Afganisztánba mindenkinek beletört a bicskája

Kietlen hegységek, kopár völgyek, sivatagok és szorosok, északon és délen némi termőföld – ez Afganisztán, a közép-ázsiai ország, amely az elmúlt hetekben a kivonuló NATO-csapatok és az országot ismét ellenőrzésük alá vont tálibok kapcsán szinte mindennap szerepel a hírekben. Hogy a 652 ezer négyzetkilométernyi területű ország (Szlovákia tizenháromszor) jelenét és múltját megértsük, szükséges néhány alapismeret.

Kik azok a pastuk?

Elsőként talán azt, hogy afgánok nincsenek. Pontosabban vannak, de ezt a kifejezést úgy kell érteni, hogy Afganisztán lakói. Soknemzetiségű országról van szó, amelynek lakosságát negyvenmillióra becsülik. Azért csak becsülik, mert bár tartanak népszámlálásokat, évente több millió nomád pásztor a családjával a szomszédos államokhoz tartozó legelőkre vonul, mert ezt tették az elődeik is több száz vagy ezer éven keresztül. Afganisztánnak tehát sok olyan régiója van, amelyen az elmúlt évszázadok nem sokat változtattak.

A legnagyobb, mondhatni államalkotó afganisztáni nemzetiség a pastu (a régebbi magyar szakirodalomban patánokként is emlegetik őket). Leginkább az ország középső részén és a Pakisztánnal határos részeken élnek, de ők is csak a lakosság 42 százalékát teszik ki, vagyis nincsenek többségben. Utánuk következnek a lakosság 27 százalékát kitevő tádzsikok, majd a hazarák (9%), az üzbégek (9%), majd az ajmák (4%), türkmének (3%) és beludzsok (2%). Ebből nagyjából sejthető, hogy aki Afganisztánban boldogulni akar, legalább két nyelven kell beszélnie (ami a lakosság nagy részéről el is mondható). Két hivatalos nyelv van az országban, a dari (más néven afgán perzsa), és a pastu. A pastuk által lakott afganisztáni és pakisztáni területeket nevezzük Pastunisztánnak (Pakisztánban 28 millió pastut tartanak nyilván).

Horászánból Afganisztán

Az ókor során több impériumváltást elszenvedtek: birtokolták a médek, a Perzsa Birodalom, Nagy Sándor, majd az Arab Birodalom. A Krisztus utáni évszázadoktól kezdve Horászánként emlegették a régiót, amelybe beletartozott a mai Afganisztán nagy része, és a mai Irán északkeleti csücske is. Az 1200-as években Dzsingisz kán Európáig vonuló mongol csapatai pusztították el és csatolták államukhoz, Timur Lenk az 1300-as évek végén Szamarkandból éppen Kabulba tette át hatalmi központját. Az újkorban a mogulok birtokolták, míg 1738-ban Nadir Sah vonta ellenőrzése alá Kabul és Kandahár körzetét. Őt viszont meggyilkolták, de egyik hadvezére, Ahmad Sah Abdali megszerezte a törzsfők támogatását, és királynak választották. Afganisztán mai területe mellett meghódította Horászán Iránhoz tartozó részét, a mai Pakisztánt, és Delhiig nyomult előre. Fia tette át az afgán fővárost Kandahárból Kabulba. Így jött létre a független Afganisztán.

