Világbajnokok karácsonya

Nem volt könnyű elcsípni őket. Karácsony ide, ünnep oda, első a munka. S az bizony keményen próbára teszi őket, egész embert kíván. November végén egy hétre ugrottak haza az Arab Emírségekből, de még a december beköszönte előtt újra repülőre ültek mind a négyen és Likér Péter edző, hogy Abu-Dzabiban folytassák a felkészülést. A tavalyi moszkvai világverseny hősei mindent a riói játékoknak rendelnek alá.

A komáromi csónakházban

Bántott, hogy mi még ebből a családdal töltött kurta időből is elloptunk valamicskét, de ezt a legkevésbé sem éreztették. Erik feleségével, Deniszával már vár bennünket a Vág-Dunánál lévő csónakház előtt, két bájos kislányuk, Lara és Sára gondtalanul futkos ide-oda, s csak tisztes távolból veszi szemügyre a jövevényeket, de a csoki odacsábítja őket. Közben megérkezik Gyuri is 14 éves nevelt fia, Szebastian kíséretében, párja, Ági és nagylánya, Lisa nélkül; nekik a győri üzletben van dolguk. Benn a csónakházban Erik szülei csatlakoznak, őket az unokák mindjárt megrohamozzák.

Úgy hittem, hogy az apukák karácsonyi ajándékként, a fa alá toppannak be, de csodálkozásomra már december 12-én érkeznek. Bizonyára nem üres kézzel. „Ha valami olyat látunk, ami megtetszik, vagy itthon nem kapni, azt ott megvesszük. Szabad időben körbefutkossuk az üzleteket; több időt tudunk rászánni, mint itthon – szólal meg Erik, s közben szétnéz, hogy a lányok ne hallják. Sára két és fél éves, Lara hat és fél, s már iskolás. Ő már tud írni a Jézuskának. – Van egy hosszú lista, lehet válogatni. A gyerekekkel nincs gond, pontosan tudják, mit szeretnének. Igyekszünk értelmes ajándékokat választani, nem csak úgy vaktában vásárolni, hogy aztán ne a sarokban kössenek ki.”

Medencében fogták a halat

Gyuri hallgat, Szebastian ott ül mellette. Csak amikor a fiú kimegy, szólal meg: „Nekem már minden ajándék megvan.” El is árulja, mit kap Liza, aki januárban lesz 17 éves, és kajakozik, de nem írom ide, nem szeretném elrontani a meglepetés örömét. Mert sejtem, hogy a lánynak leesik majd az álla. És remélem, hogy Szebi, aki hokizik, úszik, és a vízilabdáért rajong, sem hallgatózott, ezért az is maradjon titok, hogy ő mit talál majd a fa alatt. Erikkel és Gyurival egyszerű a helyzet – vagy talán éppen ezért bonyolult –: ők leginkább nyugalomra vágynak. Meg egy kis pihenésre, mert bár ilyenkor mindig itthon vannak, csak karácsony első napján lazsálnak. „Egy nap, amit megengedhetünk magunknak, de kettő, az már sok. A második ünnepen már gürizünk; szenteste előtt, és ha úgy esik, az új év első napján sem marad el az edzés. Legalább nem galibázunk otthon” – élcelődik Erik, Gyuri meg hozzáteszi, hogy jobb az nekik. Ha meg kimennek a vízhez, legalább az ünnepi asztalra kerülő halról gondoskodnak – gondolom én. Volt már ilyen? „Egyszer, uszodában” – lep meg Gyuri, s miután hitetlenül nézek rá, Erik siet a segítségére: „Karácsony előtt versenyt rendeznek, és a medencébe bedobnak egy pontyot a sok gyerek közé; aki kifogja, az viheti haza”. A kajakosok jó úszók, nemcsak Gyurinak, egyszer Eriknek is sikerült. Horgászni egyiküknek sincs türelme. Bár víz mellett nőttek föl, nem szoktak. Ülni és várni – ez nem nekik való.

