Kis magyar válástörténet

Mint Liszt Ferenc és Carolyne zu Sayn-Wittgenstein hercegnő, akik tizennégy évig küzdöttek azért, hogy az asszony elválhasson a férjétől, és feleségül mehessen a zeneszerzőhöz. Végül rengeteg kilincselés és „adományozás” után 1861-ben a pápa engedélyt adott a váláshoz és az új házassághoz. Liszt és Wittgenstein hercegnő esküvője a zeneszerző 50. születésnapjára, 1861. október 22-ére volt kitűzve, a római San Carlo al Corso templomban. Az esküvőt megelőző napon azonban a pápa visszavonta a jóváhagyását. 1864-ben meghalt Carolyne férje – aki protestáns volt, így egyháza elfogadta a válási kérelmét, úgyhogy újranősült –, és nem volt akadálya a házasságnak. Liszt azonban időközben elhatározta, hogy belép a papi rendbe, az erősen vallásos hercegnő pedig bátorította a zeneszerzőt e lépés megtételében. Életük végéig barátok maradtak, de együtt nem élhettek, mert a kor erkölcse és törvénykezése ezt nem tette lehetővé.

Amit Isten összekötött…

Kivételt csak az evangélikus és református egyház képezett, ezért tudott 1878-ban Mikszáth Kálmán is viszonylag egyszerűen elválni Mauks Ilonától, miután elhitette vele, hogy mást szeret. Valójában azért kezdeményezte a válást, mert úgy vélte, rendes jövedelem nélkül nem méltó a feleségéhez. Amint biztos egzisztenciát teremtett, 1883-ban újraházasodtak, és boldogan éltek együtt további huszonhét évig.

A 19. század végének, 20. század elejének Magyarországán azonban a legtöbben nemhogy újraházasodásra, de válásra sem gondolhattak. A családjog a 19. század legvégéig az egyházhoz tartozott, s mivel a többségi társadalom katolikus volt, ahhoz kellett tartania magát, hogy amit Isten összekötött, ember szét nem választhatja. A kizárólag egyházi házasságokat csak akkor lehetett felbontani, ha bizonyítást nyert valamelyik házastárs hűtlensége vagy deviáns viselkedése, ezt a szégyent és nyilvános megaláztatást pedig kevesen vállalták. Ezt az is bizonyítja, hogy Budapesten az elvált nők aránya egészen az első világháborúig egy százalék alatt volt.

Protestánsok és zsidók válhattak

Nagy Sándor történész levéltáros, a Budapesti Királyi Törvényszéken 1850 és 1914 között lezajlott, több mint hétezer válóperről jelentetett meg Engesztelhetetlen gyűlölet címmel tanulmánykötetet. Ebben olvasható egy apróhirdetés a Pesti Hírlapból, amelyet „Komoly szándék” jeligével egy teljesen egészséges 50 éves férfi adott fel 1891 márciusában: „Külsőm jó. Társadalmi állásom előkelő. Vagyoni állásom négyezer forint évi jövedelem. Kívánom, hogy ne legyen idősebb, mint én, legyen csinos, rokonszenves, gyermektelen, művelt. Különösképpen pedig bármilyen származású, de gazdag. Ha zsidó vallású, kitérés kívántatik. Feltétlen titoktartást nemesi becsületszavam biztosít.”

Az apróhirdetés akkoriban egyáltalán nem volt hagyományos és tipikus ismerkedési mód, a legtöbben még bálokban és családi ajánlásra kerültek össze. Az sem valószínű, hogy az apróhirdetést feladó pesti úr már elvált, mert akkoriban ez annyira fontos tényező volt, hogy mindenképp feltüntette volna. Elvált nőt elvenni sem akart senki, pláne gyermekekkel nem, aki ilyen helyzetben is felbontotta a házasságát, az számolt azzal, hogy élete végéig egyedül marad.

Magyarországon 1786-ban lépett életbe II. József pátense (törvényerejű rendelete), amely felekezetenként eltérően lehetővé tette a házasságok felbontását. Korábban csak a Szentszék dönthetett a házasság érvénytelenítéséről, de az ágytól-asztaltól való elválasztás az új házasságkötést nem tette lehetővé. II. József rendelete azonban a protestáns és zsidó felekezetűek számára megengedte a házasság felbontását, amelyet lelkészi, rabbinátusi békéltetést követően a világi bíróságok mondtak ki. Ennek ellenére még évtizedekig nagyon kevés volt a válás, szinte kizárólag csak a német ajkú protestáns lakosság körében fordult elő.

Törvényes bigámiában

„Abban a korban a külső gazdasági kényszer is nagy szerepet játszott, mert a házasság egzisztenciális biztonságot nyújtott a feleknek. Nem boldogságot kerestek az emberek a házasságban, hanem biztonságot, és ha ez megadatott, akkor sem bontották fel a köteléket, ha nyilvánvaló volt a hűtlenség, érzelmi eltávolodás” – írja Nagy Sándor.

