Kép Varga Tibor (reprodukció)
Száz évvel ezelőtt elődeink számára nem volt egyértelmű, hogy fénykép készül róluk. Ha az életük egy-egy fordulópontján, például sorozáskor egy legény, vagy házasságkötéskor a fiatal pár levetetkezett, vagy ahogy ma mondanánk, kamera elé állt, annak eredményét nagy becsben tartották, s a házukban különleges helyre akasztották a bekeretezett képet. A legszebb ruhájukban, sokszor egyetlen pár rendes cipőjükben így őrződtek meg az utókor számára.
Ha nagyon ritkán, a falusi parasztembernek lehetősége volt netán a hétköznapjaiban is fényképezkedni, akkor is értelemszerűen a számára különlegeset, a legnagyobb értékét akarta megörökíteni. Azt, amely őt, az ő létét igazolta, na meg a rátermettségét szimbolizálta. Valamit, ami a kitartó munkájának eredménye, és ami számára nemcsak a fotózás pillanatában, hanem később, a falra akasztva is státust jelenthet majd a családban és a közösségben. Ilyen volt például egy hatalmasra hizlalt malac, amelynek fotóját látva a 21. századi lapostévés, okostelefonos valóságunkban már talán csak mosolygunk egy nagyot. Vannak, akik meg is botránkoznak rajta, ha a saját családi albumban találnak ilyet, és úgy vélik, hogy a disznótorkor koszos kötényben vigyorgás helyett rokonaik igazán találhattak volna más témát is, amit lencsevégre kapnak, hogy méltán lehessünk még ma is büszkék rájuk.
A kemény munka eredménye
Holott dédapáinknak a szép nagy malac, dédanyáinknak az asztalra kipakolt hatalmas kupac megfosztandó toll volt az, ami manapság sokaknak egy tengerparti kirándulás vagy egy fényesre polírozott városi terepjáró. Aki akkoriban ránézett a méretes állatra, ugyanúgy értette, mint napjainkban mi a homokos parton ejtőzők képeit. Ők felfogták arról, mi dekódoljuk erről, hogy mennyi idő és mennyi pénz kellett ahhoz, hogy valaki ezt a jólétet magáénak tudhassa. Tudták akkoriban még, hogy nem volt akárki képes életben tartani egy kismalacot, hiszen annak ól is kellett, meg takarmány is, és hosszú hónapok gondos, sokszor nagyon kemény munkája, ami a gabona elvetésétől, a föld megművelésétől a betakarításig tartott, és soha nem ért véget. De kellettek hozzá szerszámok, megfelelő körülmények (időjárás, földterület tulajdonlása vagy legalábbis pénz a bérléshez), egészség, hogy dolgozni tudjon az ember, és persze támogató közösség, mert mindez egyedül lehetetlen lett volna. Ez mind benne van a malac mellett büszkén mosolygó férfi képében, és ugyanúgy abban a keserűségben is, amelyet akkor hallunk, amikor az ilyen képek nézegetése közben az idősek egy tőmondatban közlik, „apámtól elvették a vagyonát”. Vagy „jöttek és lesöpörték a padlásunkat. Az utolsó szemig mindent elvittek”. Hiszen a fotón ábrázolt, kövér disznó mellett büszkén pózoló világ után egy olyan következett, amikor „önként” be kellett mindent szolgáltatni a „közösbe”. De volt még azokban az években olyan is, amikor nemzetiségi hovatartozásra apellálva a rendszer azt parancsolta, hogy ott kell hagyni mindent, amiért addig generációkon át dolgozott a család, és a republika másik felében más földjén, más tehenével kellett robotolni.
Elvették a közösbe
Amikor idős emberek a régi fotóikat mutatják, és közben a visszaemlékezéseiket hallgatom, rengeteg ilyen rövidre szabott mondatot hallok. Hogy „kihajtották az istállóból az ökröket”. „Kontigent volt, nekünk meg enni alig maradt.” Hogy „nem adták meg a papírt, hogy ölni lehessen”, vagy „ott állt a csendőr a nyakunkon, és megszabta, mennyi zsírt és mennyi bőrt kellett beadni”. Bővebb magyarázatot általában nem csatolnak hozzá. Az mindig a leszegett tekintetükben bujkál. A nélkülözésre ma sincsenek szavak, mert szégyen a „nincs”. Az égbekiáltó igazságtalanságot csak tetézte, hogy a „jéerdében” nem tudták, hogyan kell bánni az elkobzott szép, okos lovakkal. Hogy halomra hányták az addig gondosan tárolt szerszámokat, és könyörtelenül éheztették, verték, sokat dolgoztatták az igás állatokat. Csakhogy ezeknek a lovaknak még ekkor is több eszük volt, mint a parancsolóiknak! A parádés kocsist menetrendszerűen szégyenben hagyták, és a fő utcán mindig az eredeti portájuk előtt, azaz otthon lettek zabolátlanok. Hiába csapkodta a senkiből lett valaki az ostort, a lovak tudták, hova tartoznak, tudták, kinek akarnak szót fogadni. „Nem fogtok ki rajtam, ti senkiházik” – mondta mindig az apám. Igazságszerető, istenfélő ember volt, de amikor még a papunk is azt súgta neki, hogy »István, meg kell etetned a gyerekeidet. Te értük vagy felelős, nem a jéerdéért«, akkor apámban helyrekerült valami, és onnantól nemcsak sötéttel, hanem már nappal is küldött minket, gyerekeket böngészni az elvett földjeinkre a kukoricásba. Mert hát az a miénk volt mindig is, nem igaz? Hát akkor, ha elvették a közösbe, akkor a kukorica, ami rajta termett, az nekünk is termett. Hát nem?”