Két gyarmatosító közt

A 19. századi gyarmatosítások idején Afganisztán a britek és az oroszok érdekszférája közé került. A britek már ott voltak Indiában (a hozzá tartozó államok közül már csak a mai Pakisztánt is magába foglaló Pandzsáb volt úgy-ahogy független), az oroszok pedig Turkesztánt próbálták ellenőrzésük alá vonni és felderíteni. A britek először az európai diplomáciai színtereken próbálták megakadályozni a cári Oroszország ázsiai terjeszkedését, eredménytelenül. Indiában akkor még kiépülőben levő hatalmuk biztosítására szükségük volt nyugat felől egy ütközőállamra, amellyel baráti viszonyt ápolhatnak. Afganisztánt viszont éppen egy oroszbarát uralkodó igazgatta, úgyhogy a britek a háború mellett döntöttek, és 1838-ban lerohanták az önmagában jelentéktelen Afganisztánt. A trónra egy szervilis új uralkodót ültettek, majd a brit hadsereg dolga végeztével visszatért Indiába, hátrahagyva egy ötezer fős katonai kontingenst, hogy a hatalmat biztosítsa. Az afgán törzsek között viszont a következő évek során ellenállás szerveződött. Nagyon zavarták őket például a brit helyőrség részeként érkezett szikhek. Az angol vezetők nem ismerték fel a helyzet súlyosságát. Megpróbáltak megegyezni Akbar Hánnal, az ellenállás vezetőjével, uralkodói posztot ajánlva neki. Ő azonban fogságba vetette az egész brit küldöttséget, akikből néhány személyt már a fogságba vezető út közben megöltek a feldühödött helyiek, és a feldarabolt testekkel ünnepeltek Kabulban. A brit vezetés továbbra is rosszul kezelte a helyzetet, erődemonstráció nélkül úgy döntöttek, hogy békésen visszavonulnak Indiába. El is indult Kabulból az ötezer katona és tízezer civil, aminek szörnyű tragédia lett a vége. Kegyetlen téli időjárásban meneteltek, a zsákmányszerzés reményében rájuk támadó afgán törzsek pedig folyamatosan lőtték és fosztogatták őket. Volt, aki túszként megúszta, Indába viszont a tizenötezerből csak egy ember, Dr. William Brydon orvos ért vissza. Az angolok a következő évben válaszcsapásként ismét lerohanták Afganisztánt, ahol kivégzéseket tartottak, kiszabadították a túszokat, felgyújtották a kabuli uralkodói palotát, és visszatértek Indiába. Ismét trónra ültették megbízottjukat, aki viszont az angolok távozása után szinte azonnal átadta a hatalmat a helyieknek.

Megismételt hibák

A brit–orosz vetélkedés a 19. század második felében tovább folytatódott Európában és Ázsiában is. Az oroszok elfoglalták a kirgiz, üzbég és tádzsik kánságokat, majd 1869-ben tettek egy ajánlatot a briteknek, hogy Afganisztánt tekintse mindkét fél semleges országnak. A megalázónak tartott ajánlatot elutasították, ahogy az afgán emír öt évvel későbbi ajánlatát is, hogy Afganisztánt az angolok védjék meg az oroszoktól, cserébe ellenőrizhetik az afgán külpolitikát, de az ország maradjon névileg független.

1878-ban az oroszok delegációt küldtek Kabulba, válaszul az angolok megindították a második angol–afgán háborút, amely 1880-ig tartott, és bebiztosította a brit fennhatóságot az ország felett. 1893-ban ismét az oroszok előrenyomulása miatt kellett tárgyalásokat folytatni: kijelölték az orosz–afgán és az indiai–afgán határt. Mivel az utóbbi (az úgynevezett Durand-vonal) gyakorlatilag kettévágta Pastunisztánt, a legnagyobb afgán népcsoport területeit, a nomád törzsek évszázadok óta használt vonulási útját téve lehetetlenné, az afgán fél ezt sosem fogadta el (még Pakisztán 1947-es kikiáltásakor sem).

Úgy tűnhetett, stabil évtizedek következnek, ám az afgánok nem tűrték sokáig az idegen befolyást. A harmadik háborút Afganisztán és a Brit Birodalom közt már ők indították, éppen Pastunisztán miatt. A szervezetlen és elavult afgán reguláris sereg a jóval lelkesebb és felszereltebb törzsi segítséggel sem tudta felvenni a versenyt az angolokkal, így békét kértek, függetlenségük viszont megmaradt.

Afganisztán a 20. században a világtól továbbra is elzárt maradt, aztán Brezsnyev és a szovjetek elkövették ugyanazt a hibát, mint az angolok a 19. században két alkalommal is. 1979-ben megelőző intervenciót indítottak, lebecsülve az idegen uralom távol tartásáért mindenre képes afgán gerillák erejét és kitartását (akiket fegyverszállítmányokkal az USA is támogatott). Ez volt a szovjetek Vietnámja, amely 1989-ig tartott, és létrehozta például a tálib mozgalmat, a Talibánt, amely kimondottan a szovjet csapatok kiűzése céljából alakult, és amely éppen ezekben a hetekben rendezkedik be ismét a hatalom birtokosaként, hogy új fejezetet nyisson Afganisztán történetében.

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/36. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene