Már napokkal korábban színes szórólapok hirdették, hogy hétvégén a lakásunktól nem messze elterülő hatalmas parkban nyárköszöntő ünnepséget szerveznek. Ennek mi, felnőttek a várható zaj és tömeg miatt kevésbé örültünk, tudtuk viszont, hogy Penelope nagyon boldog lesz. Pénteken délután a bölcsődéből hazafelé tartva épp a készülőfélben lévő vidámpark mellett vitt az utunk. Penelope már akkor is nagyra nyílt szemekkel nézte a nemrég felépített színes körhintát, az óriáskereket, a hatalmas, inga módjára himbálózó kalózhajót, amelyek egyelőre még mozdulatlanul, de annál titokzatosabban álltak a park közepén. A sok szerkezet közül legjobban a csészekörhinta, vagyis a körbe-körbe forgó, színes teáscsészék kötötték le a figyelmét. Másodperceken belül meg is jegyezte, hogy: „Be szeretnék ülni a pohárkákba”. Mivel a vidámpark a nyilvánosság előtt még zárva volt, elmagyaráztam neki, hogy most nem lehet, de ha jól fog viselkedni, akkor holnap eljövünk, és kipróbálja, amit szeretne. Láthatóan ráállt az egyességre, és hazáig erről beszélgettünk.
Másnap kora este hármasban indultunk a parkba. A levegőben vattacukor és lángos illata keveredett, a színpadról élőzene hallatszott, gyerekek szaladgáltak, buborékok szálltak a levegőben. A sokféle attrakció közül legelőször a csészekörhintát próbáltuk ki. Penelope természetesen a kék, zöld és sok más színben pompázó „pohárka” közül a rózsaszínt választotta, és amikor beültünk, a szeme csillogott a boldogságtól. Minél gyorsabban forogtunk, annál jobban nevetett. Csodálatos érzés volt látni az arcára kiült boldogságot, azt az őszinte, felhőtlen örömöt, amit csak a kisgyerekek tudnak megélni. Ezután következett az óriáskerék. Itt kicsit elbizonytalanodott. Látszott rajta, hogy nem tudja, mi vár rá odafent. Mikor a kabin lassan elindult felfelé, szorosan kapaszkodott apuciba, és csendben figyelt. Ahogy egyre magasabbra értünk, és fentről láttuk a vidámparkot, majd az egész környéket, lassan felbátorodott, és kíváncsi szemekkel fürkészte a sok-sok ismerős utcát és házat. Mintha egy térképre néztünk volna le, amelyen a sok-sok ember ide-oda sétál. Ez az új nézőpont nemcsak neki, nekünk is izgalmas volt. Miután leszálltunk az óriáskerékről, újra beült a csészekörhintába, de ezúttal már egyedül.
Valamikor közben vettünk egy sajtos-tejfölös lángost is, de Penelope csak néhány falatot evett. Akkor épp a hasánál fontosabb volt, hogy a dodzsempályát is „letesztelhesse”. Az itt sorakozó játékautók egyikébe apucival ült be, és a lehető legnagyobb odafigyeléssel próbálta vezetni. Nagyon komolyan vette a feladatot, minden mozdulatán látszott a koncentráció. A „munka” után viszont jöhetett egy kis jutalom is: a lángossal ellentétben a vattacukrot már nem utasította vissza. A puha, illatos édesség szinte észrevétlenül tűnt el a kezéből.
Csak jónéhány vidámparki attrakcióval, kézműves standdal és egy arcfestéssel később sikerült meggyőznünk, hogy induljunk haza. Otthon a fürdőkádban újra végigvette a nap eseményeit, s olyan beleéléssel mesélt, hogy kivételesen a hajmosást is szó nélkül tűrte. Amikor végre pizsamába bújt, már alig bírta nyitva tartani a szemét. Még az ágyban is próbált mesélni valamit a kalózhajóról, de a mondat felénél elaludt.
Én pedig kicsit fáradtan, de jóleső érzéssel ültem le a kanapéra. Eszembe jutott, amikor körülbelül annyi idős lehettem, mint most a kislányom, és a közeli kisvárosban vásárt rendeztek. Ott is volt óriáskerék. Emlékszem, milyen örömmel ültem édesanyámmal és Zoli bátyámmal a kacsa alakú kabinban, s hogy milyen büszkén szorongattam a Miki egeres lufit, amit aztán egy óvatlan pillanatban elengedtem, és messzire szállt.
Dančo Jakab Veronika
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.