Mindenkinek ismerős lehet az érzés, amikor már egy hete nem látta a napfényt, szemerkél az eső, így pedig a hangulata is felhős marad. Én tavaly augusztus végén éreztem így magam, mígnem egy este eszembe jutott, hogy a britek mindig arra a következtetésre jutnak, hogy szép idő van ma, legyen bármennyire is felhős az ég. Ezt az életérzést szerettem volna magamévá tenni, és így jutott eszembe gyerekkoromból Paddington, a kicsit ügyefogyott brit maci, aki mindig szendvicset eszik.
Megnéztem az első filmet. Majd a másodikat is. A harmadikat idén a moziban már Kulcsár Gábor kollégám csillogó szemű barátnőjeként láttam. Paddington-rajongó lettem. Ma már nem is tudom, miért váratott magára ilyen sokáig a rajongásom.
Életnagyságú mackó és marmeládé
Gábornak annyira tetszett a rajongásom, hogy amikor egy hétvégi koncert miatt Londonba utaztunk, elhatározta, hogy meglepetésként elvisz engem kedvenc brit mackóm jellegzetes helyeire. Hamar rájöttünk, hogy a Paddington vasútállomás nincs is annyira messze a szállásunktól, így ez volt az első megállónk. Legkönnyebben metróval lehet megközelíteni, három különböző vonal is érinti. Már a felüljárón elkapott a Paddington-hangulat, még annak ellenére is, hogy a valóságban sokkal modernebb az épület, mint a filmben. Filmes társamnak hála azt is tudtuk, hogy az egyes vágányra kell lemennünk, hogy megnézhessük a mackó életnagyságú szobrát. Amikor odaértünk, épp néhány korunkbeli nő fotózkodott vele, utánuk pedig – egy kép erejéig – én lettem a mackó társasága. Jó látni, hogy az eredetileg egyedül hagyott mackót most már akár öten is befogadhatnánk.
Miért pont Paddington?
Paddington eredetileg Peruból származik, ahol Lucy nénikéje és Pastuzo bácsikája nevelték. A családot a történet szerint egy brit földrajztudós fedezte fel mint egy addig ismeretlen, intelligens, beszélő medvefajt, akiknek a narancslekvár a kedvenc eledele. Biztatta őket, hogy egyszer látogassanak el Londonba. Később egy földrengés következtében Pastuzo meghal, Lucy pedig Londonba küldi a kis medvét, hogy ott éljen. A medvére a Paddington vasútállomáson talál rá a Brown család, akik befogadják őt, és a vasútállomásról nevezik el, mivel eredeti nevét „medvenyelven” nem tudják megfelelően kiejteni.
Az állomáson egy Paddington-bolt is működik, ahol csupa mackós szuvenírt vásárolhatunk. Mi most – mivel csak egy hátizsákkal indultunk útnak – üres kézzel jöttünk haza, de megbeszéltük, hogy legközelebbi látogatásunkkor beszerezzük az üzletben vásárolható, ikonikus narancslekvárt – egy vele megkent szendvicset kedvenc mackónk mindig tart a kalapja alatt, vészhelyzet esetére. London belvárosában azonban rengeteg helyen tudunk vásárolni Paddington-szuvenírt, nagyjából olyan gyakran találkozni vele, mint a Kisvakonddal Prágában. A Trafalgar tér melletti Waterstones könyvesboltban pedig külön polcot is szenteltek a perui mackó kalandjainak, tele képeskönyvekkel. Egy kávé-muffin szünet után aztán emeletes busszal indultunk tovább következő állomásunkra, a Windsor Gardensbe, Paddington londoni lakhelyére.
A létező nem létező ház
A barátom előre figyelmeztetett, hogy ez a helyszín nem lesz annyira színes és szép, mint a filmben, mivel állítólag az csupán fiktív helyszín. Az igazság az, hogy Michael Bond, a történet szerzője eredetileg valóban fiktív címet talált ki a macit befogadó Brown család számára, de azt egy valós térség, a Notting Hill negyed egyik lakóháza inspirálta. Bond azonban az eredeti címet nem árulta el, hogy ne zavarják az ott lakókat a hozzánk hasonló rajongók. A Windsor Gardens-beli cím is létezik, de valóban nem a filmbeli, színes utcához, hanem egy közös kerttel rendelkező sorházhoz hasonlít. Így sétáltunk egyet a vele szembeni Chippenham utcán, ami a jellegzetes londoni tömbök miatt hasonló hangulatot árasztott, mint a történetbeli Windsor Gardens.
Az interneten azt tanácsolják, hogy amennyiben a forgatási helyszínre szeretnénk ellátogatni, a Primrose Hill városrészbeli Chalcot Crescent utcát keressük fel. Legközelebbi látogatásunkkor – amikor kicsit több időnk lesz, mint két-három óra – valószínűleg mi is ezt fogjuk tenni, a kalapunk alatt egy-egy narancslekváros szendviccsel – vészhelyzet esetére.
„Kérem, viseljék gondját ennek a medvének”
Michael Bond, a könyvek szerzője a második világháború idején volt katona. Szemtanúja volt annak, ahogy több ezer gyermeket küldenek brit városokból vidékre, hogy megvédjék az életüket, de akkoriban Európából menekülő zsidó gyermekek is ugyanígy üldögéltek London vasútállomásain. Nem csoda tehát, hogy az emigránsokat reprezentáló perui mackóra is egy „Kérem, viseljék gondját ennek a medvének” feliratú cédulával a nyakában találnak rá.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.