Nosztalgiázzunk a 750 éves Győr utolsó fél évszázadáról!    

1981,12. rész 

Pénteken nincs fröccs, Verebesnél biztosan 

„Verebes József szerződtetésével a klub egyik legfényesebb időszaka vette kezdetét. Az 1981/82-es bajnoki esztendőben a Rába ETO több mint 100 gólt ért el, futószalagon aratta fölényes győzelmeit, holland stílusú játékával valósággal forradalmasította a magyar focit. Győrött újra megteltek a lelátók, húszezernél többen jártak mérkőzésekre és idegenbe is sokan elkísérték a kedvenceket. (…) Játékosoknak, vezetőknek, szurkolóknak egyaránt felejthetetlen évek voltak ezek. Az első Verebes-korszak két bajnoki cím mellett két ezüst- és egy bronzérmet hozott.” (ETO Sztori - eto.hu.) 

Fehér klumpa, nagy szavak 

„Két-három meccs után már éreztük, hogy a közönség szemében nő az ázsiónk, hogy szeretni fognak minket - mondja most nekünk Hajszán. – Pedig az első mérkőzésen, Ózdon még kikaptunk 4-3-ra, a Tatabányát viszont legyőztük 5-3-ra” – emlékszik vissza Hajszán Gyula, „a világ ura”. Sokunk fülében ott cseng még a rigmus, amit 20 ezer ember zengett egy-egy gólja után.  

Ő pedig pontosan emlékszik Verebes József antréjára, amikor belépett az akkor még „pofozózsáknak” számító ETO öltözőjébe: „Farmerben volt, fehér feltűrt ingben, fehér klumpában, s természetesen cigarettával a szájában. Leült az asztal mögé, feltette a lábát, s zokszó nélkül közölte: „Ugye tudjátok, hogy ti vagyok a legjobbak?”. Igazából nem is kérdés volt ez, hanem kijelentés, mi meg egymásra néztünk: Kit hoztak ide?!” Aztán hamar kiderült, hogy életük szerencséjét, pontosan mesterét, „akivel még edzeni is szerettünk”, mondja Hajszán. „Az elején csak az idősebb játékosok tegezhették, én csak később, de akkor is úgy szóltam hozzá, hogy Te, Józsi bácsi… Tiszteltük, s elfogadtuk a szabályait, mert nem akartunk magunknak sem ártani. Meccs előtti napon nem volt kihágás, éjszakázás, ezt a törvényt egyszer szegte meg Weimper Pista, aki frissen került a csapathoz. Verebest a születésnapján hivatalosan köszöntötték, ezért volt bent a belvárosban, ekkor látta meg Pistát – péntek este! A szombati meccsnapokon az volt a rend, hogy délelőtt még átmozgató edzés, aztán ebéd a Zöldfában, délután pihenő, s irány a stadion. Reggel vártuk az edzés kezdetét, de se Weimper, se Verebes nem jött ki. Aztán megtudtuk, hogy a Mester behívatta magához, s azonnal kirúgta ezért, még elbúcsúzni se jöhetett az öltözőbe.” 

A győzelem 1600  

Konzekvens volt a Mester az elveit illetően, de abban is, hogy a játékosaiért Horváth Edénél is kiállt. Ahogy Hajszán meséli, Verebesnek hála nőtt az addigi 2750 forintos alapfizetésük – amit a Rábától kaptak – 5-től akár 10 ezer forintra is. A meccsprémiumok is pontosan kiszámíthatók voltak: „Egy pontért 800 forint járt az alapfizetésen felül, a győzelemért 1600, a vereségért semmi. Ha valamiért büntetést kaptunk, mert mondjuk egy tévéfelvételen utólag kiderült, hogy nem ott helyezkedtünk, ahol kellett volna, akkor nem ebből a pénzből vonták le. Előbb megkaptuk mindet, aztán befizettük a csapatkasszába. Ez azért volt fair, mert utólag, egy-egy nagyon jó teljesítményért vissza is kaphattuk.”  

