Ki ne találkozott volna már ezzel az érzéssel? Van, aki már az óvodában szerelembe esik, másnak elég, ha olvas róla, és máris a fellegekben jár. Ha szerelmesek vagyunk, minden könnyű és lehetséges. Máskor pedig fájdalmas és felemészt. „A szerelem öl, butít és nyomorba dönt”, írja Stephen King, mégis vágyunk rá. Evidenciaként él az életünkben, de ha a mélyére nézünk, rájövünk, hogy sok kérdésre nincs válaszunk. A témával kapcsolatban Kapcsolódj! című podcastsorozatunkban Czajlik Katalin coach-ot kérdeztük.
Kezdjük onnan, hogy mi is az a szerelem, hogyan definiálnád?
Én úgy fogalmaztam meg, hogy ez egy intenzív érzelmi állapot, amikor nagyon vágyunk valakire, amikor tipikusan csak a jó tulajdonságait vesszük észre, nagyon vonzónak látjuk, és azt gondoljuk, ha őt megszerezzük, attól alapvetően változik, vagy jobbá válik az életünk. Nem mellesleg pedig ez egy felfokozott vagy módosult tudatállapot.
Mintha drog hatása alatt lennénk…
Szoktuk is mondani, hogy belebolondultunk valakibe. És ez valóban így van. Ilyenkor teljesen felborul a hormonháztartásunk, elkezdenek termelődni a „szerelemhormonok”. Mondjuk ki nyíltan: ez csodálatos érzés, hiszen olyankor nem csupán a másikat látjuk vonzónak, fantasztikusnak és ellenállhatatlannak, hanem alapvetően saját magunkat is sokkal pozitívabban éljük meg, sőt, az egész világ hirtelen csodás helynek tűnik, amelyben minden lehetséges.
Az az érzésem, most jön a „de”...
Fantasztikus dolog mindezt megélni, de érdemes résen lenni. Ugyanis nem ritkán valójában nem a másikba, hanem magába az érzésbe vagyunk szerelmesek. Amikor pedig ez az intenzív érzés kezd elmúlni, van, aki egyszerűen továbbáll, mert úgy érzi, hogy a kapcsolat elszürkült. S úgy zárja le magában az egészet, hogy nem ő volt az igazi, vagy ez mégsem működik. Inkább azonnal keres valakit, akivel újra átélheti ezt a csodálatos állapotot – egy ideig. Tehát érdemes feltenni a kérdést, vajon tényleg abba az emberbe vagyunk-e szerelmesek, képesek vagyunk-e őt reálisan szemlélni, vagy csak rávetítjük az általunk vágyott tulajdonságokat, mert nagyon vágyunk arra, hogy végre megtaláljuk a nagy Őt…
Van egyáltalán olyan, hogy „igazi”, megtalálhatjuk a lelkünk „másik felét”?
Több mint nyolcmilliárdan élünk a Földön. Naivitás lenne azt hinni, hogy közülük csupán egyetlen ember lenne a számomra megfelelő partner.
Visszatérve a szerelemre: mintha több lenne ez az egész, mint hormonok játéka.
A szerelemnek nagyon magas a kulturális-társadalmi státusza. Úgy is mondhatnám, hogy jó a PR-ja, a marketingje. Nézzük csak onnan, hogy mekkora irodalma van, hogyan jelenik meg a művészetekben. Mintha minden a szerelemről szólna, akár a festészetet, irodalmat, képzőművészetet vagy a drámát nézzük. Ez a legtöbbet feldolgozott téma – annak ellenére, vagy azzal együtt, hogy rettentő sok fájdalmat és bonyodalmat is okoz. De persze nem akarok illúzióromboló lenni…
Úgy értsem, nagyobb a füstje, mint a lángja?
Inkább azt mondanám, hogy a szerelem úgy él a társadalmunkban, mint a legmagasabb szintű érzelem – legalábbis ami a párválasztást illeti. Azt gondoljuk, hogy az igazán jó házasságok vagy kapcsolatok szerelemkapcsolatok. Gyakran halljuk azt is, hogy „csak a szerelem legyen meg, onnantól minden megy magától”.
És nem így van?
Nem feltétlenül. A romantika korszakának hagyatéka, hogy az élettársunktól azt várjuk, hogy egyben a szerelmünk is legyen, s ennek alapján választunk partnert. Tudjuk, hogy korábban a házasságok sokkal inkább gazdasági egységek voltak, és az volt a funkciójuk, hogy a vagyon megmaradjon. A nők esetében pedig lényegében ez volt az egyetlen módja annak, hogy valaki el tudja hagyni a szülői házat. A szerelem egyszerűen nem volt képben. A házasságban aztán jó esetben a két ember megszerette egymást, s volt, amikor a szerelem is kialakult. Ám csak a romantika óta gondoljuk úgy, hogy a szerelem kvázi „kötelező”. Pedig nem biztos, hogy a szerelem a legjobb segítőnk a párválasztásnál.
Akkor ne higgyünk abban sem, hogy van „szerelem első látásra”?
Gondoljunk bele, hogy amikor valójában semmit nem tudunk a másik emberről, és ennek ellenére beleszeretünk, akkor vajon kibe szeretünk bele?
Aki fizikailag vonzó számunkra?
Valóban, a fizikai vonzalom nagyon erős tényező a szerelemnél. De azt is látnunk kell, hogy alapvetően egy általunk elképzelt személyhez vonzódunk.
A szerelemnél nagyon nagy szerepet játszik a projekció, amikor a másikra rávetítek általam elképzelt tulajdonságokat, felnagyítva látom a jó tulajdonságait, ami pedig nem illik bele ebbe az idealizált képbe, azt az agyam kizárja. S amikor elmúlik a hormonok hatása, akkor lehull a lepel, s jön a kijózanodás.
De nem feltétlenül kell hogy jöjjön a csalódás is ezzel együtt.
Nyilván ezzel nem azt akarom mondani, hogy a szerelem ne lehetne „igazi”, vagy a lángot ne tudhatnánk újra és újra fellobbantani.
Hogyan őrizzük a lángot, mi kell a szerelem fenntartásához?
Például az, hogy kifejezetten ráfókuszálunk a partnerünk pozitívumaira. Amikor ugyanis egy hosszabb kapcsolatban vagyunk benne, egy idő után hajlamosak vagyunk a másik ember negatív vagy nekünk nem tetsző tulajdonságaira koncentrálni, és szinte nem is látjuk a jót. Elfelejtjük, miért szerettünk bele. De ezt vissza lehet hozni, például azzal, hogy célzottan a jó tulajdonságaira, nem pedig a hibáira koncentrálunk. Újra lehet élni múltbeli pozitív élményeket, illetve kipróbálni új közös dolgokat, amelyek kiragadnak bennünket a mindennapok monotonitásából. Ez sokat segíthet abban, hogy a kapcsolat új lendületet kapjon.
A szerelem témájával foglalkozik Kapcsolódj! című podcastsorozatunk negyedik része:
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.