Az utóbbi időszak legszebb napját a húgom esküvőjén töltöttük. Már a készülődés is tele volt izgalommal. A nagy nap délutánján Penelope is boldogan illegette magát rózsaszín ruhájában, amikor egy óvatlan pillanatban megbotlott és elesett. A horzsolás okozta, Penelope szerint „szörnyű” fájdalom azonnali könnyzáport váltott ki, és egy darabig semmi más nem létezett, csak a térdére tapasztott borogatás és a vigasztalás. Mire az ijedtség alábbhagyott, annyira elfáradt a sírástól, hogy a templomi szertartást békésen szuszogva édesapja karjában töltötte. Ébredés után mintha kicserélték volna: újult erővel vetette bele magát a lakodalom nyüzsgésébe. Nevetve ropta a gyerekekkel és a felnőttekkel egyaránt. A nap végére úgy tűnt, semmi sem árnyékolhatja be az együtt töltött pillanatokat.
Néhány nappal később azonban szörnyű hírt kaptunk: Penelope apai nagyapja hosszabb betegeskedés után elhunyt. Jól tudjuk, az élet már csak ilyen, öröm és fájdalom váltják egymást, a történtek mégis nagyon megérintettek minket. A felnőttek szívében ilyenkor kavargó érzéseket sem könnyű elrendezni, hát még elmagyarázni mindezt egy háromévesnek. Mit jelent a halál? Hogyan lehet elmondani, hogy nagyapa, aki az utóbbi időben a kedvenc barna foteléből figyelte a világot, és onnan nyitotta meg a szívét minden látogatáskor az unokája felé, többé nem ül majd ott, amikor belépünk az ajtón? Vekerdy Tamás a Jól szeretni című könyvében az őszinteségre buzdítja a szülőket. Rámutat, hogy a halál tényét nem szabad hárítani vagy eltitkolni a gyermekek elől, mert a kimondatlan szavakból érzik a háttérben lévő feszültséget. Mi is megfogadtuk a mélyen tisztelt gyermekpszichológus tanácsát, és elmondtuk Penelopénak, hogy nagyapa meghalt, ami azt jelenti, hogy a teste elfáradt, és többé már nem fogjuk látni, a lelke viszont kiszállt a testéből, s mostantól már fentről, Jézuska mellől néz le ránk. Hozzátettük azt is, hogy ha emlékezünk rá és mesélünk róla, a szívünkben mindig velünk marad. Penelope meghallgatott minket, majd komolyan csak ennyit kérdezett: „A másik nagyapa azért még otthon van?” Úgy gondolom, hogy a maga módján megértette, mi történt.
A hároméves gyermek számára az elválás és a hiány még nem véglegesség, hanem inkább valamiféle titokzatos távollét. Nekünk, szülőknek viszont az a legnehezebb, hogy a saját fájdalmunk mellett a gyermek kérdéseire is nyugodt, életkorának megfelelő választ adjunk. Penelopéval a nagyapa búcsúztatására készülve is beszélgettünk a történtekről. Megfigyeltem, hogy a gyász és a játék szorosan összefonódik nála: egyik pillanatban még a nagyapáról kérdezett, meg arról, hogy egyszer anyuci és apuci is itt hagyja-e őt, a következőben pedig már a legót kereste, hogy egy hatalmas tornyot építhessen. Úgy érzem, számára a játék ilyenkor menedék. Egy biztonságos világ, ahol elfér a fájdalom, az emlék és az újrakezdés.
Így telt el a nyár vége, az öröm és a veszteség kettősségében, miközben valami új kopogtatott az ajtón: az óvodakezdés. Augusztus utolsó hetében megérkezett az óvó nénik részletes tájékoztatója, amelyből megtudtuk, milyen ruhadarabokra és felszerelésre lesz szükség az óvodában, s hogy mire figyeljünk a beszoktatásnál. Külön kérték, hogy minden egyes ruhára és használati tárgyra kerüljön rá a gyermek neve. Előkerült hát a kis névpecsét (hivatalos nevén névbélyegző), amelyet Penelope búcsúajándékként kapott a bölcsődében, és nekifogtunk a nadrágok, a pólók, a zoknik és a lábbelik megjelölésének. Közben hálát adtam, hogy a betűket nem kézzel kell belehímeznem a kis ruhák szegélyébe, ahogyan azt édesanyám és nagymamám tették. Igaz, ha nincs a bölcsődei anyukák szemfülessége és tapasztalata, talán én is tűt és cérnát ragadtam volna.
Dančo Jakab Veronika
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.