Gyereknevelés: a téma, amelyhez mindenki ért?

Vasárnap

Ha rangsorolnom kellene, hogy eddigi segítői pályám során melyek azok a problémafelvetések, amelyekkel a leggyakrabban érkeznek hozzám fiatal anyák, biztosan dobogós helyen végezne az a jelenség, hogy úgy érzik, a szűkebb és tágabb családban, de akár a szomszédok, sőt utcai járókelők közül is sokan próbálják megmondani nekik, hogy miképpen csinálják jól a gyereknevelést.

Vagy csak megkérdőjelezik ártalmatlannak álcázott kérdésekkel azokat a választásokat, amelyeket ők szülőként meghoztak, ezzel folyamatos védekező helyzetbe kényszerítve a szülői identitásukat éppen aktívan formáló anyákat és apákat is. Akik legtöbbször egyszerre küzdenek éppen annak az óriási felelősségnek a súlyával, hogy egy pici ember életének a fenntartása az ő dolguk, emellett próbálnak lavírozni az őket érő információk, gyereknevelési tippek és trükkök tömkelegének a feldolgozásával, valamint életben maradni úgy, hogy közben minimalizálják az alvásigényüket. Akinek volt már újszülött gyermeke, tudhatja, hogy a friss szülőségnél kevés törékenyebb állapot van a felnőtt életünk folyamán. 

Leggyakrabban az történik ilyenkor, hogy szülőként semmi mást nem hallunk meg, csak azt, ahogyan a gyermekünk ellátása kapcsán éppen döntöttünk, az a másik szerint rossz, és ebből következően meg kell védenünk magunkat, vagyis játszmába keveredünk, amely ‒ szinte borítékolhatóan ‒ veszteségként zárul majd (legtöbbször azért, mert az adott véleményt megfogalmazók nem igazán nyitottak a saját hozzáállásuk alakítására). Nem érdemes tehát az anyósunkat a legfrissebb külföldi kutatásokból származó adatokkal győzködnünk, sem pedig cikkeket küldözgetni a szomszédnak korszerű fizioterapeuták tollából. Sokkal hatékonyabb, ha úgy próbálunk fordítani a helyzeten, hogy elsősorban a másik motivációjára próbálunk rálátni, másrészt önmagunkkal empatizálva tudunk tudatosan dönteni arról, hogy akarunk-e reagálni, és ha igen, hogyan. Ehhez egy végtelenül egyszerű kérdés, amelyet nem feltétlenül kell hangosan is feltennünk, elég, ha csak emlékeztetjük magunkat a keretcímben megfogalmazott klasszikusra: Mi a célod ezzel? Mármint a másiknak, akit az imént még kritikusként észleltünk. Nagyon sokféle nyílt vagy burkolt motiváció, háttér-mozgatórugó ismerhető fel a másik oldalról.

Mi a célod ezzel?

• Egész egyszerűen csak kapcsolódni akar a szülőhöz, szóba elegyedni vele, és nem jutott más az eszébe (noha azt is megkérdezhette volna például, hogy miként van). 

• Kapcsolódni szeretne a gyerekhez, de nem találja a módját (például a kizárólag szoptatott babákat a nagymamák nem tudják táplálni, pedig az etetés az egyik legerősebb hagyományos kapcsolódási forma).

• Nagyon erősen megszólalt benne a saját szülői szerepe, és önigazolást keres annak, hogy ő a maga idejében jól csinálta, helyesen választott, a gyermeke számára a tőle telhető legjobb gondoskodást nyújtotta.

• Valami miatt nem tud átállni arra, hogy az érintett friss szülőt felnőtt, felelősségteljes emberként lássa, és ha csak gyerekként tud tekinteni rá, akkor nincs meg a kellő bizalma ahhoz, hogy elhiggye róla, képes gondoskodni a saját gyermekéről.

Reagálni, vagy nem reagálni? 

