A fogyasztói társadalom megjelenésével a test eladható árucikké és folyamatosan feljavításra szoruló dologgá vált. Régóta tudjuk, hogy az újságok, a filmek, a reklámok és a divat mekkora hatással van arra, milyen az ideális nőről és férfiról alkotott képünk.
Az internet korában fájdalmasan világos, mennyire függünk a látszattól. Egy olyan világban, ahol a számítógépek kontrollálják illúzióinkat, senki nem akarja rondának érezni magát, pláne annak látszani. A teljes kultúránkat áthatja a testképpel kapcsolatos szorongás. A net olyan képet támogat, ami maga a „tökéletesség”. Két álmot ad el: az egyik, hogy online úgy csinálhatunk, mintha többek lennénk, másrészt könnyen segít megszüntetni a szakadékot aközött, amik az online és offline világban vagyunk.
Virtuális vetélytársak
Mark Nelissen antropológus egy tanulmányában azt írja, hogy a környezetünkben több nőt látunk, mint ahányan ténylegesen vannak. Ami nem is lenne baj, csakhogy olyan szépek, hogy az már nem is igaz!
Az offline és online felületek mind a női szépségből táplálkoznak, azonban ez a rengeteg női szépség nem a legjobb érzéseket ébreszti bennünk.
A nők nem lesznek tőle boldogabbak, de a férfiakra is negatív hatással van.
A képek általában szebbek, mint a valóság, tehát még nagyobb vonzerővel bírnak.
A nőknél a látott konkurencia – akár tudattalanul is – nyomasztó érzelmeket generálhat. A feljavított szépségeket utolérni lehetetlen, egy virtuális vetélytárssal nem lehet versenyezni.
Ez a helyzet komoly szorongásokat indíthat el egy fiatal nőben, akinek lehet, hogy épp problémái vannak a külsejével, de azokat is frusztrálhatja, akik alapvetően nem gondolják önmagukat csúnyának.
Mark Nelissen szerint a jelenség magyarázata az, hogy őseink csupán néhány tucat emberből álló közösségekben éltek, s annak is a fele más nemű volt. A nőknek tehát viszonylag csekély konkurenciával kellett számolniuk, ha el akarták nyerni a férfiak kegyeit. Ha egy csoport például 150 emberből állt, akkor abban 75 nő élt, s ha ebből levonjuk a gyerekeket és a nagymamákat, akkor jó, ha 40 szóba jöhető vetélytárs maradt.
Azoknak legalább a fele csúnyább volt, mint az esélyeket latolgató nőé, így legfeljebb húsz nő maradt, akivel versenyezni kellett. Ilyen feltételekkel – írja Nelissen – érdemes volt felvenni a harcot.
Ma azonban vetélytársak ezrei vannak jelen, akik egy része elérhetetlenül gyönyörű, és sohasem múlható felül.
Ettől a mai nők fölerősödve érzékelhetik az esztétikai hibáikat, s a feleslegesség érzésével is meg kell küzdeniük.
Sok millió szelfi
Ma már azt is látjuk, hogy a közösségi média a folyamatos összehasonlításnak köszönhetően már a 10-13 éves kislányokban is előállítja a saját testtel kapcsolatos szorongásokat.
Bár mi, pszichológusok azt szoktuk mondani, hogy a stabil énkép megvéd – s ez igaz is –, de ettől még amikor ilyen súlyú nyomás nehezedik ránk, és ennyi benyomás ér bennünket a közösségimédia-felületeken, ez a stabilitás elkezdhet gyengülni, s a végén óhatatlanul az önértékelés csökkenését idézheti elő. A skála szélső vége pedig akár depresszió is lehet – vagy étkezési zavarok.
Érdekes
Emma 35 évesen keres terapeutát, mert folyamatos fogyókúrája ellenére képtelen leadni akárcsak egy kilót is. Kérdésemre, hogy mióta harcol a testével, azt válaszolja, hogy amióta az eszét tudja. Kislányként még nem volt (szerinte) duci, de aztán a teljesítményorientált szülei elvárásainak kellett megfelelnie, csak jó jegyeket hozhatott haza, és olyan feszültségben élt, hogy már az általános iskolában rászokott a csokievésre. Most, felnőtt nőként már gyűlöli a testét, mert a közösségi média felületein és az edzőteremben csak vékony és izmos nőket lát. Haragja mindennap erősödik.
– Amikor elmegyek a tükör előtt, ránézek a hasamra. – mondja. – Van, hogy naponta hússzor is. És mindig ugyanazt látom. A hájamat, hogy vastag vagyok és gusztustalan.
Mindez azért alakulhat így, mert az idealizált külső megjelenés állandó impulzusa eléri, hogy szinte folyamatosan az önmagunkkal való elégedetlenséget éljünk át. Mára olyan mennyiségű lett azon felületek, kép- és videómegosztók (Instagram, Snapchat, TikTok, YouTube…) száma, ahol szembejönnek a „tökéletesek”, amit elég nehéz figyelmen kívül hagyni.
