A Covid-járvány óta egyre több a magánytól és a szociális elszigeteltségtől szenvedő ember Szlovákiában. Akkor a fertőzéstől való félelmükben sokan bezárkóztak, kapcsolatok szakadtak meg, és a kutatások szerint azóta is kevesebb az emberek közötti érintkezés, mint azelőtt. A pozsonyi Comenius Egyetem pedagógusai jelenleg egy 1,8 millió eurós ösztöndíjnak köszönhetően nagyívű kutatást végeznek a témában. A DISCONNECT elnevezésű projekt még évekig fog tartani, de a kutatók szerint máris elmondhatjuk, hogy az elmagányosodás járványszerűen terjed.
Szlovákiában minden negyedik ember (a megkérdezettek 25 százaléka) úgy érzi, hogy senkije nincs a világon, nincs, akivel beszélgessen, aki meghallhassa, nincsenek közösségi élményei, és ez független attól, hogy egyedül él, vagy családtagokkal, munkatársakkal, ismerősökkel van körülvéve. 19,1 százalék él szociális elszigeteltségben, reális kapcsolatok, közösségi élmények, bármiféle emberi interakció nélkül. Öt százalék pedig szélsőségesen magányos, úgy érzi, senkit nem érdekel, mindenki ignorálja. Ez azért is nagy baj, mert ezek az emberek később már nem is keresik a kapcsolatokat, képletesen, de sokszor a valóságban is teljesen bezárkóznak és elzárkóznak, figyelmeztet Michal Hajdúk, a projektet vezető pszichológus.
Idősek, betegek, melegek
A reprezentatív felmérés során nem azt kérdezték a részvevőktől, magányosnak érzik-e magukat, mert erre könnyű azt mondani, hogy igen. Olyan kérdésekkel járták körbe a témát, mint hogy milyen gyakran hiányzik az illetőnek mások társasága, úgy érzi-e, hogy a többiek figyelnek rá, vagy előfordul, hogy társaságban szinte átnéznek rajta. „Azokon az érzéseken és helyzeteken keresztül, amelyek a magányos emberekre jellemzőek, következtettünk a jelenségre. A vizsgálat második részében már konkrétan rá is kérdeztünk, milyen gyakran érezték magukat az elmúlt négy napban magányosnak, elszigeteltnek. Az eredmények nagyon hasonlítottak egymásra a megközelítéstől függetlenül” – magyarázza a projektvezető.
A magányosok között több volt a nő, mint a férfi, de a nemek szerinti megoszlás nem olyan jelentős, mint a korcsoportok szerinti. 65 év felett már az emberek 38 százaléka magányos, míg 18 és 24 év között 18 százalék. A kutatásban a 18 év alattiakat nem mérték, de más kutatásokból tudjuk, hogy a tinik között is sok a magányos – náluk főleg a közösségi oldalakon való kapcsolattartás kizárólagossága játszik ebben nagy szerepet. Az elszigeteltség és a magányosság fokozottan érinti azokat is, akik betegség, rokkantság, munkanélküliség, otthonról végzett munka, gyereknevelési szabadság miatt alig járnak társaságba, az érdeklődési körük leszűkül, a kapcsolataik megszakadnak. Fontos figyelmeztető jel az is, hogy a homoszexuális irányultságú emberek sokkal nagyobb hányada, 50 százaléka érzi magát magányosnak – főleg azok, akik a környezetük előtt titkolják a nemi orientációjukat. Általánosan elmondható, hogy azoknál, akik származásuk, vallásuk, bőrszínük, nemzetiségük vagy bármiféle másságuk miatt megbélyegzésnek vannak kitéve, nagyobb az elmagányosodás és az elszigetelődés kockázata.
