Hogyan szoktattam le a gyerekeket a tévéről?

Igen ám, csakhogy amikor még mi ültünk gyerekként a tévé előtt, akkor nem volt ennyi kutatás arról, hogy milyen hatásai vannak a túlzott tévénézésnek – vagy nem találkoztunk vele. Egyszerűen nem foglalkozunk ezzel, és sokkal kevesebb tartalom volt elérhető. Engem leginkább a mesék érdekeltek, mint ahogy a kisgyerekek nagy részét, tehát maradt a tévémacis esti mese meg a vasárnapi Disney-mesék, esetleg a szlovák tévé bacsás esti meséje. Szóval akárhogy is számolom, ez nem több napi fél óránál, plusz a hétvégi jutalom. Arról meg már nem is beszélve, hogy régen ugye minden sokkal jobb volt, nyilván a mesék is lassabbak, nyugodtabbak, értelmesebbek voltak. Legalábbis az évtizedek távlatából ilyennek tűnnek. 

Mit kínálunk a gyereknek?

Szóval mára a sok kutatás kerek-perec kimondja: ha a gyerek sokat nézi a tévét, akkor vagy nem, vagy nagyon nehezen tud majd figyelni az iskolában, nem lesz kreatív, tanulási nehézségei lesznek. Arról nem is beszélve, hogy romlik a szeme, nehezen alakíthat majd ki társas kapcsolatokat, nehezen tanul meg beszélni, nehezen mélyül el a feladatokban. És nagyon gyorsan függő lesz. Ki akarná ezt a gyerekének, nem igaz? Hisz csupa olyan dolgot soroltam fel, ami elrettentő. 

Egyre több olyan kisgyerekes családdal találkozom, ahol éppen emiatt nincs is a lakásban tévé. És köszönik szépen, jól vannak. Igaz, kicsit elvágva a külvilágtól, de a tévézés helyett találnak egyéb szórakozást. 

Aztán olyanok is vannak, akiknek tévéjük ugyan van, de nem a klasszikus lineáris tévénézés a szokás, hanem streamingszolgáltatókon keresztül válogatják meg, mit nézhet – és mit nem – a gyerek. Érthetőbben: személyre szabott Youtube-lista, Netflix vagy Disney+ szolgáltatón, a saját korosztályának, érdeklődésének megfelelően, a szülő által kiválasztott meséket, tartalmakat nézheti a gyerek. A harmadik út meg, amikor szinte bármi jöhet szűrő nélkül, az oroszul beszélő traktorista macitól egészen a játékbontogató videókig, a kínálat elképesztő. És sokszor bugyuta, sőt veszélyes.

Van azért jó oldala is

Egyáltalán van valami jó a tévézésben? Az előzőek után a tévé igazi ördögi dolognak tűnhet. Ugyanakkor nemcsak káros, hanem pozitív hatásai is vannak. A titok talán abban rejlik, hogy próbáljuk meg megtalálni azt az időlimitet, mondjuk napi 15-30 percet, ami még nem túl sok ahhoz, hogy kialakuljon a függőség. Ebben a 15 percben lehet a műsoroknak köszönhetően nyelvet tanulni, megtanulhatják a gyerekek a társas viselkedés szabályait – főleg akkor, ha még nincs testvérük, megtanulhatják, hogyan lehet más gyerekek társaságában viselkedni. De a családi, közös mozizás is nagyon csábító program egy esős estén, és igazán jó alkalom arra, hogy a mesefilm alatt átbeszéljük az élet nagy dolgait. Szóval van azért a tévénézésnek előnye is, csak arra kell figyelni, hogy az elsődleges szempont a tudatos és megfontolt, szabályok között tartott képernyőidő legyen, ne pedig az, hogy legalább addig nyugton van a gyerek. 

Elindultunk a lejtőn

Persze, könnyű azt mondani. Akinek gyereke van, az pontosan tudja, hogy egy gyerekmentes tíz perc aranyat ér. Ki lehet pakolni a mosogatógépet, lehet nyugodtan teregetni, a főzés veszélyes részeit megoldani, gyorsan felporszívózni, kiszaladni a szeméttel, esetleg nyugodtan meginni a kávét, amit már legalább egyszer újra kellett melegítenünk. Igen, csak tíz perc, a gyereknek nem árt, nekünk meg mennyit segít! Valahogy így voltam ezzel én is. 

