák-magyar határ mentén feküdt, s tiszta időben észak-nyugat felé nézve arra gondolt, hogy Kassát látja, ahova sosem térhetett vissza.”