Benyúlok a szekrénybe, egy nagy kupacban állnak a farmerjeim: szoknyák és nadrágok mindenféle szabásban, rövidnadrág, overall, dzseki. A legtöbb korombelinek ez teljesen természetes. De néhány évtizede a szocialista országokban sokak számára titkos vágy tárgyát testesítette meg ez az anyag. A kék vászonnadrág egyszerű munkaruhának indult, mégis világszerte a szabadság, az individualizmus és az ellenállás szimbólumává vált. De hogyan alakult ki és miért vált ilyen sokatmondóvá?
A „jeans” valódi eredete
Kevesen tudják, hogy a farmer története jóval Levi Strauss előtt kezdődött. A „jeans” szó története egészen 1567-ig nyúlik vissza, és az itáliai Genova városához kötődik. Az ottani tengerészek kemény, gyapjúszövésű nadrágokat viseltek, amelyeket a város nevéből eredően „genoese”-nek, vagy az angolban „genes”-nek neveztek. A 18. században francia takácsok igyekeztek lemásolni ezt az anyagot, és egy még strapabíróbb változatot alkottak: ez lett a denim, mely nevét a „Bleu de Nîmes” kifejezésből (azaz: kék Nîmes-ből) kapta.
A denim egy pamutból készült twill szövet, melyet úgy készítettek, hogy a fehér vetülékszálakat indigóval festett láncfonalak alatt vezették át.
Ennek köszönhető a jellegzetes hatás: a szövet egyik oldala indigókék, a másik világosabb, fehéres – amit a mai farmer is megtartott.
A textil fokozatosan terjedt el Európában. Egyes történészek szerint a franciaországi vallási konfliktusok – különösen a hugenották üldözése – miatt sok takács Nyugat-Európába és Amerikába vándorolt, és magukkal vitték a denim szövésének technikáját is. Ezzel párhuzamosan kezdődött meg a farmer igazi karrierje az Újvilágban.
Egy kaliforniai aranyásó álma
Levi Strauss, egy német származású, zsidó textilkereskedő 1853-ban költözött San Franciscóba az aranyláz idején. Eredetileg sátorvásznat árult, ám hamar felismerte, hogy a bányászok és az aranyásók tartós nadrágokra vágynak. Egy Jacob Davis nevű szabóval közösen 1873-ban szabadalmaztatták a szegecselt nadrágot, amely a nagy igénybevételnek is ellenállt. Az első farmernadrágok vastag, indigókék pamutvászonból (denim) készültek, a zsebeket rézszegecsekkel erősítették meg.
Az indigó szín nem csupán esztétikai kérdés volt – ez a festék nem hatolt át teljesen a szöveten, ezért a nadrágok idővel egyedi kopást nyertek.
Ez a „viseltes” hatás később a farmer divatos jegyévé vált.
A lázadás szimbóluma
A 20. század elején a farmer főként a munkásosztály viselete maradt: farmerek, bányászok, vasutasok hordták. A nők számára ekkoriban még szokatlan, sőt sok helyen elképzelhetetlen volt, hogy nadrágot hordjanak – nemhogy munkásviseletet.
A változás lassan indult: az első világháború idején a gyárakba kényszerült asszonyok gyakran felvették férjeik farmernadrágját, mert a szoknya egyszerűen nem volt praktikus.
Az 1930-as években a hollywoodi sztárok – például Marlene Dietrich vagy Katharine Hepburn – nyilvánosan is nadrágot viseltek, gyakran farmert, ami új, független női imázst teremtett. Később a női farmer népszerűsítésében nagy szerepe volt Marilyn Monroe-nak is, aki több fotózáson is magas derekú, férfias szabású farmert viselt. Tulajdonképpen azzal, hogy farmerba bújtak, azt is üzenték: a nők képesek kemény fizikai munkát végezni, és joguk van a praktikus, kényelmes öltözethez.
Az 1950-es évek ikonikus filmszereplői – James Dean vagy Marlon Brando – farmercuccban jelentek meg, ezzel pedig a nadrág lázadó, nonkonformista imidzset kapott.
A második világháború után a farmer mindkét nem számára a fiatalos önkifejezés eszközévé vált.
A 60-as és a 70-es években a hippi mozgalom, majd a punk és rockkultúra is magáévá tette: a tépett, szegecselt, festett nadrágok és dzsekik új jelentéseket kaptak – társadalmi és politikai ellenállást, individualizmust, a tömegkultúra kritikáját és a nemi szerepekkel való szembefordulást is jelképezték.