A fiúk születése előtt azt mondogattam, hogy az én gyerekeim nem fognak tévézni, én se szoktam, ők se fognak. Aztán megszülettek, egyévesek lettek, és tényleg nem tévéztek. Majd ahogy egyre több figyelmet igényeltek, egyre több lett körülöttük a feladat, hagytam, hadd nézzék. Dúdolós dalokkal kezdtük, lassú képmozgás, aranyos népdalok, nem kell nézni, lehet hallgatni is. 

Aztán jött Bogyó és Babóca, ezek is nagyon kedvesek, Pogány Judit változatos szinkronhangja pedig a felnőtteknek is szórakoztatóvá teszi a meséket. Aztán szépen, lassan beszivárgott a többi mese is. Arra azért mindig odafigyeltünk, hogy a koruknak megfelelőt nézzenek, ne legyenek gyors képkockaváltások, szlenges szóhasználat, ne legyen nagyon színes, ha mégis az volt, állítottunk a képernyőn – ezt egyébként annyira megszokta a mi szemünk is, hogy csak a napokban vettük észre, hogy még mindig fakóbbak a tévén színek. 

Nyugodtabb napok

Szóval a gyerekek tévéztek, már ismerték Bing nyuszit, Tűzoltó Samet meg Eli elefántot. Nekem meg nem kellett este főznöm, ebéd előtt fél órát bambultak a fiúk, ezalatt végeztem mindennel. Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy kérik, sőt, követelik, hogy nézhessék a mesét, és veszekednek is azon, ki mit nézne. Nem lesz ez így jó. Innen már csak egy lépés a függőség, de az is lehet, már megtettük ezt a lépést. Ez nagyjából egybeesett azzal, amikor a szobatisztaságra tanítottuk őket. 

A kanapét pár éve úgy választottuk, hogy jó lesz addig, míg a gyerekek felnőnek. Nem féltjük, játszhatnak rajta. Meglett az eredménye, ráfért már a mélytisztítás. Fogtam magam, és teppeztem. Aki csinált már ilyet, az tudja, nem könnyű, órákba telt, mire végeztem. De a végeredmény csodás lett, szerintem újkorában se volt ennyire tiszta. Szerettem volna, ha legalább karácsonyig ilyen marad. Csakhogy a fiúknál elérkezett a szobatisztaságra való szokás időszaka. 

És ha akarjuk, ha nem, ez balesetekkel jár. Féltettem a kanapét. Azt a kanapét, amit azért vettünk, hogy a gyerekek játszanak rajta. És mégis, legalább pár hétig legyen tiszta, gondoltam. Szóval, fiúk, ha mesét néznétek, akkor vagy irány előtte a bili, vagy a kisszéken ülve tévézhettek. Utóbbit választották. 

Ez azért nem annyira kényelmes, mint a kanapé párnái között pihenni, úgyhogy szépen, lassan, igazából három nap alatt megunták. És már nem kérték, hogy nézhessék a tévét. Én meg nem kínáltam fel a lehetőséget. Élveztem a helyzetet. Mert kevésbé voltak ingerültek, sokkal többet játszottak együtt, és nem kértek olyan gyakran nasit se. Nem tudtam, meddig tart ez az időszak, de arra gondoltam, húzom, amíg lehet. Persze, volt már olyan, hogy eszükbe jutott egy-egy mese, és kérték, hadd nézzék, de ilyenkor előre megegyezünk abban, hogy mindenki egy részt választhat. Ez a három hónap alatt négyszer történt meg, ami nem rossz arány. 

Szóval nem tiltjuk, mert akkor vonzóbb lesz. Inkább csak nem kínáljuk, ha kérik, próbálunk más, vonzóbb alternatívát ajánlani. Mert még most sem tudom, meddig tart ez az állapot, csak remélem, hogy minél tovább. Mert így sokkal kiegyensúlyozottabbak lettek.