Viszkok Fruzsi: „Biztonságos hely akarok lenni az interneten”

Kevesen mondhatják el magukról Magyarországon, hogy teljes állású tartalomgyártók. Hogyan válik ez valaki megélhetésévé?

Nálam ez fokozatosan alakult ki, nem ezzel a céllal vágtam bele. Több mint tíz éve vagyok online tartalomkészítő, akkoriban még ez senkinek nem volt a főállása. Aztán szép lassan jöttek a megkeresések együttműködésre, és mire elvégeztem az egyetemet, már nem kellett hagyományos munkát keresnem. Aki ma kezdi, az talán teljesen máshogy válaszolná meg a kérdést.

Tehát főként a megkeresések miatt válik megélhetéssé?

Igen. Én szerencsére sokféle témával foglalkozom, melyekbe több, különböző márkát is organikusan bele tudok építeni. Rendszerint azok a márkák keresnek meg, akiknek a termékeit alapvetően is szívesen használom és ajánlom. Voltak az évek során nagyobb együttműködéseim is, például sok-sok éve adok ki saját tervezésű határidőnaplókat. Ezt szeretem egyébként a legjobban, amikor egy saját ötletemből tudok kézzelfogható, a nézői igényekkel összecsengő dolgot kihozni.

A magas megtekintés- és feliratkozószámok tehát nem biztosítanák a megélhetést ebben a szakmában?

YouTube-on valóban jár bizonyos mennyiségű bevétel a nézettség után, az azonban akár hónaponként is eltérő lehet. Hatalmas nézettséggel bíró csatornáknál lehet ez a fő bevételi forrás, nálam viszont sosem volt jellemző.

Sokan nem tartják „valódi” munkának az influenszerkedést. Talán fel sem merül bennük, hogy nektek is vannak munkaóráitok.

Sokan tényleg nem tartják valódi munkának. Én látom, hogy előnyös helyzetben vagyok, amiért a hobbim a megélhetésem is. Ez fantasztikus dolog, de azt is jelenti, hogy én egyszerre vagyok vágó, operatőr, műsorszerkesztő és -vezető, képeket szerkesztek... Sok olyan szakmába belenyúlok, amelyet nem tanultam egyetemen, nincs hozzájuk végzettségem, mégis úgy gondolom, hogy mindegyikben megállom a helyem, mert az emberek szeretik, amit alkotok. Ezt a háttértudást autodidakta módon kellett hogy megtanuljam, és a mai világban ezt bárki más megtehetné. Amikor tehát azt mondják, hogy csak naplopó vagyok, nem csinálok semmit, akkor tessék, ott van mindenkinek a lehetősége a „naplopásra”. Egyébként az influenszer szónak is van egy negatív fennhangja – én nem azt tekintem a munkámnak, hogy befolyásoljak, hanem hogy tartalmat készítsek. Ezt a szót ma már mindenkire ráhúzzák, akinek sok követője van.

Sértőnek érzed az influenszer kifejezést?

Magyarországon szerintem az. Sőt, sokszor még nemzetközi cikkekben is negatív a hangvétele, gyakran csücsörítve szelfiző nőkkel ábrázolják, mintha a kettő együtt járna. Szeretném ledönteni ezeket a sztereotípiákat, mert szerintem sok ember valóban minőségi tartalmat készít.

Hogy néz ki egy átlagos munkaheted?

Minden napom más. Amikor videókat veszek fel, akkor van, hogy tömbösítek, tehát előre összeírok több forgatókönyvet, és egész nap forgatok. Vannak olyan napok is, amikor csak utómunkázom: ülök a laptop előtt, vágok, szerkesztek, feliratozok. De az is előfordul, hogy sajtóeseményekre járok. Változatos, hogy épp mivel töltöm a napjaimat.

Ezt a tömbösítést úgy kell elképzelni, hogy többször átöltözöl, és úgy teszel, mintha külön napokon forgatnál?

Igen, úgy teszek, mintha ezek különböző napokon készülnének, hogy változatosabb legyen a felhozatal.