Felsöpörtük a földes szobát
„Hát, ha szegények is voltunk, a becsületünket nem tudták elvenni. Ha kevés is volt, az mindig tiszta volt!” – mondják nekem a ma már hajlott hátú asszonyok, akiknek gyerekként kellett megtapasztalni a parasztudvar jómódjából a kisemmizésbe vezető utat. Azt, amikor már ha akartak volna, se tudtak volna a hízódisznóval levetetkezni.
„Hozzánk bármikor bárki eljöhetett, nálunk akkor is mindig rendet és tisztaságot talált. Minden szombaton takarítottunk. Csak egy szobánk meg egy konyhánk volt, abban voltunk heten, a szüleink, a két bátyám, meg mi a húgommal, meg még anyám keresztanyja is ott volt, aki vénlány volt, aztán mi fogadtuk be őt. Mink minden szombaton felsöpörtük a földes szobát, lóganéjjal simítottuk, de amikor az már nem volt, akkor meg sárga földdel. A fal szélén meg elhúztuk olyan öt centi szélesen a cinóbert, és akkor mindenki megnézhette, mert az olyan szép volt. A konyhát kihomokoztuk, és volt olyan lyukas pléhdoboz, abba vizet tettünk, és szép egyenletes karikákra bevizeztük, hogy ne poroljon. Na nem volt sáros, hanem olyan szép, rendezett. Ha szegények is voltunk, azt mink minden hétutolján megcsináltuk, hogy az szép legyen vasárnapra. Azóta sincs szombat, hogy én ne porszívóznám fel a házat. Most már majd szétszakad a derekam, hát néha csak ott csinálom meg, ahol a papok táncolnak, de olyan rosszul érzem magam tőle, hogy akkor is összeszedem az utolsó erőmet is, és felmászok arra a székre, és leporolom a karnisokat is. Én nem szeretem, ha szerteség van. Mert mit szólnak, ha be talál jönni valaki. Az utcában már csak olyan külföldiek vannak mind, már egyet sem ismer az ember, de hát akkor is.”
Hát így lehetett túlélni a szénakazlakkal teli udvarok és tele istállók után a nincset, az igazságtalant. Hogy elődeink mindig résen voltak, és bármi áron túljártak az éppen pozícióba helyezettek eszén. Azokén, akit tisztelni soha nem tudtak, akit hencegőnek és üresfejűnek tartottak. Akiről tudták, hogy azért van ott, mert oda tette valaki, és egy célja van csak: hogy megszedje magát. Ezért tették ők is – folyamatosan vettek el abból, amit tőlük is elvettek. Mindeközben pedig ami megmaradt nekik, a legszűkebb otthonuk, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodtak. És amikor már szekérnek és hízódisznónak híján voltak, akkor a legszűkebb otthonnak a kicsinosítása, annak kirakatba helyezése lett a mutogatandó érték, és máig megőrizte előkelő helyét a státusszimbólumaink listáján.
Cinóber helyett izzófüzér
Manapság ugyan már nincs nagy kereslet a falak tövébe díszítésként hintett cinóberre, annál nagyobb van viszont az ünnepi égősorra. S száz év elteltével mi is hasonló dologra használjuk, mint a vörös, mérgező port a dédanyáink. Ilyenkor, az év legsötétebb hónapjában az ereszcsatornákra, az ablakok köré rögzített izzóktól már messziről látszik, kinek mekkora portája van. Két-három generációval ezelőtt családtagjaink még a Szentcsaláddal járták a szomszédságot, nekünk manapság világító ablakok jelzik a falvainkban, hogy aznap ki csinosította ki leginkább a háza táját, és ki száll versenybe a falu legjobb süteménye és forralt bora címért. Mindezt a társadalmi elismerésért, a megbecsülésért, hogy mindenki láthassa, nekünk is van (ha hitelre, vagy mástól kölcsönkérve, akkor is, vagy akkor talán mégúgy is). És ha az istállóinkban jószág nem is él már, udvarainkon helyettük megjelentek a villogó dísz rénszarvasok. A mutogatandó státusszimbólumok, amelyekkel ugyanúgy fotózkodunk, csak most nem a tiszta szoba, hanem a Facebookunk falára tesszük ki őket örök emlékül. Hogy két-három generáció múlva mosolyogni fognak-e az utódaink, vagy szégyenleni a mi közszemlére bocsátott értékeinket, az idő majd úgyis eldönti. Mert a „látszat” majd akkor is diktál, és a státusszimbólumaikat minden bizonnyal az unokáink is maguk elé tolják majd.
Szöveg Tóth Erzsébet Fanni
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.