A Google már 2019 közepén arról számolt be, hogy androidos készülékeken naponta 93 millió szelfit készítenek. Egy átlagos európai évente 597 szelfit csinál. Vagyis megállás nélkül fotózunk, de nem érezzük magunkat sokkal jobban. Sőt!
Önértékelési zavarok
Számtalan tanulmány szól a szelfik önértékelés- és önbizalomcsökkentő hatásáról, mégis sokan (főleg a fiatalabb korosztályból) naponta több szelfit is készítenek.
A Snapchat és a TikTok felületén több tízezer filtert lehet használni a jobb (és még jobb) látvány érdekében, ami nem növeli sem az önbecsülést, sem a külsőnkkel kapcsolatos pozitív érzelmeket.
Ha ezek lélektani hatását vizsgáljuk, nem nehéz meglátnunk, hogy a kutatási eredmények szerint ma a nők (és a férfiak) nagy csoportja kerülhet olyan szubklinikai állapotba, ahol a saját testtel való elégedetlenség, a másokkal való folyamatos összehasonlítás elvezethet ahhoz, hogy felerősödnek szorongásaink, az önértékelésünk pedig csökken.
Nyilván ahhoz, hogy valakit elkapjon ez az örvény, az önértékelésének bizonytalan lábakon kell állnia. De nem nehéz belátnunk, ma milliók élnek úgy, hogy naponta egyensúlyoznak a depresszív és a még tűrhető érzelmek között.
Gondoljunk arra, milyen mértékben nő a fiatal korosztályban a depresszió mértéke, s akkor megérthetjük, miért veszélyesek azok az applikációk, melyek folyamatos nyomás alatt tartják a felhasználókat.
A tökéletességre vágyás nyomasztó terhe azokra nehezedik még jobban, akik már billegő énképpel és testképpel érkeznek a tinédzserkorba.
A valódi sosem tökéletes
A közösségi felületeken szinte mindenki folyamatosan szembesül azzal, hogy a teste nem pont olyan, amilyennek szeretné látni. Amikor egy 12-13 éves kislány látja ezt, ő nem viszonylagos elégedettséggel fog elindulni a tinédzserkorba, hanem azzal az érzéssel, hogy ő meg sem közelíti az ideálist.
Érdekes
„Amikor a színpadon állok, és több mint tízezer ember előtt szerepelek, kinézek a közönségre, és látom, hogy a nők fele a karjával eltakarja a hasát. Vég nélkül azt mutatják nekünk, hogy veszélyesen vékonyként lehetünk csak értékesek – vagy egyáltalán elfogadhatóak. Miért nem szerepelhetnek a kifutón 36-nál nagyobb méretű lányok? Mitől félnek? Hogy felbillen az egész építmény? Azt gondolják, a 38-as és az afölötti modellek nem bírják ki a kifutó végéig anélkül, hogy meg ne álljanak félúton egy burritóért? (…)
Miért nevelnek minket arra, hogy ugyanúgy nézzünk ki? Néhányan szeretnénk önmagunkként kinézni. Úgy, ahogy születtünk, egy kicsit ostobán, néhány tökéletlen részlettel és néhány széppel.”
(Amy Schumer)
Az információs kor előtt még boldog lehetett egy 12 éves kislány, nem kellett azt néznie, hogy jól satírozta-e ki a szemhéját. Ma már ebben az életkorban nagyon sokszor úgy akarnak kinézni a lányok, mint a huszonévesek.
A fotókkal amúgy is óvatosan kellene bánni, erre figyelmeztetnek a kutatók. A fitneszapplikációkban gyönyörű nőket lehet látni, kirajzolt izmokkal, s ez végtelen elkeseredésbe sodorhatja azt, akinek felüléskor a hurkái is látszanak.
Ha mindez azzal egészül ki, hogy az illető folyamatosan képeket tölt fel magáról, és közben folyamatosan a feleslegét nézi, észrevétlen vált át egyfajta tárgyiasító érzelmi működésre.
De ez nagyon rosszat fog tenni a önbizalmának és az önértékelésének. Ezért ajánlják a kutatók, hogy normális testalkatú nők fotóit kellene nézni a tökéletes helyett.
Mert a legnagyobb veszély az, hogy az online illúzióját valóságnak hisszük. 50-60 évvel ezelőtt a nők csak néhány újságot olvastak, s ezekben kétféle nőalak jelent meg: a színésznő és a modell. Létezett tehát egy biztonságos távolság a gyönyörű nők és a hétköznapi emberek között. Akkor még nem volt fogyasztói társadalom és információs kor, s nem volt szó arról, amiről ma: hogy a sztár, aki gyönyörű, közülünk való.
Mára már nem egyszerűen azt gondoljuk, hogy mi is lehetnénk olyanok, mint ők, hanem azt is, hogy jobbak is lehetnénk, mi is állhatnánk ott. Csakhogy ezáltal felcseréljük a saját valóságunkat egy jóval keményebb, olykor haraggal átitatott érzelmi kapcsolatra a testünkkel. Innen indul az a fajta elcsúszás, amiben minden nő azt érzi, hogy folyamatosan jól kell kinéznie.
Tari Annamária
A szerző pszichoanalitikus
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.