Gyuri volt a „kerítő”

Gyurit és Ágit a kajak hozta össze, Eriket és Deniszát meg Gyuri. Nemcsak a kajakban ülnek együtt, életük egyébként is sok szállal egybefonódik. „Mióta kijárunk a vízre, regisztráljuk egymást, de Gyuri majd három évvel idősebb volt, két különböző csoportban edzettünk, ő a nagyobb fiúkkal. Komolyabban tizenhét-tizennyolc évesen vettünk egymásról tudomást, akkor kezdtünk együtt tréningezni” – mondja a 33 éves Erik, a sportág legsikeresebb hazai képviselője. Milánóban tízre kerekítette világbajnoki aranyainak a számát. Gyurinak négy van belőlük.

A karácsony már jelzi, hogy végéhez közeleg az esztendő, jöhet az elszámolás. Ami a mérleget illeti: soha rosszabbat. A milánói vb-n az olimpiai távú 1000 méteren világbajnok lett a nemrég összerakott négyes (Vlček Erik, Tarr György Denis Myšák és Linka Tibor), impozáns, rajt–cél győzelemmel. Tizenkét évvel azután, hogy szlovákiai kvartett ebben a számban győzni tudott. Erik akkor, Gainesville-ben is ott ült a hajóban. Idén Milánóban Gyurival párosban nem sikerült a címvédés, „csak” negyedikként értek célba, de a lényeg, hogy megszerezték a riói helyjegyet. „Valahol ez nekünk sokkal nagyobb eredmény, mert sikerült kijutnunk az olimpiára. Nagyon fontos verseny volt – mondják szinte egyszerre. Erik még megtoldja: – Nem is csak az idén, hanem egész karrierünk alatt.”

Lesz-e dupla?

Ők szerezték az első kvótát. De az, hogy párosban és négyesben is hajóba szállhatnak-e Rióban, még a szövetség döntésétől függ. Csak remélni tudjuk, hogy okosan állítják föl a kritériumokat. Még hátravan a pótkvalifikáció, amelyben azok indulhatnak, akik még nem jutottak ki olimpiára, azaz a négyes tagjai és Gelle Péter nem. A másik, fiatal négyesből ügyesek a fiúk, de nehéz a dolguk, mert csak az első hajó jut tovább.

Világbajnok négyesünk idén kipróbálta a riói olimpiai pályát. Erik lelkesedik: „Nagyon szép helyen van, tetszett a környék, a pálya mindjárt a híres Copacabanán található, s rálátni a Krisztus-szoborra. Ami inkább zavar, hogy szeles.” „Egy óra alatt nagyon meg tud fordulni a szél” – panaszolja Gyuri. „Mi ugyan eléggé tudunk hullámokban is evezni – veszi át a szót ismét Erik –, de ez már elég kiszámíthatatlan: ilyen esetben az eredmény nemcsak tőlünk függ, hanem a körülményektől is.” Persze bármilyen legyen is a pálya, aki hazaviszi az aranyat, annak mindig a legszebb és legjobb marad. Gyuri mosolyog: „Úgy, mint nekünk a moszkvai: az tökéletes volt.” Két világbajnoki cím után milyen is lehetne?!

Kemény sport az övék

A kajak-kenu sportban nincs korhatár, de mindkettőjük szavaiból kiérezni, hogy Rió lesz pályafutásuk csúcsa. 2020-ban Tokióban Gyuri 40, Erik pár hónap híján 38 éves lesz. Lehet bírni addig, de aki nem próbálta, nem tudja mennyi munkával, gyötrelemmel jár. Szép sport, de nehéz: a kajak kemény küzdelem nélkül nem megy. Annyi munkával, amennyit ők végeztek, akár bányában is helytállnának. Mindketten sokat bírnak, és egyiküket sem kell nógatni. Erik: „Húzzuk, motiváljuk egymást, jó partnerek vagyunk; persze megesik, hogy egyikünknek-másikunknak rosszabb napjai vannak. De egy csapat vagyunk, nem lehet valakire hárítani az összes hibát.” Gyuri rábólint, s ránéz a társára. Szavak nélkül, a szemükkel is megértik egymást. Ha nem így volna, a hajóban sem volna köztük összhang. Gyuri ugyan töredelmesen beismeri, hogy ő az impulzívabb, de úgy istenigazából még soha nem vesztek össze. „A hülyeségen nagyon fel tudom kapni a vizet – húzza fel a szemöldökét. – De ha komoly a dolog, azon elgondolkozom, és elintézem magamban.” Sokan kérdezik őket, hogyan bírják ilyen hosszan összezárva, hiszen több időt töltenek együtt, mint a családdal. De ez is csak úgy lehet működőképes, mint a házasság – megértéssel és ráérzéssel, tapintattal. Egyikük is, másikuk is tudja, kinek mire van szüksége, hogy most épp egyedül akar lenni. Mondjuk: Gyurinak vásárolni van kedve, Erik meg éppen pihenni akar. Odáig soha nem hagyják fajulni a dolgot, hogy elküldjék a másikat valahová.

