(A szerző felvétele)
A terhességem előtt és alatt is tombolt a világjárvány, ezért hosszú ideig nem utaztunk sehová. A korlátozásokat csak Penelope születése után kezdték fokozatosan feloldani, majd eltörölni, nem csoda hát, hogy a covid lecsengését követően a férjemmel egyre inkább úgy éreztük, mielőbb muszáj kiszabadulnunk a négy fal közül.
Így vágtunk neki az akkor 18 hónapos Penelopéval Ciprusnak. Ez idő tájt olyan kicsi volt, hogy a repülőn még a saját ülés sem volt számára kötelező, helyette az ölemben utazhatott. A helyfoglalásnál tehát spóroltunk, a poggyászoknál viszont már kevésbé. A bőröndjeink babaholmiktól és hazai babételektől roskadoztak. És igen, még babavizet is csomagoltam. Úgy gondoltam, az otthoni az mégiscsak otthoni. Miután megérkeztünk, világossá vált számomra, hogy teljesen feleslegesen aggódtam: a hotelünk mellett lévő üzletekben minden megtalálható volt, amire csak egy kisgyereknek szüksége lehet. Persze a Cipruson töltött nyolc nap nem a korábbi, megszokott kirándulások hangulatát idézte. Nem volt sem órákig tartó strandolás, sem spontán esti városnézés. Ez már nem az a fajta kikapcsolódás volt. Igazi családi nyaralás volt: napirenddel, kompromisszumokkal és Penelopéhoz igazított tervekkel.
Amikor egy évvel később Krétára repültünk, Penelope a repülőtársaság szemében már olyan nagynak számított, hogy saját jeggyel utazott, amihez természetesen (pluszpénzért) saját ülés is járt. Az utazás előtt új útlevelet készíttettünk neki, mivel Szlovákiában a hat év alatti gyermekek útlevele csak két évig érvényes. S ha már saját poggyászt is vihetett, megvettük neki a hőn áhított, sárga színű bőröndöt, amit később a reptéren határtalan boldogsággal tologatott oda-vissza. Persze a csomagfeladásnál nagy volt a sírás. Ráadásul a repülő többórás késéssel indult, a hotelben pedig várnunk kellett a szobánkra, ami egy felnőtt számára nem nagy ügy, de gyerekkel az ilyen váratlan események próbára tudják tenni az ember türelmét.
A krétai út sokban különbözött a korábbitól. Itt már érezhető volt, hogy Penelope biztos léptekkel fedezi fel a hotelt és környékét, a vacsoránál egyedül étkezik (már ha épp hajlandó enni), a tengerhez is közelebb merészkedik (de még mindig nem megy be a vízbe), a gyerekmedencét viszont élvezi, és nagyobb gond nélkül vesz részt a hosszabb városnézésen is. Mivel történelem szakos tanárként mindig nagy álmom volt, hogy eljussak Knósszoszba, az egykori minószi kultúra központjába, autót béreltünk – természetesen gyereküléssel (a helyiek mindenre gondolnak, amire csak a turistáknak szüksége lehet) –, és elindultunk. Odaérve korábbi sejtésünk beigazolódott, a knósszoszi palota romjai között lehetetlen babakocsival közlekedni, így Penelope gyalog jött, vagy – a veszélyesebbnek tűnő helyeken – a kezünkben vittük. Egy ideig szépen sétált mellettünk, megfogta a kezünket, de aztán a fejébe vette, hogy nem kell a segítségünk. Így történt, hogy Penelope egy kb. harmicfős német turistacsoport előtt jelenetet rendezett azért, mert nem engedtünk, hogy a magas lépcsőkön egyedül menjen lefelé. A hisztinek végül a hátizsákjában lapuló kis zacskó piskóta vetett véget. Knósszosz, majd Heraklion felfedezése után jólestek a nyugodtabb, tengerparti napok, bár a kisgyerekes szülők jól tudják, hogy ezek sem a passzív pihenésről szólnak, hanem az együttlétről és a közös játékról. Vagyis lényegében itt is ugyanazt csináljuk, mint otthon, csak más környezetben.
Az idei kirándulásra még csak készülődünk. Penelope a hétvégén épp azon törte a fejét, hogy melyik plüssállatot vigyük magunkkal. A szamarat vagy az elefántot? Mivel mostani úti célunktól nem messze található az Alhambra palotakomplexum, a férjemmel örülnénk, ha e csodás építménynek legalább egy kisebb részét sikerülne megnéznünk. Izgatottan böngészem hát a térképet és az útikönyvet, közben meg olyan kérdések kavarognak bennem, hogy vajon hogyan fogja Penelope megmászni a palota díszes lépcsősorait? Vagy még inkább: hogyan fogjuk mi lebeszélni róla, hogy ne egyedül mássza meg őket?
Előfordul, hogy a férjem és én eljátszunk a gondolattal, milyen lenne egy „felnőtt” nyaralás. Biztosan kényelmesebb, nyugodtabb és pihentetőbb. De aztán Penelope egy mondata, cuppanós puszija vagy aranyos nevetése emlékeztet rá minket, hogy nélküle semmi nem lenne ugyanolyan. Ő nemcsak velünk utazik, hanem hozzánk is tartozik, s ezáltal vele együtt teljes a történetünk.
Dančo Jakab Veronika
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.