Hogyha picit elmerengünk magunkban azon, vajon mi a kérdező/kritizáló fél igazi motivációja, könnyebb lesz eldöntenünk, hogy reagálunk-e egyáltalán a kérdésre, felvetésre, és ha igen, hogyan. Amit nulladik lépésként érdemes megfontolni minden esetben, hogy mennyire fontos nekünk az adott kapcsolat, valamint hogy mennyi energiát akarunk fektetni a válaszadásba. Ha az a válasz, hogy fontos a kapcsolat, és annak az építése, harmonizálása felé szeretnénk venni az irányt, akkor ehhez a pszichodráma eszköztárából ajánlanék néhány lehetséges eszközt: 

Belső hang: Ahelyett, hogy a kérdés, felvetés információtartalmára reagálnánk, megtehetjük, hogy kihangosítjuk a saját érzéseinket, amelyek  a helyzet kapcsán felmerülnek, megosztva ezzel a másikkal, hogy mit okoz bennünk az ő nyílt vagy rejtett kritikája. Például: „Amikor ilyeneket kérdezel tőlem, úgy érzem, megkérdőjelezed, hogy képes vagyok-e gondoskodni a gyermekemről.” Ennek általában meghökkentő hatása van, és sok esetben áthelyezi a kommunikáció fókuszát arra, ahol valójában a lényeg lakozik: a két beszélgető felnőtt közötti kapcsolatra.

Tükrözés: Nagyon egyszerű technika, nem kell hozzá semmi más, mint hogy megismételjük azt, amit a másik mondott, úgy, ahogyan közölte. Ezáltal ő részesül olyan visszaigazolásban, hogy hallva van a mondandója, de egyúttal megkíméltük magunkat attól, hogy egyet kelljen értenünk vagy vitatkoznunk vele. Például: „Szerinted fel kellene adni a gyerekre a sapkát.” Ez után nem kell feltétlenül feladnunk a sapkát, sőt. Csupán csak kifejezzük, hogy meghallottuk a másik véleményét. 

Szerepcsere: Lényege, hogy a másikkal azonosulva, az ő szerepéből nézve próbáljuk meg látni a helyzetet, őt pedig kérhetjük arra, hogy a mi szerepünkbe képzelje bele magát. Például: „Te hogy éreznéd magad az én helyemben ezt a kérdést hallva?” 

Interjú: Sokszor ez a módszer is a meghökkentés erejével működik, hiszen az ilyen helyzetekben várható védekezés és magyarázkodás helyett nem válaszolunk, hanem arra kérjük a másikat, hogy még részletesebben, még hosszabban fejtse ki a véleményét, és meséljen arról, miért gondolkodik úgy, ahogy. Azt az eredményt érhetjük el ezzel, persze csak ha tudunk valós odafigyeléssel hallgatni, hogy a kapcsolatban vagy a másik félben lévő feszültség feloldódik a kibeszélés által. 

Maximalizálás: Ez lehet az, amit sokszor tanácsolnak a népszerű baba-mama fórumokon anyasorstársak egymásnak: adjunk olyan túlzó válaszreakciót, amely sokkolja és egyben leszereli vitapartnerünket. Például, amikor valaki a hordozókendő fulladásveszélyéről próbál kérdezősködni, válaszoljuk azt, hogy igen, pont ez a szándékunk, hármat már megfullasztottunk, most jön a negyedik. Vagy hasonlók. A felgyülemlett anyai feszültségek levezetésére alkalmas ugyan a technika, de nem sűrűn vezet partneri beszélgetések irányába, tehát csak érzékkel és kellő humorral ajánlanám alkalmazni. 
 

Önmagunkkal kapcsolatban maradni

A fent felsorolt technikák mindegyike tűnhet kicsit sterilnek, ha úgy tekintünk rájuk, hogy zsigerből sosem ezeket válaszolnánk. Ugyanakkor érdemes kísérletezni, ennek előfeltételeként pedig mindenkor kapcsolatban maradni önmagunkkal. Ez azt jelenti, hogy képesek vagyunk észlelni a saját lelkiállapotunkat, és tudatában lenni annak, hogy nem csak jó döntések léteznek. A szülőség folyamatos döntéshelyzetek sora, amelyekben mindenkor a tőlünk telhető legjobbat választjuk. Néha helyesen, néha helytelenül. Mégis mindenekelőtt saját magunkhoz a legfontosabb lojálisnak maradnunk. 



 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa a Vasárnap.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Korábbi cikkek a témában

Ezt olvasta már?