2010-ben bloggerként kezdted a tartalomgyártást, majd csak ezután kezdtél YouTube-videókat készíteni. Milyen volt az akkori magyar közösségi média közhangulata, és miben változott?

Szerintem szöges ellentéte volt a mostaninak. Mikor én kezdtem, szerintem sokkal biztonságosabb, boldogabb dolog volt az internet; ha követtél valakit, akkor tényleg kíváncsi voltál rá. Ma az algoritmusnak köszönhetően már nemcsak azt látod, akit követsz, hanem random embereket is bedobál. Sokszor előfordul, hogy a közönség egy része nem szeret, sőt kifejezetten utál, és nem érdekli, amit készítek. Ráadásul jóval nagyobb a közléskényszer az emberekben, nem gondolják át, hogy a kommentjeiknek milyen hatásuk lesz... Ilyen szempontból szerintem a TikTok a legrosszabb, ott aztán tényleg azt hiszik, hogy névtelenül-arctalanul bármit lehet. Gyakran belegondolok, mennyire nehéz lehet ma tinédzsernek lenni pont emiatt – az online bullying szerintem sosem volt ilyen elterjedt. YouTube-on látom azt, hogy tényleg hosszú, minőségi kommentek jönnek, ahol véleményt formálnak, és hozzászólnak a témához.

Egy videódban említetted, hogy rengeteg kritikát kapsz a külsődre. Gondoltál már arra, hogy kikapcsold a kommentszekciót?

Ezt sosem tenném, mert nagyon szeretem a videógyártás interaktív részét, hogy kapcsolódni tudok a közönségemhez, meg szerintem eleve hiány van ma efféle közösség-összekovácsoló tevékenységekből. Azt nyilván nem tudom befolyásolni, hogy eljut-e a tartalom olyan emberekhez is, akiket egyáltalán nem érdeklek.

Sokaknak a boltok polcairól is ismerős lehet az arcod: Rossmann-csomagok, sminkkollekciók... Mi kell ahhoz, hogy igent mondj egy-egy kollaborációra?

Megfordítanám: ahhoz mi kell, hogy neked igent mondjanak egy kollaborációra? A Rossmann esetében én kerestem meg a céget, és a magyar piacon talán az elsők között voltam, aki ilyen együttműködéssel büszkélkedhetett. Sok bátorság kellett hozzá, hogy egy ekkora céget megszólítsak, de örülök, hogy megtettem, mert száz százalékig hiteles együttműködés volt, ahol rám hárult a tervezés és a termékválogatás. Az a jó, ha a cégek mernek bízni a tartalomkészítőben, mert ők ismerik a legjobban a közönségüket.

Együttműködéseknél minden esetben te intézed a kérést a márkák felé?

Nagyobb, egyedi ötletek esetén én keresem meg a márkákat, de ‒ mondjuk ‒ az ilyen átlagos, Instagram-termék-elhelyezéses együttműködéseknél rendszerint a márkák szólítják meg a tartalomgyártót.

Volt már olyan, hogy nemet mondtál egy megkeresésre? 

Persze, ez mindennapos dolog. Ezt sem látják sokszor az emberek, hogy mennyi olyan együttműködési megkeresés van a háttérben, amelyre nemet mondunk.

Az egyik legtöbbet ismételt kritika az influenszerekkel szemben, hogy rengeteg burkolt hirdetést posztolnak. Mit gondolsz erről? 

Szerintem ilyet ma már nem nagyon lehet csinálni, az elmúlt pár évben elég szigorú ennek a szabályozása. Ha valamit ajándékba kapok, már azt is hirdetésként kell feltüntetnem. Néha sajnos előfordul, hogy összecsúsznak a dolgok, és úgy jön ki, hogy sok lesz a hirdetés egymás után – ezt én sem szeretem, meg tisztában vagyok vele, hogy nem nézőbarát, de sajnos nem mindig tudom ezt befolyásolni.

Az utóbbi pár évben a YouTube-csatornádon a korábbi szépségápolás- és sminkvonalat felváltotta a lakberendezés, a rendszerezés és az utazás. Minek volt köszönhető ez a váltás?

