A játékterápia a negatív érzelmeket is megszólítja

Kezdjük az elején: mi az a játékterápia? 

A játékterápia egyedülálló módszer a gyermekekkel való munka során. Ez ugyanaz a tevékenység a gyerekek számára, mint a tanácsadás vagy a pszichoterápia a felnőttek számára. A játék a gyerekek esetében természetes kommunikációs mód, pontosan úgy, mint a felnőtteknek a beszéd. A játék során a játékeszközöket szavakként használják. A játékterápiában speciális játékokat biztosítunk a gyerekek számára, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy kifejezzék azokat a dolgokat, amelyeket szavakkal nehéz megfogalmazni. 

A játék a gyermek kommunikációs eszköze, amellyel kifejezi gondolatait, érzéseit, szükségleteit és vágyait, megtanulja kezelni az egyes élethelyzeteket. Ehhez természetes adottságait és belső erőforrásait használja, megtanulja az önszabályozást és az önkontrollt. 

Mikor van rá szükség? 

A játékterápia segíthet a gyerekeknek különböző problémák esetén, például kötődési zavarok, viselkedési problémák, érzelmi hullámzások, társadalmilag kirekesztett gyerekeknek, valamint pszichoszomatikus és egyéb nehézségek esetén. Szükség lehet rá, amikor a gyerek otthon olyan viselkedési formákat vesz fel, amik már nem elfogadhatóak a szülők számára, vagy például amikor az óvodában nem tud a dühével mit kezdeni, vagy szelektív mutizmus esetén, amikor nem hajlandó az oviban megszólalni, de ADHD és autizmus esetén is sikerrel alkalmazzuk a módszert. Nyilván nem egy varázspálca van a terapeuta kezében, amivel mindent egy csapásra meg tud oldani, de nagyon jó eredményeket lehet elérni vagy legalább javítani a gyermek sajátos helyzetén. A játékterápia a kapcsolódást helyezi a középpontba – azt, hogy a gyerek hogyan tud kapcsolódni önmagához vagy a környezetéhez, hogyan építi az identitását, hogyan használja fel a saját erőforrásait.  

Mi a játékterápia menete? 

Először a szülővel konzultálunk, öt játékterápiás találkozó után pedig megismételjük a konzultációt, és értékeljük, hogy észlelnek-e valamilyen változást a gyermek életében. Fontos, hogy a szülőkkel történő beszélgetés alatt nincs jelen a gyerek. Nem beszélhetünk egyes szám harmadik személyben egy pici emberkéről, aki jelen van úgy, mintha ott se lenne. Képzeljük bele magunkat ebbe a helyzetbe, hogyan éreznénk magunkat. Anélkül is félelmetes lehet ez a helyzet a gyerek számára, mert valószínűleg hallja otthon, hogy miért jönnek pszichológushoz. Azért, hogy őt megjavítsák, ne legyen olyan, amilyen általában. Tehát respektáljuk már az elejétől, tiszteljük a gyereket, aki ugyanolyan értékű, különleges ember, mint a szülők és a terapeuta.  

Ezen a konzultáción beszélünk arról, hogy mi okoz gondot a szülőknek, miben szeretnének változást elérni. Konkrét célokat, részcélokat fogalmazunk meg, amelyek mérhetők lesznek számunkra. Ezek a célok pozitív előjelűek lesznek, tehát nem azon gondolkozunk, hogy milyen ne legyen a gyerek, hanem azon, hogy mi lesz az elfogadható mindannyiuk számára. 

Milyen típusú problémák lehetnek ezek?  

Akár az, hogy 4-5 évesen még bepisil, vagy hogy nem képes elfogadni a szülők instrukcióit, verekedik, bántja a másik gyermeket.  A szülő vagy más kívülálló általában a viselkedést látja. A viselkedés mögött lévő érzetet, a test egészét érintő fiziológiai változásokat, mint például a gyorsabb szívdobogást, a légzés felgyorsulását vagy a verejtékezést nem veszi figyelembe. Arra, hogy ez akkor jön létre, amikor valamilyen szükségletünk egyáltalán, vagy csak részben van kielégítve, már nem is gondol a szülő. A viselkedést próbálja javítani, pedig a szükségletet kellene kielégítenie. A játékterápia abban segít, hogy a gyerek a saját érzéseit képes legyen megnevezni, kimutatni, és idővel tanulja meg irányítani. Képessé váljon felelősséget vállalni a cselekedetiért, és azzá válni, aki valójában. A filiális terápia pedig a szülei, a gondozói számára mutat lehetőséget, hogy elsajátítsák, hogyan kapcsolódjanak jól a gyermekükhöz, a viselkedés mögött képesek legyenek látni az érzetet és a gyermek szükségletét. Továbbá abban is segíthet, hogy a szülő ne próbálja meg a gyermeke helyett megoldani a feladatait, és ezzel csökkenteni lehetőségeit az érett és felelős felnőtté válásra. 

