Kép: Shutterstock
A gyerek első közösségi élményei – a bölcsőde vagy az óvodakezdés – nemcsak neki, hanem a szülőnek is hatalmas mérföldkő. Sírás, bűntudat, öröm, megkönnyebbülés – minden egyszerre van jelen a leválás időszakában. Langermann Szilvia pszichológussal és coach-csal arról beszélgettünk, hogyan lehet a szülő és a gyerek számára is biztonságos az elengedés.
Mikor jön el az a pillanat, amikor a gyereket érdemes bölcsődébe, óvodába adni? Van ideális életkor erre?
Nincs. A gyerekek nagyon különbözőek, ezért lehetetlen egyetlen „helyes” életkort kijelölni. Van, aki már kétévesen igényli a társaságot, más háromévesen sem szeretne közösségbe menni. A kulcs az, hogy figyeljük a gyereket: ha otthon unatkozik, keresi mások társaságát, az már jel. Ha viszont inkább egyedül játszana, vagy csak felnőttek között érzi jól magát, akkor még várhatunk. Ugyanakkor előbb-utóbb minden gyereknek meg kell tanulnia beilleszkedni egy közösségbe, így a szülőnek érdemes időben segítenie a szocializációt.
A valóság nem teremt mindig ideális helyzeteket – sok anyának korán vissza kell mennie dolgozni. Ilyenkor hogyan lehet a gyereket felkészíteni a változásokra?
Már az egyéves gyereknek is el lehet mondani, mi fog történni: „elmegyünk a bölcsibe, ott fogsz játszani, anya délután jön érted”. Ha van rá mód, érdemes előtte együtt megnézni a helyet, hogy ismerős legyen a környezet. Játsszunk otthon „ovisat”: eljátszhatjuk a reggeli búcsúzást, a napirendet, akár azt is, hogy „síró macik” vannak, akiket meg lehet vigasztalni. Ez segít, hogy a gyerek megértse, mire számíthat.
A szeptemberi reggelek bizony nehezek tudnak lenni az oviban…
Az óvoda nagy ugrás. Nemcsak a gyereknek új helyzet, hanem a szülőnek is. Szeptemberben húsz gyerek közül tíz sír, a többi meg együttérez velük – előfordulhat, hogy még a legbátrabbak is elbizonytalanodnak.
A szülők is el tudnak bizonytalanodni. Ezzel mit lehet kezdeni?
A szülő lelkiállapota kulcskérdés. Ha az anya bizonytalan, szorong, azt a gyerek azonnal megérzi. Csak akkor tud megnyugodni, ha érzi, hogy a szülő is rendben van ezzel a döntéssel.
Kell aggódnunk, ha a gyerek nem szeret óvodába járni?
A legtöbb gyerek számára az óvoda semleges élmény – nem rossz, de nem is euforikus. És ez teljesen rendben van. Olyan ez, mint a felnőttek esetében a munkahely: szerethetem a munkámat, de nem biztos, hogy minden nap ugyanolyan motiváltan megyek be a munkahelyre – persze ettől még sok jó pillanatunk lehet közben. A gyermekek esetében sem tartom jó iránynak, ha azzal próbáljuk motiválni őket, hogy azt mondogatjuk, „milyen szuper lesz neked az oviban”.
Adódhatnak konfliktusok, negatív élmények az oviban. Ezeket hogyan kezeljük?
Akkor kezdjünk el figyelni, ha változást látunk a gyermek viselkedésében: az addig aktív, csacsogó csemeténk visszahúzódik, nem beszél, romlik az étvágya, újra bepisil, vagy fél az elválástól. Ilyenkor érdemes először beszélni az óvónővel. De beszélgessünk a többi szülővel is – és ne csak akkor, amikor problémát sejtünk. Viszont azt is le kell szögezni, hogy a túlaggódó szülők időszakát éljük.
Túlságosan féltjük a gyermekeinket?
Mondok egy példát: ha én gyerekként azzal mentem haza, hogy kiabált rám a matektanár, akkor az anyukám azt mondta, „biztosan nem készültél fel”, ha viszont az én gyerekem jön haza ugyanezzel, én úgy reagálok, „Úristen, miért?” Mi, mai szülők sokkal jobban szorongunk, mint az előző generációk. Ha bennünket gyerekként elengedtek reggel a játszótérre, volt, hogy csak este jöttünk haza – mert mindenkit ismertünk a környéken, nem volt ennyi autó sem az utakon, stb. Most pedig GPS-szel követjük a gyerekeinket, állandóan elérhetőnek kell lenniük, és mi is nonstop kontroll alatt tartjuk őket. Ez nem egészséges sem a gyereknek, sem nekünk.
Kapcsolódó cikkünk
Visszatérve az óvodai konfliktusokra: azt mondod, beszéljünk az óvónővel, szülőkkel. A gyereket ne faggassuk?
Természetesen érdeklődjünk minden nap, hogy mi történt vele, de ne arról kérdezzük, hogy mi volt az ebéd, hanem például arról, kivel játszott, milyen autók, babák vannak az oviban, mivel játszott az udvaron… Viszont egy hároméves gyerek még nem tud pontosan beszámolni az eseményekről, ezért fontos, hogy nyitott kérdéseket tegyünk fel: „Mi volt a legjobb a napodban?”, nem pedig azt, hogy „Bántott valaki?”. Az utóbbi irányítja a választ, és a gyerek sokszor csak megfelelni akar azzal, hogy erre igennel válaszol.
A leválásnál a lelkiismeret-furdalás is gyakran előkerül. Sok anya érzi úgy, hogy rossz szülő, ha bölcsődébe, óvodába adja a gyerekét, mert szeretne visszatérni a munkába.
Ha az anya szereti a munkáját, és boldog attól, hogy újra önmaga lehet, az a gyereknek is jót tesz. A gyerek érzékeli, ha anya fáradt, frusztrált vagy kiégett. Egy mosolygós, önazonos anya vagy apa többet ad, mint egy „mártír” szülő, aki lemond mindenről. Persze ez nem azt jelenti, hogy olyan munkát vállaljunk, ahol nonstop jelen kell lenni – fontos, hogy maradjon elég idő a gyerekkel töltött minőségi időre is.
Mi a helyzet az apákkal?
A közös nevelés nem luxus, hanem alap. Sok konfliktus abból adódik, hogy a nő otthon van egész nap a gyerekkel, a férfi pedig azt gondolja, hogy amikor hazajön, munka után „pihenhet”. De a gyerek közös felelősség. Próbáljunk olyan harmóniát találni, ahol a nő is, és a férfi is fel tud töltődni, megmarad embernek, férjnek, feleségnek, anyának, barátnak, de közben szeretettel és tudatosan neveli a gyermekét.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.