Amikor nehéz az iskolatáska - Hogyan kezeljük gyermekünk iskolai nehézségeit?

Bevezetésképpen jöjjön egy nehéz kérdés: mi a szerepe az iskolának a 21. században?
A tanárok, a szülők, a diákok, a pszichológusok és a politikusok számára is hatalmas fejtörést okoz ez a kérdés: hogyan kellene felépíteni azt az iskolarendszert, amelyiknek valóban van értelme? A digitalizáció által sok minden, ami eddig természetes volt, megkérdőjeleződött. De nagyon leegyszerűsítve, az iskola legalapvetőbb szerepe, hogy egyfajta rendszerbe helyezze a gyerekeket, és megadja számukra azt az általános tudást, amely az ember érvényesüléséhez elengedhetetlen. Ez nem mindig sikerül.

Egyre többet hallunk arról, hogy az iskola kénytelen átvenni sok olyan feladatot is, ami alapvetően a család, a szülők dolga lenne. 
Valamilyen szinten így van. A szülőknek gyakran egyszerűen nincs idejük a gyerekükre, gyerekeikre. Sokat dolgozunk, amikor pedig hazaérünk, fáradtak vagyunk. Állandó időhiányban élünk, mindenki rohan, csak senki nem tudja, hova… Ezzel szemben a tanár ott van a gyerekkel az iskolában a nap nagy részében, az órákon, a szünetekben, így előfordulhat, hogy jobban fel tudja fedezni a gyermek adottságait, képességeit, és ezekben támogatni, segíteni tudja őt. Másrészt pedig az iskola a szocializáció terepe is. Gondolhatunk itt az egyes szakkörökre (mint például a néptánc, a bábos szakkör stb.), szabadidős tevékenységekre – például színházlátogatásra –, amelyek nem kötődnek szorosan a tananyaghoz, tanuláshoz, de ezeken keresztül a kultúrához, nemzetiséghez való kötődés is erősödik.

Annak ellenére, hogy vannak próbálkozások más osztályozási módszerekkel, a legtöbb iskolában ma is érdemjegyekkel értékelik a diákok teljesítményét. Te mit gondolsz erről az értékelési rendszerről?
Erre nem találtunk még ki jobbat. És az biztosan nem jó, ha a gyerek nem kap semmilyen visszajelzést, a szóbeli értékelést viszont nehéz statisztikailag kezelni. Ezért maradtunk egyelőre a számoknál, de alapjában véve óriási különbségek vannak az egyes iskolák és tanárok között. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy nem a jegy az, ami elrontja a gyereket, hanem a hozzáállásunk a jegyhez. Erről már beszéltünk korábban, de újra hangsúlyoznám: ha a gyermekemet a tiszta egyes bizonyítvánnyal fogom „terrorizálni”, miközben ő nem képes erre, akkor nagy valószínűséggel egy szorongó, önbizalomhiányos gyereket nevelek. Miközben lehet, hogy egy magabiztos kettes vagy hármas tanuló lehetne belőle – és így nagyobb eséllyel indulna egy sikeres és boldog felnőttkorba.

Egy dolog a szülő hozzáállása, egy másik pedig a tanáré…
Vannak jó és vannak rossz tanárok. Nagyon sok múlik a gyerek egyéniségén és a szülő hozzáállásán, hogy hogyan kezelik azokat a helyzeteket, amikor a tanár a tanuló képességei vagy teljesítménye miatt megalázza a gyereket. Vannak ilyen tanárok, akik – lehet, hogy nem is tudatosan – sokat tudnak ártani a gyereknek.

Mit lehet ilyenkor tenni?
Arra kell figyelni, hogy változik-e a gyermekem viselkedése. Ha például magába zárkózik, nem tud barátkozni, nem látom mosolyogni, ha úgy érzékelem, hogy ez a tanár tönkreteszi őt – akkor azt a helyzetet meg kell oldani!

Avatkozzunk közbe akkor is, ha úgy érezzük, a gyerek igazságtalanul kapott rosszabb jegyet? Vagy az iskolai dolgokat hagyjuk meg a tanárnak és a diáknak?
Fontos leszögezni, hogy minden szituáció egyedi, nincs egyetlen helyes út. Ha úgy érzem, hogy igazságtalanul bánnak a gyermekemmel – akár egyetlen mondatról van szó, amivel én szülőként nem értek egyet (például: „Belőled semmi nem lesz”), vagy levetítenek egy filmet, amiről azt gondolom, nem volt helyénvaló, akkor azt érdemes jelezni. Természetesen nem azzal a gondolattal a fejünkben keressük fel a tanárt, hogy „harcba megyünk”. Próbáljuk megérteni a helyzetet és egymást.

Vagyis ne számonkéréssel forduljunk a tanár felé?
Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy a tanár szándékosan nem akart rosszat. A „Hogy képzeli…” helyett a „Szeretném megérteni, mi történt…” hozzáállás hasznosabb és célravezetőbb lehet. Valószínűleg a probléma nem fog megoldódni egy beszélgetéssel, de más irányt vehet a szülő és a tanár kommunikációja.