Könnyebben megbetegszik
A kutatás eddigi eredményei szerint az alacsonyabb iskolázottságú emberek is sokkal inkább ki vannak téve a magánynak. Nemcsak azért, mert anyagiak híján nem tudnak élénk társadalmi életet élni, hanem azért is, mert megfelelő egészségügyi ellátásra sem telik nekik, a betegségük hamarabb ágyhoz szegezi, kerekesszékbe kényszeríti őket. A jelenség azonban fordítva is igaz: azok az emberek, akik magányosnak, elszigeteltnek érzik magukat, könnyebben betegednek meg. Fokozottan veszélyezteti őket a depresszió, szorongás vagy pánikrohamok, de a szív- és érrendszeri megbetegedések vagy a rák is. Ez nemcsak a lelkiállapottal függ össze, de azzal is, hogy a magányosok gyakran alkoholba fojtják a bánatukat, túl sokat vagy alig esznek, nem mozognak, rengeteg időt töltenek a számítógépek vagy okostelefonok képernyője előtt a közösségi oldalakon, hogy kompenzálják a közösségbe való tartozás hiányát. Ez azonban inkább további frusztrációt okoz, mert a közösségi platformokon a legtöbben csak a jó és a szép oldalukat mutatják, és a magányos ember úgy érezheti, ő ennek nem tud megfelelni. Nincs ilyen szép és boldog családja, nem kirándul ilyen csodás helyekre, nem szeretik ennyien – pedig a mutatott kép sokszor hamis. További kockázat a bizonyos csoportokból való kiközösítés, ami csak fokozza az elszigeteltség érzését.
Szomorú szinglik
Michal Hajdúk szerint a magányos emberek életét az is megkeserítheti, hogy egyre bizalmatlanabbak lesznek, sokan közülük hajlamosak hinni az összeesküvés-elméletekben, nem bíznak az intézményekben, a szakmai tekintélyekben, folyamatos veszélyeztetettséget éreznek. Amikor valaki eljut ebbe a stádiumba, már nagyon nehezen tud kapcsolatot teremteni, mert mindenben fenyegetést, mindenkiben potenciális ellenséget lát. Persze ezek már a kóros formák, az emberek nagy része egyszerűen csak szomorúan magányos, szinte elsorvad attól, hogy nincs kivel megosztania a gondolatait. Az idős emberek legnagyobb félelme ilyenkor, hogy ha megbetegednek, nem lesz, aki ellássa őket, ha meghalnak, napokig meg sem találják a holttestüket. A fiatalabbak pedig attól tartanak, hogy ez már mindig így marad, sosem tudnak kitörni ebből a helyzetből.
Ugyanúgy érvényes ez azokra, akik önként választották a szingli életmódot, vagyis nem vágynak állandó társra, mert közösségre, barátokra nekik is szükségük van. „Egyre több fiatal él egyedül úgy, hogy otthonról dolgozik, az ételt futárral hozatja, vagy magának főz, szabadidejében streamingcsatornákat néz, vagy a közösségi oldalakon csetel. Ez oda vezethet, hogy később már nem is lesz képes kapcsolatokat kötni és fenntartani, alkalmazkodni másokhoz, fesztelenül beszélgetni, reagálni bizonyos helyzetekre. Pedig rendkívül fontos, hogy értékeljük és keressük a társas kapcsolatokat, mert ezek érzelmi és szociális támaszt jelentenek, megélhetjük bennük önmagunkat, visszaigazolást nyerünk” – mutat rá Michal Hajdúk.
Falun kicsit könnyebb
A kutatás eddigi megállapításai szerint ez a húszas, harmincas, negyvenes generációban is egyre több emberre jellemző. Főleg és elsősorban pedig a nagyvárosokban, mert egy kisvárosban vagy faluban az emberek legalább az utcán megszólítják egymást, felfigyelnek arra, ha az szomszédot napok óta nem látták. A Covid óta ez is sokat változott, az emberek nem járnak annyit egymáshoz, mindenki sokkal inkább visszahúzódott a szűkebb családjába, de még mindig köszönnek egymásnak, beszélgetnek a boltban, tudják, ki halt meg, ki beteg, kinek van szüksége segítségre. „Ez a tapintatosan egymásra figyelő magatartás tudatosan is kialakítható, a skandináv államokban nagyon jól működik panelházakban, lakónegyedekben is, ahol a fiatalok becsengetnek az idősekhez, bevásárolnak nekik, elviszik őket sétálni, beszélgetnek velük. Nálunk sajnos egyelőre sokkal kevesebbet fektetnek az emberek a kapcsolataikba, mint a munkahelyi teljesítménybe. A magányos emberek sokszor nem is mernek egymáshoz közeledni, segítséget kérni, mert úgy érzik, mások terhére vannak, szánalmasnak tartják magukat és a problémájukat” – teszi hozzá Hajdúk. Ezért is találó szerinte a kijelentés, hogy az elmagányosodás évszázadát éljük.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.