Óvoda, óvoda, ki a csoda jár oda? (Anyanapló)

 S mire észbe kapok, már a gyerekszoba teljes plüssfaunája is ott feszít a tulajdonos nevével a hátán – akár a megbillogozott jószágok, akiknek immár hivatalos gazdájuk van. Mert hát az óvoda rendje szigorú: ami egyszer átlépi a küszöböt, annak viselnie kell a tulajdonosa nevét, különben könnyen eltévedhet a másik harminc hasonló között. 

Az első óvodai napok izgalma után lassan beállt a rend. Penelope reggelente már gyakorlottan veszi az irányt az emelet felé, a katicabogárral jelölt szekrényéhez lép, és magabiztos mozdulattal veszi ki belőle a kacsás papucsát. Az öltözködés persze sosem halad a kellő tempóban, hiszen minden tépőzárazás és cipzárhúzás közben újabb és újabb felfedeznivaló akad a gyerekek műveivel borított falakon. „Nézd, anyuci, ez az enyém! És az is! Meg az ott a sarokban, a piros almával!” – mondja, miközben egyik lábával már a papucsba bújik, a másikkal pedig a kabátját próbálja letolni a karjáról. A folyosó falai szinte lélegeznek a színek alatt: színes papírból kivágott jelzőlámpák, ragyogó őszi gyümölcsök, hosszú tüskéjű papírsünök és lila krepp-papírból ragasztott szőlőfürtök sorakoznak egymás mellett. Mindenütt apró kezek nyomai, amik egyszerre élénkek, kuszák és tökéletesek. Néha, amikor Penelope már bent van a játszószobában, még egy kicsit a folyosón maradok, és hallgatom, ahogy a gyerekek nevetése megtölti a teret. Az óvoda hangjai gyakran hívjak elő belőlem Petőfi sorait: „Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, lovagolok fűzfasípot fújva”, s repítenek vissza a gyermekkoromba. Látom magam előtt nagymamám alakját, ahogy reggelente kézen fogva kísér az óvodába. Minden búcsú ugyanolyan volt: hosszú ölelés, majd integetés és a nehéz pillanat, amikor alakja eltűnik az óvoda kapuja mögött. Emlékszem, hogy – Penelopéval ellentétben – mennyire nem szerettem óvodába járni. A torkomban gombóc, a szememben könny, és alig vártam, hogy délután legyen és újra otthon legyek.

Visszakanyarodva a jelenbe, amióta Penelope belépett az óvodába, a család egyetlen tagja sem lehet tétlen. Program program hátán, mintha minden héten lenne valami apropó az ünneplésre. Most éppen a nagyszülőknek szóló műsorra zajlik javában a készülődés. Hetek óta ismételgetjük a verset, és én már szinte automatikusan mondom Penelopéval együtt: „lassan, hangosan és érthetően mondd”. Egy-két szó még néha félrecsúszik, s a szlovák „srdce” például rendre „secének” hangzik, de Penelope lelkesedése – és ahogy a saját nyelvbotlásán nevet – mindent megér. Mindeközben mi, szülők sem maradunk ki a jóból: a tökfaragás lett az aktuális házi feladat. Minden gyermek, aki töklámpást visz az óvodába, jutalmat kap. Természetesen Penelope azonnal felfigyelt a kecsegtető ajánlatra, így nem volt menekvés: beszereztünk egy hatalmas, narancssárga tököt, és nekiláttunk, hogy minél ijesztőbbre faragjuk. A konyha padlóját – bármennyire is igyekeztünk elkerülni – hamar ellepték a magok és a narancsszínű cafatok, de az eredményre mindannyian büszkék voltunk.

Ha épp nem az óvodai feladatok tartanak bennünket mozgásban, akkor mi magunk találunk elfoglaltságot. Mostanában valahogy szinte minden hétvégére jut egy-egy kalandos családi program, amit mindannyian élvezünk. Penelope nemrég kis barátnőjével, Lédával az állatkertben járt, ahol az állatsimogató kötötte le leginkább a figyelmüket, s ahol még a juhokról és a kecskékről is könnyebb volt elfogadható képet készíteni, mint róluk. Később a csallóközi Tök jó farmra látogattunk el. Itt a lányok azonnal birtokba vették a terepet: beálltak a szalmabálák közé állított fotófalakhoz, majd egy nagy faládikóban pózoltak, amelynek az elejére egy tehénfejet festettek. Léda hamar felfedezte a húzós kocsit is, amiben Penelopéval körbe-körbe húzatták magukat a kertben, míg mi, anyukák jókedvűen figyeltük őket és integettünk nekik. Ahogy ott álltunk a langyos szélben, a napfény átszűrődött a szürke felhők között, és minden rendezettnek tűnt egy pillanatra. Október közepén járunk, és tudjuk, hogy ezek a napok nem tartanak sokáig, épp ezért kell minden pillanatot kiélvezni – a nevetést, a szél illatát, a kicsi kezeket, amelyek újra meg újra felfedezik a világot.

Dančo Jakab Veronika