Elég jóban vagyunk önmagunkkal?

Milyen kapcsolatban vagyunk önmagunkkal?
Valószínűleg nem vagyunk tudatában annak, hogy ez mennyire alapvető és fontos kérdés. Tulajdonképpen minden emberi kapcsolatunknak – beleértve a párkapcsolatot is – abszolút az alapját képezi az önmagunkkal való kapcsolat. Furán hangozhat ez, mivel a kapcsolat kifejezést hallva eleve olyasmire asszociálunk, ami legalább két ember között jön létre. De valóban van ilyen, hiszen az ember – tudtommal az élőlények közül egyedüliként – képes az önreflexivitásra, tehát arra, hogy kívülről nézzen önmagára, vagy gondolkozzon a saját gondolkodásán. 

Miért fontos ez ennyire?
Azért, mert az önmagunkkal való kapcsolatunk lényegében alapjául szolgál minden egyéb kapcsolatunknak. Ezért mondjuk azt, hogy elsősorban magunkkal kell rendben lennünk ahhoz, hogy másokkal is jól működő kapcsolatokat tudjunk kialakítani.

Tehát egyáltalán nem fura, ha például beszélgetünk önmagunkkal?
Sőt! A belső monológ állandóan pörög a fejünkben, de nagyon nem mindegy, hogyan szólunk magunkhoz. Valljuk be, sokszor nagyon csúnya dolgokat tudunk a saját fejünkhöz vágni! Akár olyanokat is, amelyeket mástól el sem viselnénk. Pedig fontos, hogy úgy beszéljünk magunkkal, ahogyan olyasvalakivel beszélnénk, akit szeretünk, tisztelünk, és támogatni akarunk. Óriási változást tud hozni az életünkbe, ha erre odafigyelünk, és támogatólag kezdünk viszonyulni önmagunkhoz. 

Mit jelent az egészséges énkép? 
Nagyon leegyszerűsítve, amikor úgy érezzük: minden hibánk ellenére – vagy inkább azokkal együtt – szerethetők vagyunk, megérdemeljük mások tiszteletét, megérdemeljük, hogy lássanak és halljanak minket, hogy elmondhassuk a véleményünket – vagyis hogy számítunk. A másik nagyon fontos összetevője az énképünknek az önismeret. Tehát az, mennyire látjuk magunkat reálisan. Például azok az emberek, akiknek nem túl pozitív az énképük, hajlamosak felnagyítani a negatív tulajdonságaikat, gyengeségeiket, viszont nem látják az erősségeiket, vagy azokat a dolgokat, amikben jók. 

Hogyan jut el valaki a negatív énképig?
Ez alapvetően a neveltetésünkből ered, vagy abból, mit tapasztaltunk gyermekként. Tehát az énképünk általában annak a tükre, hogyan viszonyultak hozzánk a szüleink, illetve azok, akik felneveltek minket. Ha a gyermek azt élte meg, hogy szeretve van, hogy meg van becsülve, hogy kifejezheti az érzelmeit és érvényt szerezhet az akaratának, akkor egészséges énképpel érkezik a felnőttkorba. Ha viszont folyamatosan azt hallja, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad – például nem szabad haragudni, nem szabad sírni, nyafogni, az érzelmeit kifejezni –, vagy ha a szülők csak akkor dicsérik, ha „láthatatlan”, vagyis csöndben van, szépen játszik egyedül, akkor a gyermek jó eséllyel megtanulja, hogy „a hiba bennem van”. S elsajátítja azt is, hogy csak akkor kap némi szeretetet és elfogadást, ha megfelel a szülők elvárásainak. Így valószínűleg egész életében mások elvárásait fogja teljesíteni a sajátjai helyett, mert ezeket a viselkedési mintázatokat a felnőttkorba is magunkkal visszük.

Fontos része ennek a kérdésnek az, milyen testképpel rendelkezünk, szépnek látjuk-e magunkat.
Valószínűleg mindnyájan látjuk, hogy mekkora méreteket öltött a tökéletes test kultusza, s mekkora ebben a média, illetve a szociális hálók nyomása. De a testképünk, a fizikai megjelenésünkről való gondolkodás már gyerekkorban elkezdődik, amikor a gyerekeket észrevétlenül arra tanítjuk meg, hogy elfogadják, vagy éppen ne fogadják el saját testüket. Az olyan megjegyzések, amikor másokhoz hasonlítgatjuk a gyerekünket, vagy azt mondjuk neki, hogy „kövér vagy, ne egyél többet”, netalán „viccesen” kis-elefántnak hívjuk – óriási károkat tudnak okozni a gyerek önképében. Sokan egész életükben magukkal cipelik ezeket a megjegyzéseket, illetve hatalmas munkát követel, ha meg akarnak szabadulni tőlük.

Aki szeretne többet megtudni a témával kapcsolatban, nézze meg Kapcsolódj! című podcastsorozatunk harmadik epizódját!