Megérkeztek... a gólyák után a feltámadás ünnepnapjai is

Néhány héttel ezelőtt visszajöttek vidékünkre a gólyák. „Megérkeztek” – olvastam az egyik közösségi oldalon posztolt kép mellé írt szöveget, amely így folytatódott: „Úgy tartják, hogy ahol a gólya fészket rak, ott békesség és jólét uralkodik. Ezért is várjuk vissza őket. Érkezésük minden évben reményt és örömöt hoz.” Több okból figyeltem fel e bejegyzésre. Egyrészt, mert magam is gyerekkorom óta figyelemmel kísértem szülőfalumban, a felső buszmegállónál, egy kert póznáján magasló gólyafészket, s hogy tavasszal mikor jöttek, majd mikor költöttek, mekkora családjuk lett, illetve hogy mikor repültek el a bényi gólyáink messzi vidékre, hogy aztán tavasszal újból visszatérjenek. Másrészt pedig azért időztem el e képes bejegyzésnél, mert a néhány hónappal ezelőtt személyesen megismert kedves ismerőseim, az egyik kárpátaljai gyermekotthon működtetői tették közzé. Nagyon a szívemhez nőttek az összes gyermekkel együtt, akik szeretetteljes, családias légkörben fejlődnek ebben a kis faluban. Az immár 20 éves, „A Találkozás Háza” nevű intézmény előtt álló oszlop fészkébe tértek vissza a vándormadarak, akikről Gárdonyi Géza A mi gólyánk című művében így fogalmazott egykor: 

„Tavasszal visszajönnek. Hanem azt hiszem, ott a másik országban nem olyan vígak, mert mindig bánattal indulnak el és mindig táncolva érkeznek vissza.”  

A háború árnyékában élő, a kisebbségi sors keresztjét ismerő emberekként örülnek e gyermekotthonosok annak, amit talán egy (túl) jólléti sorsban élő ember, lehet, észre sem vesz. Kárpátaljai nemzettársaink régóta vágynak a békességre, a békés és biztonságos jólétre, egy reményteli tavaszra. S mindezt – ahogy személyesen tapasztaltam körükben – egy nagy családként, közösen, egymást segítve teszik, örülnek a nagy családnak. A szóban forgó bejegyzés zárómondata ugyan a gólyákra utal, de egyben egy komplexebb kívánságot is kifejez: 

„Reméljük, idén is nagy családjuk lesz”. 

Megérkeztek, ahogy az idei húsvét ünnepnapjai is. Lelki békét és lelki jólétet is várunk ettől a tavaszi ünnepkörtől. Családként, illetve egy tágabb körben, lelki családként is óhajtjuk ezt, együtt és egymásnak is örülve az ünnepek alkalmával. Templomaink ezekben a napokban is az ünnepi találkozások házai kívánnak lenni. Ahogy a család- és rokonlátogatások, illetve a locsolkodás alkalmával örömteli találkozások színhelyévé válhatnak az egyes otthonok is. A nehézségek árnyékában is merjünk és akarjunk húsvétot ünnepelni: találkozni a Feltámadottal, találkozni egymással, a békesség és a jól-létezés (azaz igazi jólét) vágyával, a mindennapok csodáira és minket körülölelő szépre is örömmel rácsodálkozó emberekként. A feltámadás ünneplése Jézus visszatérését jelenti a halálból. A tavasz frissességét jelenti a lélek számára, hogy Valaki annyira szeretett és szeret minket, hogy az élete árán is a jólétünket, az örökké tartó jól-létezésünket akarta, s mivel tovább él, akarja szüntelenül.  

A halálból visszatért, feltámadt Jézus nem hal meg többé. A hozzánk tavasszal visszatért gólyáktól eltérően, akik néhány hónap múlva ismét hosszú útra kelve egy időre itt hagynak minket, a feltámadt Jézus mindig velünk akar lenni, azt szeretné, ha örökre Vele maradnánk, véget nem érő boldogságban. Az pedig, hogy mi évről évre húsvétot ünneplünk, ennek az örömteli ténynek, megváltottságunk tudatosításának a felfrissítését is jelenti számunkra. Továbbá ösztönzést nyújt arra, hogy úgy éljünk, hogy kiállva még a földi élet nehéz próbatételeit is, a gólyákhoz hasonlóan vállalva a hosszú út – esetünkben a földi életút – megterhelőnek tűnő áldozatvállalásait is, célba érkezzünk. Oda, ahová kell, Akihez kell, ahol örökre jó lesz: teljes békesség és jólét. 

Addig azonban minden életszakaszunkban és életállapotunkban örüljünk annak, hogy úton vagyunk, miközben annyi szépre rácsodálkozhatunk, annyi mindenkinek segíthetünk, annyi mindenki számára a találkozások helyévé válhat az életterünk. Most, húsvétkor is. Ezt kívánom szeretettel minden kedves Olvasónak!