A siker nagyban volt köszönhető annak is, állítja a csatár, hogy összetartott a csapat. A törzshelyükön együtt ittak meg egy-egy fröccsöt (mert hétközben vagy meccs után néha azért lehetett); hamar befogadták őt is az „öregek”, pedig „taknyosnak” számított közöttük. „Nem tudtunk úgy elmenni a piacra, hogy az emberek ne adtak volna valamit nekünk. Ha érkezett narancs, banán, kivi, nekünk mindig jutott. Ha az autóval – már akinek ekkor volt – bármi probléma adódott, azt mondták, „hozd csak be, míg edzetek, megcsináljuk”. Elképesztő szeretet vett körül minket, s mi ebben fürdőztünk. Nyilvánvalóan sokat számított, hogy nem azt történt, hogy berobbantunk, aztán egy év után mentünk is a süllyesztőbe. A sikert öt éven keresztül fenntartottuk, bár a két bajnoki cím után a harmadikat elvették tőlünk, de a közönség szeretetét nem lehetett.”

Istenem, csak egy aláírást!  

Ebből a sikerből jutott a családtagoknak is. Glázer Tímea (a szintén csatárposzton és középpályásként játszó Glázer Róbert húga – a szerk.) 14-15 éves volt, amikor a bátyja az ETO-val a csúcsra jutott: „Minden meccsükön kint voltunk, s ugyanúgy hangosan, mondhatni ordítva szurkoltunk, ahogy egyébként még most is tudok. Az osztálytársak, s még a tanáraink is aláírást kértek, szerezzek, ha tudok. A meccsek után a csapat tagjai és a családtagok az aulában még összegyűltek, beszélgettek. Én ezeken a szeánszokon nagyon barátságosnak, szimpatikusnak láttam Verebest, de maga az érzés is óriási volt, hogy ott lehetek. Sok év eltelt, de még mindig megkérdezik tőlem, hogy a Glázer Robi a rokonom-e? Hát persze, hogy az!”  

Kevésbé csillogó folytatás  

Verebes aztán elment az MTK-hoz (1986-1992).  

„Az őrségváltást követően rövid ideig Gellei Imrekapott szerepet, őt Győrfi László követte a kispadon. Vele negyedik, aztán Haász Sándorral ötödik volt a csapat, de mindegyikük csak egy-egy évig élvezte a klubvezetés bizalmát. Egyre gyengébb eredmények következtek, miközben gyakran ingott a kispad Győrött. Pecze Károly, Glázer Róbert, Szentes Lázár és Tornyi Barnabás sem töltötte ki a szerződést, az egyre kevesebb sikerélmény hatására pedig jócskán megcsappant a nézőszám. Nehéz helyzetben, mintegy közfelkiáltásra tért vissza 1993 tavaszán Győrbe Verebes József. Kezdetben minden szépnek tűnt, hiszen a csapat haladt előre, az első évben végül a 9., 1993/94-ben pedig az 5. helyen kötött ki. Verebes időközben szövetségi kapitány is lett, de a sikertelen válogatottbéli és klubszereplés miatt a sajtó és a szurkolók egy része kikezdte őt, végül 1994 végén Győrött is kenyértörésre került sor az ETO és a vezetőedző között.” (ETO Sztori - eto.hu.)  

Az emlék ugyanakkor nem kopik ki az emberekből. Glázer Tímea egy érmét vesz elő a pénztárcájából, szerencsét hoz neki a mai napig, mondja. Az ETO bajnokcsapata a „fej”, a játékosok nevéből áll össze az „írás”. Hajszán Gyula pedig egy 2020-as sztoriját meséli: „Autóban ültem a családdal, valahová épp mentünk, maszk volt rajtam a Covid miatt. Rendőrségi igazoltatás volt, a rendőr nem sokat láthatott belőlem. Benyújtotta a szondát, hogy fújjam meg és diktáljam be a nevemet. Fiatalember volt, mondtam automatikusan: Hajszán Gyula. A rendőr ekkor rám néz, aztán a társaihoz fordul: Tudjátok, kit igazoltatok, éppen? A Hajszán Gyulát!”