Vinil

Csak jútyúbon találtam néhány videót. A videó minőségére most ne térjünk ki, a hangsáv sem az igazi, úgyhogy discogsról kell beszereznem vinilen.

És itt mintha bezárult volna a kör. Kiskoromban mindig belopóztam a tévészobába, de nem a tévét kapcsoltam be, hanem a hifi phono-gombját nyomtam meg. Felhajtottam a műanyag fedelet, elővettem egy lemezt, volt ott nyolcvanas évekből disco és Dolly Roll is, de ki tudja miért, leginkább az Oly sokáig voltunk lentet és az első Karthagót hallgattam szívesen. Szerény gyűjtemény volt, de én nagyon élveztem. Ja, igen, és a Fal is megvolt! Igaz, nem eredeti angol kiadásban, hanem már az itthon gyártott Pepita, de akkor ez kit érdekelt? Még ma sem nagyon. Örökség ez nekem. Kockulni ráérek azokkal a lemezekkel, amiket magamnak veszek.

Vegyünk egy nyugati zenekart, mondjuk, a Sztónszt vagy a Ceppet. Szóval egy használt lemez annál drágább, minél jobb állapotban van. Nincs-e megkarcolva, hogy a barázdák már mennyire kopottak, mennyire sistereg, ropog a lemez, amikor feltesszük. Az sem mindegy, hogy melyik nyomás. Az első, eredeti széria az adott országból? Vagy az eredeti hangsávok helyi újranyomása? Vagy jó állapotú lemezről másolták tovább Jugóban vagy a cseheknél? Állítólag a magyar bakelitek a legrosszabb minőségűek. Ha tehette az ember, inkább a csehet vette meg, vagy a jugót. Arról már nem is beszélve, ha voltak nyugati barátai. Grendel Lajos Kossuth-díjas író mesélte egyszer, hogy megvan neki az első négy Led Zeppelin, az összeset a kinti haverjai küldték. Aztán bevonultak egy kultúrházba, kitették a színpad közepére a lemezjátszót, és hallgatták az albumokat körbe-körbe. Üzenem, hogy kettő már nekem is van, igaz nem ilyen módon kaptam, de nagyon szeretem az összeset. Óvatosan érek hozzájuk, nehogy összezsírozzam a barázdákat, ezért mindig a szélénél fogva emelem ki a tokból. Ha öszezsírozódna, van a körúton, az Oktogonnál egy arc, aki beteszi egy gépbe a lemezeket, és speciális vegyszeres vízzel lemossa, kitisztítja a barázdákból a koszt. Mert az nem elég, ha hallgatás előtt lemezkefével átfutunk a lemezen. Időnként komolyabban is meg kell tisztítani.

És akkor az is közrejátszik, hogy milyen vastag az adott lemez. Mert tényleg vannak egészen papírvékonyak is, de a jó testes, száznyolcvan-kétszáz grammos vinilek már egészen jó zenei élményt nyújtanak egy megfelelő lejátszón. Úgy képzelem el, ahogy fut a hajszálvékony tű vége a vinil barázdáin, és ahogy a bemetszések megrezegtetik a tűt, gondolom, nem mindegy, hogy ezt egy vékony műanyag körlap adja át, vagy egy masszívabb és érezhetően nehezebb anyag.

Lemezjátszó-választáskor azt olvastam, jobban tesszük, ha szíjas meghajtásút választunk, és lehetőleg a kar állítható ellensúlyos legyen. Az ellensúly azért fontos, mert azzal tudjuk beállítani, hogy lejátszás közben a fej mennyire nehezedjen rá a vinilre. Nem jó, ha nagyon, mert kikaparja a barázdákat, de az sem, ha túlságosan lebeg, mert veszítünk a hang minőségéből.

Meg aztán a tű is elhasználódhat idővel, és az is fontos, hogy milyen hangszedőre van szerelve. Árpi itt azt mondja, hogy Audiotechnika AT95E-t érdemes venni, mert az viszonylag olcsó is, jobban mondva nem olyan drága, de ahhoz képest fájinul szól. Itt ugye fontos megemlíteni, hogy határ a csillagos ég.

Rákerestem a discogson, és meg is találtam. Ezerkilenszázhetvenegyes kiadás, Franciaországban NM, M- állapotban, ahol tudni kell, hogy az M a legjobb, huszonhét ojri plusz póstaköltség. Az nem is olyan rossz. A hetvenkettes Exile on Main Street egy picivel borsosabb volt, de az angliai Yorkban, egy kis üzletben láttam kétszáz fontos lemezeket is. Nem mertem hozzájuk érni.

És a legújabb, amit megtudtam, hogy amikor tesszük vissza a lemezt a tokjába, először a vékony papírba helyezzük, majd nyílásával felfelé engedjük bele a vastag tokba, hogy a lemez még csak véletlenül se csúszhasson ki a tokjából, mert nem is akarom tudni, mi lenne, ha előttem törne ripityára a csempén.

Amúgy ez még mind semmi, totál el lehet veszni ebben a világban. Ettől már csak a múlt század eleji, felhúzhatós gramofonok izgalmasabbak.