Gyermekkori viselkedésmintáink felnőtt kapcsolatainkban?!

Hogyan hatnak a gyerekkorban kialakult viselkedési mintáink felnőtt életünkre, másokkal való kapcsolatainkra?
A gyermekkorban megélt fájdalmak mélyen belevésődnek a lelkünkbe, és bizonyos viselkedési mintázatok kifejlesztésére késztetnek, amelyek lehetővé teszik, hogy gyerekként a családi rendszerünkben működni tudjunk.  Ezeket a mintákat a pszichológiában maladaptív sémáknak nevezik. A sémáinkat a gyerekkorból kilépve is visszük magunkkal, de az a jellemzőjük, hogy a felnőttkorban már nem szolgálnak minket, hanem sokkal inkább ellenünk dolgoznak. Meghatározzák a viselkedésünket anélkül, hogy ezt tudatosítanánk, és pont attól olyan rosszindulatúak, hogy nem tudatosak. Tehát akkor működnek „jól” a sémák, ha nem vesszük észre őket. Abban a percben, amikor felfigyelünk rájuk, már nincs akkora hatalmuk felettünk. 

Nézzünk néhány ilyen mintázatot. Melyek a leggyakoribb sémák?
Nagyon gyakori az ún. csökkentértékűség séma. Amikor tudat alatt abban hiszünk, hogy nem vagyunk elég értékesek. Ha például a lánygyermek abban nő fel, hogy neki fiúnak kellett volna születnie, azt látja, hogy az apukája, anyukája jobban örült volna egy fiúnak, vagy nincs annyira szeretve, mint a testvére, akkor azt tanulja meg, hogy nem elég értékes. És ez nagyon sokféleképpen megnyilvánulhat az életében: elkezdi hajszolni az elismerést, megtanulja azt, hogy neki „szolgálnia” kell ahhoz, hogy kapjon valamennyi melegséget, és lehet, hogy még úgy sem lesz elég jó.

Minden séma mögött az húzódik meg, hogy a szeretetet és a visszaigazolást keressük? 
Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, tulajdonképpen igen. És ezek a sémák valóban sokszor hasonlítanak is egymásra. Például gyakori az úgynevezett elhagyatottság séma, amikor attól rettegünk, hogy elhagynak minket, egyedül maradunk. Nyilván ennek is a mélyén az van, hogy attól félünk, hogy egyedül nem vagyunk életképesek. Ezért hajlamosak leszünk arra, hogy kiszolgáljunk másokat, hogy zárójelbe tegyük saját magunkat, a saját elképzeléseinket, saját vágyainkat. Vannak emberek, akik inkább bele se kezdenek kapcsolatokba, vagy képtelenek szorosabb kapcsolatokat létrehozni, mert attól rettegnek, hogy elveszíthetik a másikat.

Az ilyen mintával működő felnőttet gyerekként gyakran magára hagyták?
Igen. Akár fizikailag, akár érzelmileg. Egyszerűen nem tanulta meg azt az érzést, hogy ha nekem valami problémám van, akkor van, akihez fordulhatok, van, aki megvigasztal, vagy csak ott van velem, átölel, és nem maradok egyedül. Úgy is mondhatnánk, hogy a sémák úgy jönnek létre, hogy a kisgyereknek nincsenek kielégítve az alapvető szükségletei – mint például a felnőtt fizikai jelenléte.

Milyen további viselkedési mintázatok vannak?
Említhetném akár a kudarcra ítéltség sémáját is, amikor azt gondoljuk, hogy nekünk semmi sem sikerülhet. Például, ha gyerekként sokat hallottuk, hogy mennyire ügyetlenek vagyunk, mindent elrontunk, már megint nem sikerült ez vagy az. 

De miért beszél így a szülő a gyermekével?
Nem feltétlenül rosszindulatból. Sokan sajnos nem tudatosítják, mekkora jelentősége van annak, hogy viselkedünk a gyerekünkkel. A gyermek számára a szülő az abszolút autoritás, aszerint rendezi be a világát, amit a szülőtől lát és hall. Tehát, ha azt élem meg, hogy a szülő nem szeret engem, akkor ebből azt szűröm le, hogy én vagyok a rossz, én csinálok valamit rosszul, ergo, ha én jobb lennék, akkor a szülő szeretne. Azt sem tudatosítják sokan, hogy a gyerek alapvetően mindent komolyan vesz. Tehát nagyon vigyázni kell a humorral, az ironikus humorral pedig még inkább, mert a gyermek nem minden esetben tudja értelmezni azt. 

Az eddigi sémákban az a közös, hogy lényegében az önostorozás felé mutatnak. Vannak pozitívabb előjelű mintázatok is?
Nem feltétlenül pozitív, de ellenkező előjelű sémánk van, ami narcisztikus jellegű viselkedési mintázatot mutat, az pedig az úgynevezett grandiozitás-feljogosítottság séma. Ezek az emberek úgy érzik, fölötte állnak a többi embernek: rájuk nem vonatkoznak a szabályok, megtehetik, hogy átgázolnak másokon azért, hogy elérjék a saját céljaikat.

Ez az elkényeztés következménye lehet?
Így van. Gyakran találkozunk vele elsőszülött vagy egyetlen fiúgyermekek esetében, akikből a szülők „nagy embert” akarnak nevelni. Az ilyen gyermek nagyon korán megtanulja, hogy neki fölötte kell állnia mindenki másnak, ő jobbat, többet érdemel, mint a többiek.

Hogyan lehet kilépni ezekből a mintázatokból?
Az első nagyon fontos lépés, hogy tudatosítsuk őket – ez a könnyebb része a történetnek. Hogyan? Úgy, hogy ránézünk a saját életünkre, elakadásainkra. Mindig ugyanolyan típusú partnert választok? Vagy mindig ugyanaz a típusú konfliktus tér vissza a kapcsolataimban? Ilyenkor érdemes megvizsgálni azt, hogy vajon ez nem a saját viselkedésünkből ered-e. 

Ha már felismertük a sémát, hogyan változtassunk?
Ez a nehezebb része a folyamatnak, és nincs rá egyszerű recept. Belső munkával tudunk változást elérni. Alapvetően hasznos, ha meg tudjuk határozni, honnan származik a séma, ki mondta nekünk azokat a mondatokat, amiket elhittünk, magunkévá tettünk. Fontos, hogy figyeljünk oda az érzéseinkre, megéléseinkre, hogy például miért fagyunk le, ha a főnök ránk szól valamiért, ami nem is feltétlenül kell hogy bántó legyen. Mégis visszakerülünk ilyenkor egy gyerekkori tudatállapotba, amikor megszégyenültünk vagy megijedtünk, s ez beindíthat egy viselkedési mintázatot. Érdemes ilyenkor megállni, adni magunknak időt a reagálásra, és tudatos döntésekkel kilépni az automatizmusokból. Azt feltétlenül hozzátenném, hogy ha a sémáink erősebbek, ajánlott szakemberhez fordulni segítségért.

Ugyanígy változtathatunk a saját viselkedési mintázatainkon a párkapcsolatunkban is?
Természetesen. Hosszú távon ezek az apró lépések eredményezhetik azt, hogy megritkulnak a konfliktusok, illetve azt érezhetjük, hogy vitás helyzetekben a probléma valódi okával tudunk foglalkozni. Minden kapcsolati munka elsősorban „énmunka”, hiszen igazán jó és kiegyensúlyozott kapcsolata csak két érett és érzelmileg kiforrott embernek lehet.

Többet is megtudhat a témával kapcsolatosan Kapcsolódj! című podcastsorozatunk harmadik epizódjából!