A farmer a vasfüggöny mögött
Miközben Nyugaton a farmer a hétköznapok részévé vált, a kommunista blokk országaiban egészen más jelentőséggel bírt. A szocialista ideológia szerint a farmer a dekadens nyugati világ terméke volt. Hivatalosan nem lehetett kapni, de annál jobban vágyott rá minden fiatal. Magyarországon, Csehszlovákiában, Lengyelországban vagy az NDK-ban a farmer a tiltott szabadság szimbóluma lett.
Egy-egy Levi’s vagy Wrangler nadrág aranyáron cserélt gazdát a feketepiacon.
Ismerősök hozták be Bécsből, Jugoszláviából, esetleg a nyugati rokonoktól lehetett megszerezni. Sokan emlékeznek még a közismert magyar Trapper márkára, amely a hazai válasz volt a nyugati farmerdivatra. Bár minősége és fazonja elmaradt az eredetitől, mégis kultikus darabnak számított. A keleti blokk fiataljai számára a farmernadrág nem csupán divatcikk volt, hanem politikai állásfoglalás: aki farmert hordott, az azt üzente a külvilágnak, hogy nem kér az elnyomó rendszerből. Épp ezért nemritkán iskolai vagy munkahelyi szankciók is járták érte.
Farmer mindenhol
A nyolcvanas évek végére a szocialista országok is kezdtek lazítani a szabályokon, és a farmer fokozatosan elfogadottá vált. A rendszerváltás után az addig vágyott, tiltott ruhadarab végre szabadon elérhető lett – a farmerek áradatával pedig érkezett a globalizáció érzése is. A farmer a szabadság szimbólumából hétköznapi ruhadarabbá szelídült – de jelentősége nem tűnt el. Ma már minden generáció hord farmert, a világ bármely pontján.A nadrág típusai végtelenek: skinny, boyfriend, mom jeans, bootcut, wide-leg, vintage, fekete, fehér vagy klasszikus kék. Mégis,
amikor egy farmernadrágot húzunk fel, egy több mint 150 éves történet részesei leszünk – egy történeté, amely a munkások verejtékével kezdődött, és az emberi szabadság jelképévé nőtte ki magát.
Ma új kérdések is felmerülnek: a divatipar fenntarthatósági problémái, a fast fashion kritikája, a környezetterhelő gyártási módszerek mind hatással vannak arra, hogyan viszonyulunk a farmerhez, vagy épp az is, hogy az amerikai gyártók milyen politikai narratívával próbálnak nagyobb bevételre szert tenni. Az újrahasznosított és etikus gyártásból származó farmerek egyre keresettebbek. Egy biztos: a farmer valahogy sosem megy ki a divatból.
A kádban puhított gatya
A hetvenes évek végéig a farmernadrágok többsége nyers, előmosatlan denimből készült. Ez az anyag annyira merev és kemény volt, hogy a frissen vásárolt nadrág sokszor szinte állt a saját lábán. Aki ilyet szerzett, annak nemcsak ritka kincset jelentett, hanem komoly feladatot is: hordhatóvá kellett tenni. A legelterjedtebb módszer legendássá vált: az új tulajdonos egyszerűen felvette a nadrágot, majd beült egy kád vízbe – sokszor hidegbe, hogy ne engedjen túl sok festéket –, és ott ült, míg az anyag át nem ázott. Ezután a vizes farmert magán hagyta megszáradni, így a szövet nemcsak megpuhult, hanem a test formáját is felvette. Mások egyszerűen többször kimosták, vagy nedvesen hordták a nadrágot, hogy minél hamarabb „betörjék” az anyagot. A módszer a vasfüggöny mögött különösen hasznos volt, hiszen a farmer – ha már valaki hozzájutott – hosszú évekre szólt, így érdemes volt kényelmessé tenni. A gyártás során végzett átmosás, majd később a kőmosott technológia csak a 70-es, 80-as években terjedt el, így a kádas farmerpuhítás fokozatosan eltűnt a hétköznapi gyakorlatból. Ma már csak a raw denim rajongók alkalmazzák, akik szándékosan előmosatlan farmert vesznek, hogy viselés közben saját „kopástörténetet” alakítsanak ki.
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.