A tartalmamat az határozza meg, hogy engem éppen mi érdekel. A korábbi témáimat változatlanul szeretem, viszont kiszélesedett az érdeklődési köröm. Amikor elkezdtem, egyetemista voltam, akkor még nem én alakítottam ki a környezetemet, később viszont értelemszerűen például a lakberendezés témája is bejött. Pont ennek a változatosságnak köszönhetően nem unom meg a tartalomgyártást. Meg aztán úgy értem, tizenöt év alatt szerintem az összes létező szempillaspirált kipróbáltam (nevet).

Mi alapján döntöd el, hogy a hétköznapjaidból mi legyen „kontent”, és mi az, amit „megtartasz magadnak”? Mennyire nehéz megtartani ezt a balanszot?

Magánéleti szempontból elég tudatosan állok hozzá, mit osztok meg, és mit nem. Még a barátaim közül is csak azokat vonom be a tartalmaimba, akik maguk is szívesen posztolnak közösségi médiára, és előbb mindig megkérdezem őket. Az együtt töltött idő helyett viszont sosem részesítem előnyben azt, hogy egy-egy élményről tartalmat készítsek.

A Glamour magazinnak adott interjúdban „virtuális barátnőként” emlegetnek. Volt olyan élményed, hogy magánemberként szerettél volna barátkozni, de az illető már „mindent” tudott rólad?

Ez akkor fordul elő legtöbbször, amikor valamilyen eseményen odajönnek hozzám, vagy az utcán találkoznak velem. A másik fél sokszor úgy érzi, hogy mindent tud rólam, közvetlenebbnek tartja a viszonyt, én viszont akkor látom őt először. De a fordítottja már velem is megtörtént; előfordult, hogy találkoztam egy külföldi videókészítővel, akit régóta követek, és olyan érzés volt, mintha egy régi ismerőst üdvözölnék. Érdekes kettősség.

Ha valami felkerül az internetre, azt már nem igazán lehet letörölni onnan. Volt már olyan szituáció, hogy magyarázkodnod kellett egy-egy – azóta már megváltozott – évekkel ezelőtti véleményed miatt?

Vélemény kapcsán nem volt. Próbálok odafigyelni arra, hogy megosztó kérdésekben ne foglaljak állást, mert nem ezt tartom a feladatomnak. Én biztonságos hely szeretnék lenni az interneten, ahova az emberek kikapcsolódni jönnek. Ettől függetlenül persze ma már sok régebbi videómmal nem tudok azonosulni. Tíz éve népszerűek voltak a vicces kihívásos videók, amelyektől már nagyon távol állok – nem töröltem le őket, de egy-két ilyet például privátra állítottam.

2021-ben jelent meg a Tedd rendbe az életed! című, testi-lelki rendszerezéssel kapcsolatos köteted, most pedig egy szakácskönyved jelenik meg egyszerűen elkészíthető süteményekkel. A rendszerezés mindig kiemelt szerepet kapott a platformjaidon. De honnan jött a sütikönyv ötlete? 

Szerintem a sütikészítés is fontos pillére volt a tartalmaimnak az elmúlt években, főleg Instagramra posztoltam sütikészítős videókat. A könyv címe A desszertet én hozom, mert ez valóban így szokott lenni, valódi összejöveteleken is. Szerintem ez az egyik szeretetnyelvem, és régóta szerettem volna készíteni egy ilyen kedvenc receptes gyűjteményt. Gyakran előfordul velem, hogy kipróbálok valami internetes receptet, és nem működnek az arányok, rosszul vannak összeszedve a hozzávalók... Én ilyen tutibiztos recepteket próbáltam összegyűjteni a könyvbe, amelyeket én is rengetegszer megcsináltam. Fontos volt számomra, hogy ez a könyv valóban „én legyek”. A képek nem trükkökkel készültek, nincs borotvahabra cserélve a tejszínhab, nincsenek lelakkozva az édességek. Az a lényeg, hogy a te süteményed is úgy nézzen majd ki, mint amit a könyvben látsz.