Rió – és az olimpia

A jövő esztendőben legtöbbször azt a szót hallják majd: Rió. Olimpia. Hogy ez számukra mit jelent, nem kérdés. Egyértelmű – így summázzák. De vajon nem kősziklaként nyomja-e őket ez a teher? „Eleve rossz volna, ha úgy vennénk, hogy lesz, ami lesz.” Gyuri ezt nyomatékkal mondja. Azt, hogy ők már csak aranyéremben gondolkodnának, tagadják, merthogy minden érem szép. Hát még, ha ötkarikás! „Az arany szép lenne, hab a tortán” – jegyzi meg Erik, én meg kimondom, hogy nagyon megérdemelnék. Csakhogy mint ők is tudják, a győzelmet nem azért osztogatják, mert valaki megérdemli.

Augusztus még messze van, minden megtörténhet – néznek egymásra, de gyorsan elhessegetik a balszerencsének még a gondolatát is. Pillanatnyilag minden jel arra mutat – s ezt nemcsak ők, én is lekopogom –, hogy jó úton haladnak. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján pontosan tudják, mi jó nekik, mit hogyan csináljanak, hogy óvják magukat betegségtől, sérüléstől, de tökéletes biztonság nincs. „Nálunk csak egy a baj – mondja ki Gyuri azt, amit a szakorvosok sokszor vetnek a sportorvosok szemére –: ha sérülés jön, nem tudunk pihenni. Mindig az van bennünk, hogy muszáj.” „Nem bírunk otthon ülni, és semmit nem csinálni – vág a szavába társa. – Azáltal, hogy idősebbek vagyunk, nekünk már fontosabb a regeneráció, többet kellene pihennünk; de mi abban nőttünk föl, hogy minél többet, minél keményebben kell edzeni. Egy kicsit módosítani kell, jobban odafigyelni.” De ez egyiküknek se megy könnyen, inkább az edzőjük, Likér Peti az, aki megálljt parancsol.

A riói felkészülésben csak nagyjából kopírozzák az eddigieket, hogy miért, Erik magyarázza: „Két fiatal sráccal vagyunk együtt, s nekünk kell alkalmazkodnunk hozzájuk.” Fordítva véltem, de kiderül, hogy nem logikusan, mert a fiatalok fizikálisan többre képesek. Abban viszont nem tévedek, hogy a veteránok mentálisan jobban ott vannak: rengeteg a tapasztalatuk, s a fiatalok felnéznek rájuk; nem spekulálnak, elfogadják a tanácsukat. „Az a jó az egészben – szól közbe Gyuri –, hogy a két húszéves fiatal mindig javulni tud, mi meg ha tartjuk a szintünket, akkor nincs gond.”

Eriknek a riói lesz az ötödik olimpiája, Gyurinak a negyedik. Indultak már a játékokon újoncként és esélyesként, 2008-ban Pekingben együtt ültek az ezüstérmes négyesben. Előtte Athénból ugyancsak a K4-ben Erik bronzérmet hozott haza. Négy éve London nem úgy sikerült, ahogy elképzelték, bár a 6. hely nagyon szép. De nem nekik! Meg is viselte őket a kudarc, s ki-ki a maga módján próbált szabadulni a lidércnyomástól: Gyuri összetörte a hajót a célban, Eriknek még arra sem volt ereje.

Reméljük, jövőre Rióban ép marad a hajó. Ha meg nem, örömükben aprítják fel!