A 19. század végi Magyarországon leggyakrabban a színésznők váltak, színházi körökben minden negyedik házasság felbontatott. A témával Kiss Csilla történész foglalkozott behatóan, és levéltári adatok alapján arra jutott, hogy a 19–20. század fordulóján már a legmagasabb társadalmi körök is megnyíltak a színésznők előtt. Míg addig szinte kizárólag szakmai berkekből választottak élettársat, ekkor már polgárok, sőt nemesek is elvehettek színésznőt. Ezeknek a házasságoknak csaknem fele végződött válással – abban a korban, amikor az összlakosságban alig egy százalék volt a válások aránya – ez is úgy, hogy a házastársak egyike áttért valamelyik protestáns vallásra. Már akkor sem volt mindegy, kinek a hibájából mondják ki a válást, a másik fél gyakran vádolta a házastársat azzal, hogy csak a válás miatt lett hitehagyott. Bár hosszú huzavona után, de a bíróság ezekben az esetekben szinte mindig felbontotta a házasságot.

A kiegyezés után születtek meg a felekezetek egyenjogúságát a válások terén is kimondó törvények, amelyek azt is hangsúlyozták, hogy mindig az adott fél vallása szerint kell az ügyben ítélni. Így aztán míg a protestáns fél a saját egyháza szabályai szerint szabadulhatott a házasságból, a katolikus benne ragadt – ez volt Liszt Ferenc kedvesének Carolyne zu Sayn-Wittgensteinnek az esete is, akinek a férje protestáns lévén elválhatott és újranősülhetett, ő azonban az egyház szemében férje haláláig férjezett maradt. Így előfordulhatott, hogy egy protestáns felekezetű embernek két törvényes házastársa is volt, vagyis törvényes bigámiában élt.

Válási turizmus Erdélyben

A korban nem volt általános, hogy akinek megromlott a házassága, bírósághoz fordult. A párok inkább csak külön költöztek, úgynevezett vadházasságban éltek, aztán hosszú harcokat vívtak a hivatalokban az ezekből a kapcsolatokból született utódok törvényesítéséért. Az addig egyházi jogkörbe tartozó házasságkötést az 1894-ben elfogadott, a polgári házasságkötésről szóló törvény adta a polgári tisztviselők kezébe. Addig, ha katolikusok akartak elválni, előtte áttértek a protestáns hitre, mert egyébként esélyük sem volt arra, hogy a házasságuk felbontassék. Ez a lehetőség csak 1895. január 1-jétől adatott meg nekik, de a jogszabály elfogadását hosszú viták előzték meg, a pápa is enciklikát adott ki ellene, amit minden templomban felolvastak. Szilágyi Dezső igazságügyi miniszter azzal terjesztette elő a törvényjavaslatot, hogy „a házasságot kényszerítőleg fenntartani akarni, amikor a házastársak egymás iránti vonzalma és megbecsülése végképp megszűnt, ezek helyett gyűlölet és megvetés, béke helyett egyenetlenség fészkelte be magát a szívükbe, a házassági erkölcs alapja elenyészett, a házastársakat kötelékükben kényszerítőleg marasztalni sem nem célszerű, sem nem méltányos.”

Innen kezdve a katolikus házasok is a királyi törvényszékhez fordulhattak a válókeresetükkel, és fordultak is. Nagy Sándor szerint többségükben budapestiek, de Erdélyben és a Tiszántúlon, ahol többségében kálvinisták, valamint a Felvidéken, ahol evangélikusok is éltek, akkor is sokkal nagyobb volt a válások száma. „Erdélyben eleve más volt a jogrendszer, a váló felek akkor sem a Szentszékhez fordultak, ha katolikusok voltak, hanem a saját egyházi bíróságaikhoz. Ezt kihasználva Magyarországról is sokan mentek válni Erdélybe, ehhez elég volt egy ottani illetőséget – lakhelyet szerezni. Ez a gyakorlat 1896 után is fennmaradt, a magyarországi királyi törvényszékek a magyar állampolgárságot szerzett külföldiek ügyében is eljártak 1918-ig, így ausztriai és olasz állampolgárok is rendre váltak és újraházasodtak Erdélyben.

1919-ben a tanácsköztársaság megkönnyítette és egyoldalúan is lehetővé tette a válásokat, elsősorban a törvénytelen gyermekek és a rokkantan hazatért katonák miatt. A Horthy-korszakban csak azokat a válásokat ismerték el, amelyeket újraházasodás követett, akik nem kötöttek új házasságot, azoknak a régi szabályok szerint kellett kérniük házasságuk felbontását. A Monarchia utódállamaiban csak 1945 után változtak meg a törvények olyan értelemben, hogy a váláshoz elég volt a felek szándéka és akarata.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/12. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene