Dr. Almási Kitti: „  Ha jóban vagyunk önmagunkkal, jobb döntéseket hozunk ”

Az az érzésem, hogy soha nem foglalkoztunk ennyit a lelkünkkel, a lelki életünkkel, mint manapság. Jól látom?
Korábban ritkán vagy csak bizonyos körökben volt téma az, hogy az ember lelke miként van. A legtöbben sokkal inkább a praktikus dolgokra koncentráltak, az alapvető létfeltételek megteremtésére. A családokban a kapcsolódás alapját is olyan dolgok adták, amelyek sokkal inkább a gondoskodást járják körül: legyen étel, ital, tisztaság, betegápolás, és kevésbé vonatkoztak arra – akár párkapcsolatról, akár szülő-gyerek kapcsolatról beszélünk –,hogy érzelmileg hogyan van a másik.

Mikor következett be a nézőpontváltás?
Ez olyan gondolkodásmódbeli változást igényel, amelyet több évtizedig is eltart fölépíteni – hogy érzékenyebbek legyünk, vagy egyáltalán tudásunk legyen arról, hogy korábbi sérüléseink, nehézségeink mennyire hatással vannak későbbi megéléseinkre, hogy az egyes reakcióknak mennyi rétegük, mennyire sok árnyalatuk van. Azt gondolom, hogy a 2000-es évektől jelent meg kellő mennyiségű igazán jó és közérthető szakirodalom a piacon, s az emberek egyre nyitottabbak lettek ezekre a témákra, mert azt látták, hogy nagyon sokat nyernek velük. Például a különböző kommunikációs technikák alkalmazásával – hogy a gyerekükkel könnyebben megtalálják a közös hangot, esetleg egy párkapcsolati konfliktust kisimítsanak vele. Idővel egyre jobban felismerték az ilyen jellegű könyvek által elérhető gondolatok hasznosságát. 

Mára jócskán meg is szaporodtak a pszichológiai tárgyú könyvek.
Most dömping van, igen. Ha valaki bemegy a könyvesboltba, akkor bőségzavarral szembesül, és már nem tudja feltétlenül megkülönböztetni a szakmai kötetet a kevésbé szakmaitól, hiszen nagyon sok minden van a kínálatban. Tehát most az a feladat, hogy az emberek képesek legyenek szelektálni. 

Vagyis veszélyes lehet, ha nem a megfelelő forrásból informálódunk.
Azt is veszélyesnek vélem, hogy az ezekkel a témákkal túl sokat foglalkozó emberek elkezdenek nem magukra és az érzéseikre figyelni, hanem túlgondolnak helyzeteket (vajon mit mond ilyen esetekre a szakirodalom?), és ez a folytonos elemzés, címkézés pont nem segíti az emberi kapcsolatokat. Nem kellene a laikusoknak pszichológusként működni, mert ha minden helyzetet szétanalizálunk, akkor nem tudunk spontának és önazonosak lenni. 

Előadásait főként nők látogatják. Női jellemző a lelkiekkel foglalkozni?  
Szerintem ennek az az oka, hogy a nők vállalják jobban, hogy megnyílnak ilyen irányba, de sok férfi is elolvassa a pszichológiai tárgyú könyveket. Ők lehet, hogy nem jelennek meg ilyen eseményeken, mert talán még mindig túl érzelmes programnak tűnik számukra. Vannak, akik párjuk kérésére jönnek el, kísérőként. De pont egyik előadásom után odajött két-három férfi, akik viccesen, de kikérték maguknak az ilyenfajta gyanúsítást. Vagy amikor dedikálok, a férfiak is ugyanúgy megköszönik ezt vagy azt a gondolatot, amelyet elvisznek magukkal. 

Tehát ezen a téren is érzékelhető a változás?  
Ha a magánpraxisomból adódó tapasztalataimra hagyatkozom, a férfiak sem kevésbé lelkiek. Ugyanúgy szoronganak, ugyanazok a félelmeik, ugyanúgy túl tudják gondolni a dolgokat, és képesek megfogalmazni az érzéseiket, tehát ebben a tekintetben egyre kevésbé látok különbséget. Húsz-harminc éve lehet, azt mondtam volna, hogy persze, ez tipikus női attitűd: a nők túlvariálnak, de most azt gondolom, a férfiak legalább annyira érintettek. Biztató, hogy akikkel volt szerencsém dolgozni, próbálják a törékenységüket, érzékenységüket felvállalni, és tulajdonképpen ugyanaz a természetrajza az ilyen dolgok lefolyásának az ő esetükben is, mint a nőknél.

Miért számít az, mit gondolnak rólunk az emberek? Miért nehéz elengedni a fülünk mellett mások véleményét?
Ez nagyon kedves kérdés számomra, írtam belőle egy egész könyvet (a címe: Ki vagy Te?).  Lényegében a gyerekkorunkból hozzuk magunkkal az igényt a visszaigazolásra – logikusan, hiszen amíg nem tudunk magunkról eleget, szükségünk van a visszajelzésekre. Viszont aki nem tud eljutni az érzelmi érése folyamán olyan függetlenségig, olyan stabil énképig, pozitív önbecsülésig, amely akkor sem billen ki, ha éppen kudarcot vall valamiben, akkor egész életében kívülről várja majd a megerősítést, a megnyugtatást, hogy az ilyen helyzeteket túlélje. 

Mi gátolja a stabil énkép kiépülését?
Egyebek között akkor nem alakul ki, ha az egyén számára fontos felnőttek, a szűk környezet nem erősítette meg, vagy nagyon következetlenül. Néha ajnározzák, néha lehordják a sárga földig, tulajdonképpen mindig az adott pillanat dönti el, hogy kap-e mankót, vagy nem. Tehát nagyon mélyen negatív vagy kételkedéssel teli viszonya alakul ki magával kapcsolatban, labilitás jellemzi. A biztos alap olyan, mint egy háttértároló, amelybe gyűlnek a visszacsatolások, s ezek szépen formálják az egyén útját, fiatal felnőtt korára pedig lesz stabil tudása önmagáról.

Mit kellene tudnunk magunkról?
Mi az, amiben általában jól működöm? Mi az, amit szeretek, amiben magabiztosnak érzem magam, vagy amit mások is szeretnek bennem? És ez a tudás nem változik attól, hogy kipróbálom magam valamiben, amiben éppen gyengébb voltam. Ha nincs stabil alap, akkor csupán azt éli meg az ember, hogy van egy pillanatnyi jelenése, ahol elismerő bólogatásokat kapott, de amint ez véget ér, máris üres minden. Ha nem formálódott ki ez a stabil, pozitív önbecsülés, akkor nem alakul ki az alapzat, amely megtartja az illetőt a nehéz helyzetekben is.

Tehát nagyon sok minden múlik a szülőkön?
A szülőkön vagy a fontos felnőtteken. Mert nem csak a szülők vannak a gyerek körül, lehet az óvó néni, tanító néni, egy edző, nagybácsi, nagynéni, testvérek, kortársak véleménye, tehát ebben sok mindenki szerepet játszhat. Persze a legfontosabb felnőttek a szüleink. 

Ha például csinosan felöltözünk, azt magunkért tesszük, vagy mások jó megítéléséért, véleményéért? 
Az öltözék jóval felszínesebb dolognak tűnik, mint amilyen valójában. Nyilván könnyű volna kijelenteni, hogy például az az ember öltözik magáért, aki lázadó módon öltözik, mert valószínűleg önmagán kívül senkinek nem fog tetszeni az, amit felvesz. Azt hangsúlyozza, nem érdekel, ki mit mond, én így akarok kinézni. De nem csak az ruházkodik önazonosan, aki lázadóan öltözik. Az, amit viselünk, nagyon fontos üzenet a külvilág felé, számos vizsgálat mutatta ki, hogy ugyanaz az ember ilyen vagy olyan megjelenéssel mást ér el, másképp veszik komolyan. Mindegy, hogy ez állásinterjú vagy egyszerű ismerkedés, az öltözékünkkel üzenünk valamit a külvilágnak.

Bizonyos munkahelyek, pozíciók is elvárásokat támasztanak az öltözékkel, megjelenéssel kapcsolatban…
Az a nagyszerű dolog, amikor valaki azt érzi, hogy – mondjuk – a pozíciója megkívánja a dress code-ot, de mivel abban nem érzi jól magát, mégis inkább lezserebben öltözködik. Vagy ha épp a munkahely nem kívánja meg, hogy csinos legyen, de imádja a csinos ruhákat, akkor még a boltba menet is fölkap egy magas sarkút, mert így érzi jól magát. Ezek az önazonos pillanatok, mert a munkánkhoz köthető elvárások nem szűkítik be gondolkodásunkat. Ez egyébként gyakran párkapcsolati szempontból szokott módosulni. Ha már huszadszor veszem észre, hogy engem a kényelmes, de lógós öltözékemben soha nem szólítanak le a buliban, ellenben a kihívóbb, vagányabb külsejű barátnőmet vagy barátomat meg igen, akkor ez a tapasztalat néha átírja a szokásokat is. 

Akkor mégiscsak feladjuk magunkat, a stílusunkat a siker, a tetszés érdekében?
Nem az a jó megoldás, hogy magamra erőltetek egy ruhát, amelytől valamilyennek látszom, hanem el kéne jutni addig, hogy jól vagyok, önazonos vagyok, és ez biztos, hogy kiül a ruházkodásomra is. Azt kell megtalálni, ami a leginkább kifejez – ahelyett például, hogy csak praktikus legyen a ruhatár, ami talán elrejti az egyediségünket.

Hogyan hat önmagunk megítélésére az online tér? Illetve az, ahogy ott láttatjuk magunkat, és látunk másokat? 
Az online térrel kapcsolatban konkrétan kimutatható, hogy masszívan fokozza a szorongást, az önmagunkkal kapcsolatos kételyeket, mint ahogy az is bizonyított, hogy akik online böjtöt tartanak, azoknál drasztikusan csökkennek ezek a szorongásos tünetek, változik az önmagukhoz való viszonyuk, óriási szabadságot élnek meg. Tehát aki csak teheti, minél kevesebb időt töltsön a virtuális térben.

Az Elvarratlan szálak című legfrissebb kötetében a fel nem dolgozott sérelmeinket, feldolgozatlan emberi viszonyainkat helyezi középpontba. Mi, emberek alapvetően haragtartók vagyunk? 
Sajnos nagyon sokan beleragadnak az ilyen helyzetekbe. Nem azért, mert élveznék, hanem mert nem tanulják meg a harag elvezetési módját, hogyan lehet azt akár pozitív erővé fordítani. Akkor lehetne jobban kezelni az ilyen kapcsolatainkat, ha a düh mögé néznénk: mi az alapviszonyulásunk az adott személyhez? Tehát például lehet, hogy pont azért haragszunk valakire, mert valójában nagyon szeretjük, és szeretnénk, hogy újra tudjunk beszélni, de ezt lehetetlenné teszi a kettőnk között húzódó konfliktus. Ez az önvizsgálat elvezethet egy kezdeményezéshez, majd egy kulturált beszélgetéshez a másikkal. 

Mikor döbben rá az ember arra, hogy pszichológus segítségére van szüksége?
A legtöbben akkor kezdik érezni, hogy valami baj van, amikor szenvednek. Ezt hívjuk szenvedésnyomásnak, ami elhozza az illetőt a szakemberhez. Esetleg újra és újra megismétlődik ugyanaz a kellemetlenség. Ilyenkor még gyakran a külvilágra haragszik az ember, és azért jön, mert szeretné megérteni, hogy mi történik, szeretne feldolgozni egy fájó dolgot. Szerencsére kijelenthető, hogy az önismeret, az önfejlesztés ma már általánosan elfogadott dolog. Jóval ritkábban fordul elő, hogy stigmatizálja a környezete azt, aki foglalkozik magával, vagy pszichológushoz jár. Az emberek tudatosítják: ha jóban vannak önmagukkal, sokkal jobb döntéseket tudnak hozni.

De hogyan fejlődjünk a mindennapokban? Mit tehet az, aki nem engedheti meg magának, hogy terápiára menjen?
Az egyéni terápián túl vannak csoportos foglalkozások, amelyeknek elérhetőbb áruk van, de természetesen ezek is pénzbe kerülnek. Lehet könyveket kölcsönözni, de fontos egy dolgot hangsúlyozni: nem az a fejlődés lényege, hogy elolvasom, aztán jöhet a következő. Újra kell olvasni, cetlizni, és módszeresen dolgozni az adott témákon. Az emberek azt hiszik, elég, ha meghatódnak egy kurzuson, vagy éri őket egy wow-élmény, csakhogy egy fölrázó gondolat semmit nem fog megváltoztatni. El kell kezdeni gyakorolni, aktívan dolgozni magunkon – csak így érhető el változás!

A cikk eredetileg a Vasárnap családi magazin 2024. december 31-i számában jelent meg.