Mit tegyünk, ha a gyermekünk nem szeretné, hogy beavatkozzunk?
Mindenképpen beszélgessünk el vele arról, mi történt és milyen megoldásokban gondolkodunk. Nagyobb gyermek esetében rábízhatjuk, hogy felkeresse a tanárt, és ők beszéljenek a problémáról. Természetesen ez nem lehet utasítás: fontos, hogy a gyerek biztonságban érezze magát, és ne félve menjen a tanárhoz. Az én tapasztalatom az, hogy ma már a tanárok alapvetően nyitottak a beszélgetésre. Ha pedig a gyermekünk határozottan elutasítja, hogy beavatkozzunk, az két dologra hívhatja fel a figyelmünket: lehet, hogy az eset mégsem volt annyira súlyos, vagy éppen fordítva – attól tart, hogy még rosszabb helyzetbe kerül, esetleg kinevetik a többiek. Gyakori, hogy a szülők éppen ilyen esetekben kérik szakember, pszichológus segítségét.

Mikor tanácsos iskolát váltani?
Ez legyen az utolsó lépés. Ugyanakkor az iskolaváltás alapjában véve nem rossz dolog. Gondoljunk bele, hogy felnőttként mikor váltunk munkahelyet. Valószínűleg akkor, ha nem jó az együttműködés a felettesünkkel vagy a főnökünkkel, vagy a munka nem olyan, mint amire számítottunk. De nem feltétlenül kell szélsőséges helyzetet elképzelni, az is lehet, hogy egyszerűen kaptunk egy jobb ajánlatot. Ez mind belefér az iskolaváltásba is. Sőt, lehet egészen pragmatikus oka is: egy költözés. Viszont fontos tisztán látni: valóban az iskolában van a probléma?

Mit értesz ez alatt?
A tanácsadó központban gyakran találkozom olyan esetekkel, ahol a gond nem is az iskolában van, hanem otthon.

Mégis az iskolára fogják?
Például a gyerek azt mondja, retteg az iskolától. De valójában nem az iskolától fél, hanem az apjától – hogy amikor hazajön, kap két pofont, mert nem teljesített tökéletesen. Ebben az esetben az iskolaváltás teljesen felesleges lenne, mert ott legalább van barátja, és ha még ezt is elvennék tőle, még rosszabbul érezné magát. Viszont a szülő kéri az iskolaváltást, mert nem hajlandó magába nézni.

Fontos, hogy beszéljünk az iskolai zaklatásról is. Van, hogy az iskola szőnyeg alá próbálja söpörni az ilyen eseteket, pedig attól nem oldódik meg a probléma.
Két vége van ennek a botnak. Az egyik a szülő, aki – és most túlozni fogok – felfúj mindent, mint egy lufi. A másik pedig az iskola vagy az igazgatóság – és megint csak túlzok –, aki pedig elsöpör mindent. Valahol középen van az igazság. Azt gondolom, hogy a gyermekünk önbizalmát otthon adjuk meg. Ezt nem szeretik a szülők hallani, pedig a gyermek születésétől számítva durván hét évünk van, hogy megalapozzuk a gyermekünk önbizalmát.

Honnan tudhatjuk, hogy gyermekünk zaklatás – ismert angol nevén bullying – áldozata?
Ezt gyakran nehéz felismerni. A gyerek általában nem jön haza azzal, hogy „engem bántanak”. Mint ahogy azzal sem jön haza, hogy „én bántok”. Jó, ha tájékozódunk arról – elsősorban tőle –, hogyan érzi magát az osztályban. Például, ha nem akar menni az osztálykirándulásra, vagy nem örömmel jár suliba, ezek mind olyan jelek, amire oda kellene figyelnünk. De manapság a bántalmazás leggyakrabban nem az iskola falain belül történik, hanem a virtuális világban.

Ezt pedig valószínűleg még nehezebb észrevenni…
Azt gondolom, ha 15 éves kor alatt okostelefont adunk a gyermek kezébe, akkor igenis ellenőriznünk kell, mi történik vele az online térben. Nyilván nem a háta mögött, és nem azzal a céllal, hogy megtudjuk, miről beszélget a fiunk, lányunk a barátnőjével vagy barátjával, vagy hogy az így szerzett információkat felhasználjuk ellene. De tudnia kell, hogy bármikor belenézhetünk szúrópróba-szerűen a csetcsoportjaiba, e-mailjeibe stb.  Egy-egy ilyen osztálycsoport leképezi az osztálytársak közötti viszonyokat, azt, milyen nyelvezetet használnak – és ne lepődjünk meg, ha a legszebb magyar káromkodásokkal találjuk szembe magunkat. Így kaphatunk egy objektív képet arról, hogyan működik az adott osztály, ezért ajánlom minden szülőnek, hogy tájékozódjon.

Hogyan reagáljunk? Fogadjuk el, hogy így működik az osztálydinamika vagy a gyermekem ebben a közegben?
Beszélgessünk el a gyermekünkkel arról, hogyan kommunikálunk, és arról is, hogyan lehet reagálni az ilyen üzenetekre. Hogy miért lehet bántó, miért veszélyes, ha elszabadul a durva kommunikáció. Ezek a dolgok gyakran valóban láthatatlanok, és a többi szülő vagy a tanár nem azért nem tud róla, mert nem akar, hanem mert tényleg nem érzékeli a problémát. Ezért, ha úgy látjuk helyesnek, az osztályfőnökkel, vagy éppen a szülői értekezleten is felhozhatjuk a témát. Elmondjuk, mit tapasztaltunk – nyilván nem egyéneket támadva –, és közösen megvitatjuk, mit tudunk tenni, hogy segítsük a gyerekeket az egymásra figyelésben.