A szülői konzultáció után a terapeuta találkozik a gyerekkel… 

Igen, aminek megvannak a maga buktatói. Van a bátor gyerek, aki rögtön bejön velem a helyiségbe. Aztán vannak a szorongó kötődők, akik nem akarják elengedni az anyukájuk kezét (de ez adódhat valamilyen más problémából is, az autizmusnál például ez teljesen hétköznapi dolog). És van hiperprotektív anyuka, aki túlságosan védelmezi a gyereket, és ebben az esetben nemcsak a gyerek érzelmei vannak jelen ebben a szituációban, hanem a szülő szorongásai is. De itt lehetővé tesszük, hogy a gyerek „behúzódjon” a játékhelyzetbe, válasszon a sok impulzus közül, amit felkínálunk neki.  

Van olyan gyerek, akinek végig nyitva kell hagyni az ajtót résnyire, de van olyan is, akivel az első foglalkozást a folyosón tartjuk. Meg kell várni, amíg a gyermek bizalmat szavaz a terapeutának.  

Hogy néz ki egy ilyen játékterápiás tér? 

Ez egy nagyon vonzó tér, van ott homokozó, bokszzsák, játékok, színház, babzsákok, játékkonyha, jelmezek, festékek, foglalkozások segédeszközei, játékállatok, autók, játékfegyverek, játékkardok, gyurma, sátor, hangszerek stb.  

A szülő nem mehet be a gyerekkel a játékterápiára? 

Az nem lenne ideális. Ha a szülő ebben részt venne, akkor ugyanazokat a negatív mintákat hoznák be a játéktérbe, amiket otthon is működtetnek. 

Milyen hosszú egy ilyen terápiás folyamat?  

Öt alkalom után értékelünk először, aztán tíz után. Általában tizenöt alkalom elég arra, hogy az „egyszerűbb” kapcsolódási gondokat megoldjuk. Ha úgy tűnik, hogy nem mozdultunk előre, akkor általában ajánlunk még több alkalmat, vagy az úgynevezett filiális terápiát a szülőknek.  

Ezt hogyan kell elképzelni?  

Ha a terapeuta úgy ítéli meg, hogy a gyereknek csak apró viselkedési problémái vannak, akkor könnyen lehet, hogy a családon belül lehetnek kapcsolódási gondok. Hogy mondjuk a szülők nem olvassák olyan jól a gyerekük szükségleteit, vagy a saját tapasztalatuk is az, hogy nem voltak megengedve nekik a saját érzéseik, azokat el kellett nyomniuk, és ezt a mintát adják tovább. Ebben az esetben a szülőkkel is foglalkozunk. 

Ennek mi a menete? 

Maximum öttagú csoportokban foglalkozunk a szülőkkel – így mindenkire jut elég figyelem. Ennek a tízterápiás ülésnek még szigorúbb struktúrája van, ha valaki bejelentkezik, akkor célszerű minden alkalmon részt vennie. Ez kilencven perc hetente egyszer, és közben feladatok is vannak, amiket a gyerekkel el kell végeznie. Az első három alkalom az elméleti rész, ismerkedés, az alatt a három hét alatt van ideje mindenkinek előkészíteni azokat a játékokat/eszközöket, amelyekre szükség lesz a feladatok során.  

Milyen feladatokat képzeljünk el? 

Különböző területekkel foglalkozunk (agresszivitás, szakmák, kreativitás, gondoskodás stb.), és mindegyik területhez tartoznak játékok, amiket – akár használtan is – célszerű beszerezni. Ezekkel a játékokkal máskor nem játszunk.  Heti fél órát ki kell jelölni erre a „különleges játszási időre”, amikor azok szerint az elvek szerint játszik a szülő a gyerekével, ahogyan azt a csoportos foglalkozások alatt megtanulta, és felvételt is készít róla. A hűtőre is kerül egy kis naptár, hogy a gyerek is tudja: ez a mi időnk, amikor senki nem zavar minket. Ilyenkor a kistestvérre is más vigyáz, nem alszik a másik szobában, a szülő figyelme teljesen a terápiás folyamatban érintett gyereké. Hiszen sokszor pont a kistestvér érkezése miatt keresnek meg a szülők, amire az idősebb gyerek dühvel reagál. A játékterápiában ezt megteheti. Ott megélheti a negatív érzelmeit, és megtanulhatja kezelni/regulálni azokat. Nincsenek felesleges érzelmek, minden érzelmünk a túlélést segíti – ez az evolúciós pszichológia alapja. A dühnek, agresszivitásnak, félelemnek, az undornak, boldogságnak megvan a maga szerepe. A játékterápiában ezeket az érzelmeket megszólítjuk, majd határokat szabunk, és kínálunk egy alternatívát.  

