Egy anya elmélkedései az otthon szülésről

Túl voltam akkor már egy traumatikus első szülésen, a szoptatásért vívott, elmondhatatlan fájdalmakkal járó harcokon és az életbe vetett hitemhez való ragaszkodáson. És eljött az ideje annak, hogy megéljem: nem maradhatok tovább a félelmektől vezérelt üzemmódban, hanem megragadom azt a belső erőt, amely korábban mindig is a természetesség felé vezérelt. Mögöttem volt akkor már sok száz óra önismereti munka, alapítottam szervezetet, időtlen időkig lépdeltem járatlan utakon mindenféle szakmai kontextusban, tudtam tehát, hogy milyen a „rendszernek szembe” menni. Egy ideig mégsem voltam elég erős és határozott ahhoz, hogy kiálljak magamért, és azt mondjam, hogy márpedig én nem fogok kórházban szülni. Kerestem azokat a lehetőségeket, amelyek rendszeren belül vannak, de mégis megteremtenek valamit a természetes környezetből. Próbáltam a problémát úgy megoldani, hogy ne kelljen rendszeren kívülivé válni. Aztán eljött egy pont, ahol be kellett látnom, minden ilyen kísérlet önámítás volna számomra, hiszen tudom, a „benti” paradigma akkor is ugyanaz marad. 

Lehet kerek a világ

Feldmár András írja valahol, amikor a születés folyamatáról beszél, hogy az első fázisban még elég jó bent (és félelmetes a kint), aztán ahogyan halad előre az idő, a bent szorítása egyre erősebb, és amikor már olyan erőssé válik, hogy a bent maradás egyenlővé lesz a halálfélelemmel, akkor elindul a magzat kifelé, bármilyen ismeretlen legyen is a kinti világ. Valahogy így van ez minden valódi változással. Ugyanúgy maradni, a régit választani mind torokszorítóbbá válik, és akkor – ki előbb, ki később – átbillenünk. 

Utólag nem emlékszem már pontosan, de az eszemmel tudom, nagyon sok időt töltöttem a szorongásban. Aztán szépen lassan megérkezett minden tudás, minden külső támogatás: egy csodálatos szülésfelkészítő tanfolyam, ahol az igazán fontos dolgokról beszéltek nekünk. Egy közeli barátnőm támogatása, aki végül a dúlám lett a szülés idején, és kísért még sokáig utána is, egy konfliktusosnak indult beszélgetés a férjemmel, aki rádöbbentett, hogy az én igazi amazon lelkem az, aki nem kér engedélyt másoktól, hanem járja a saját útját, és amikor elindul, abban olyan erő mutatkozik meg, amely után kérdés nélkül besorakoznak mások is. 
Amikor megérkezett a belső elhatározás, szinte egy szempillantás alatt készen állt minden ahhoz, hogy a fiam az otthonunk biztonságában, sok évtizedes szakmai tudással felvértezett bábák által kísérve, háborítatlanul és egészségesen megszülethessen. Amikor elmesélem, azóta is mindig ahhoz hasonlítom ezt a napot, hogy olyan volt, mint egy házibuli. Olyan emberek vettek körül, akik minden szeretetükkel és figyelmükkel a kívánságomat lesték, azt ettünk és ittunk, azt csináltunk, ami jólesett, és egy pillanatig sem kételkedtünk abban, hogy minden a lehető legjobban halad előre a cél felé. És miután megszületett, egyetlen pillanatra sem választott el minket egymástól senki, nem ért utol az oxitocintúladagolás következményeként beütő hormonális katasztrófa. A világ legtermészetesebb módján kötődtünk, hangolódtunk, békében és bizalomban. 
Akkor értettem meg nagyon sok mindent, amiről azt mondták nekem korábban, hogy „normális” (a szülés utáni depresszió, a félelem és kiüresedettség, az újszülött kisbabámmal kapcsolatos bizonytalanság) – hogy ez mind nem volt normális egyáltalán. Hogy ezeknek nem „kell” bekövetkezniük, hanem épp az ellenkezője a természetes. Hogy lehet kerek a világ. A második szülésem utáni gyermekágyi időszak végén fittebbnek éreztem magam, mint korábban bármikor. Mert a helyemen voltam, kívül és belül. 

Megélni a belső szabadságot

Vannak, akik azt mondják, milyen bátor voltam, hogy mertem otthon szülni, sőt vakmerő. Ezt csak cáfolni tudom: számomra az lett volna a vakmerőség, ha kórházba megyek. Aki azokat az információkat tudja a szülés természetes folyamatáról, amelyeket én akkor tudtam, és azokkal a vágyakkal megy a világba, amelyeket én akkor hordoztam, csak egyetlen utat választhat biztonságra törekvésből. Azt, amelyet én is választottam. Vannak, akik azt mondják, nem kell annyit az otthon szülésről beszélni, hiszen nem is legális. Ezt is cáfolom: nekem küldetésem erről beszélni, mert hiszem, hogy minden egyes elmondás által eljuthat a meghívás az erre fogékony nőkhöz, hogy merjenek erősebben a saját vágyukhoz kapcsolódni, és járjanak nap mint nap a saját szabadságuk keresésének útján.
Abban a küldetésben, hogy valaha olyan társadalomban élhessünk, ahol az emberek megélik a saját valódi, belső szabadságukat, apró lépés, ha mi, anyák, akár csak a napi apró döntéseinket a szabadságunktól vezérelve hozzuk meg, és nem külső nyomásra, vélt vagy valós társadalmi elvárásoknak megfelelve.
S hogy legális-e, az nézőpont kérdése. Nincsen törvényi szabályozás, sem hivatalos intézményrendszer, amely megmondaná, „hogyan kell” otthon szülni, mint ahogy arra van, hogy miként kell kórházban. Viszont minden gyakorlati válasz megvan arra, hogy hogyan lehet előkészíteni és kipótolni minden adminisztratív lépést, illetve előírt vizsgálatot, ami egy otthoni szülés esetében nem úgy történik meg, mint a kórházban.

A női szabadság ünneplése 

Zsombor fiam születése és az odáig vezető út a belső szabadságról, a vágyaim iránti hűségről, valamint arról szólt, hogy milyen az, amikor magamat választom. Azt mondják, minden gyermekünk tükröz valamit belőlünk, vagy rámutat olyan pontjainkra, amelyekre érdemes odafigyelnünk. Hát ő azóta is hordozza és tükrözi, mutatja ezt a belső szabadságot, ösztönösséget, életigenlést. Belső szabadsága néha próbára tesz bennünket szülőként, de az a fajta mélyről jövő szeretet és béke, amelyet közvetít, felbecsülhetetlen érték. 

Az ő szülinapján minden évben a női szabadságot is ünneplem, azt a belső szabadságot, amelyet nem vehet el tőlünk senki. És a hálát – amelyet aziránt érzek, hogy mindezt megélhettem – felajánlom mindazokért a nőkért, akiktől valaha bármilyen körülmények között elvették a szabadságukat, a méltóságukat, a saját erejükkel való kapcsolódás lehetőségét. 

A teljes cikk a Vasárnap családi magazin 2024/29-es számában jelent meg 2024. július 16-án.