Ott a kistestvér érkezése miatti szorongás, a fakard, a bokszzsák… de hogyan fordul ez át agresszióból abba, hogy a gyerek irányítani, szabályozni tudja az érzelmeit? 

A terápiában a gyerek irányít. Ő a saját világát hozza be a játékba, és ő dönti el, hogy engem bevon-e. Ott minden az ő döntése, de van egy hármas szabály: ha olyat csinál a gyerek, ami nem fér bele a terápiás játékba, akkor azt a tevékenységet megállítom. A terapeutának is komfortosan kell éreznie magát, csak úgy képes jól jelen lenni. Tehát a szabály az érzelem megszólítása, a tevékenység leállítása és egy alternatíva felajánlása.   

Mondanál egy konkrét példát? 

Pisztoly is van a teremben. Ha a gyerek rám fogja, akkor megállítom, szólok neki, hogy itt a céltábla, rám nem, de arra foghatja. Itt a bokszzsák, arra is foghatja. De ha ő azt választja, hogy továbbra is rám céloz vele, akkor azt a pisztolyt eltesszük. A karddal is ugyanez a helyzet. Kardozunk egy darabig, de ha fájdalmat okoz, akkor szólok neki, így: „Az embereknek nem okozunk fájdalmat. Ha azt választod, hogy tovább így kardozol velem, akkor azt választod, hogy mára eltesszük a kardot.” Mindig így, általánosan fogalmazunk. És mindig kitartunk a szabályok mellett, következetesek vagyunk. Ha negyedszer is megismétli azt a viselkedést, akkor elvesszük tőle a kardot.  

Miért kell egyáltalán egy ilyen térbe a fegyver? 

Mert az életben is találkozhat majd „fegyverekkel”. Itt is érvényes, hogy a tiltott dolgok sokkal jobban fogják érdekelni a gyermeket, ezért megéri transzparensen viszonyulni ezekhez a nehéz témákhoz is. Pontosan meg lehet határozni, hogy hogyan kell használni ezeket az eszközöket, és meghúzni a határt. A háború vagy, mondjuk, a halál is foglalkoztatja a gyermekeket, számukra is félelmetesek ezek a jelenségek, ezért a korukhoz mérten, őszintén érdemes beszélni róluk. A legjobban attól félnek, ami ismeretlen számukra.  

Mi van akkor, ha a gyerek nem kezd el játszani? 

Ilyen még nem volt. Van a játékteremben például elsősegélyláda és kötszer. Volt olyan gyerek, aki szinte a teljes foglalkozás alatt csak tekergette a kötszert. Ez az ő játékuk, nem a miénk. Mi csak kapcsolódunk hozzá, és nagyon aktívan benne vagyunk. Kompetenciát adunk a gyereknek, hogy képes eldönteni, kiválasztani, hogy mit csináljon, és erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy sikerüljön. Vagy ha mégsem sikerül úgy, ahogyan szeretné, akkor ezáltal is halad előre, mert növekszik a tűrőképessége. Emellett ha megharagszik rám, hogy nem segítek, azt is megtapasztalja, hogy én kibírom, hogy haragszik rám, nem esem pánikba, hogy mi lesz, ha ő nem szeret. Számára ez is egy új tapasztalat, mert a családban sokszor a szülő enged, csak hogy ne haragudjon rá a gyermek. A játékterápiában arra tanítjuk a gyermeket, hogy a saját forrásait használja, mert ezáltal fejleszti leginkább az önbecsülését.  

Fontos szabály még, hogy nem minősítünk, hanem értékelünk. Ha valami sikerül neki, nem azt mondom, hogy ügyes vagy, hanem azt, hogy: látom, sikerült neked, és ez örömet okoz számodra. Ezzel azt célozva meg, hogy felnőttkorában se függjön a külső minősítéstől az élete, a hangulata.  

Hogy lehet ezt a tudást a mindennapokban hasznosítani? 

Leginkább azzal, ha a mindennapi működésben megadjuk a gyereknek a választási lehetőséget, azzal, hogy ha ezt és ezt választod, annak ilyen következményei vannak. És ehhez következetesen tartjuk magunkat. Jelentős eredményei vannak a jó határhúzásnak. A szülő is egyfajta kompetenciát kap ezzel, hogy hogyan kapcsolódjon a gyerekéhez. Hiszen ezek a megerősítő, nem minősítő, hanem értékelő mondatok, döntések egy idő után készséggé válnak, amiből a mindennapi életben, a felnőtt kapcsolódásainkban is előnyt kovácsolhatunk.