Szerény kis mondatzáró írásjelünk negatív érzelmek kifejezője lett? A mosolygó fejecske mögött megbúvó küldő talán nem is vidám. Az értelmezés cset- vagy netszótárral sem egyszerű.
A végnapjait éljük azoknak az időknek, amikor még számolgattuk az SMS-üzenetekbe tömörített karaktereket, hogy ugye nehogy eggyel több legyen, és átcsússzon az egész egy másik (második vagy sokadik) üzenetbe, ám az efféle kommunikációban (és épp emiatt) használt rövidítések ettől függetlenül köszönik, jól megvannak. Olyannyira, hogy tovább burjánzanak, sajátos szlengként vagy nyelvváltozatként, társulva a hangulatjelekkel, mémekkel meg egyéb elemekkel már odáig fajultak, hogy külön világot alkotnak maguk.
Ez veszélyes?
Hogy ez a külön (nyelvi) világ mennyiben jelent veszélyt szélesebb (nyelvi) környezetére, rendszeres vitatéma. Az üzenetváltás mind nagyobb térhódítása láttán vannak, akik már a beszélt kommunikáció végét vagy leépülését vizionálják, ami azért is tűnhet furcsa felvetésnek, mert megkerülhetetlen előnyei vannak az élőbeszédnek, és a használat meg a kifejezett tartalom aránya is rendkívül előnyös. Ha párhuzamot akarnánk vonni: hiába áll rendelkezésre a közlekedésben is számtalan eszköz, azért továbbra is vannak olyan helyek, ahová a király is gyalog jár, mert minden más csak túlkomplikálná a dolgot.
Az viszont tény, hogy a digitális kommunikáció, illetve az így kialakuló digilektus hatással van a nyelv más szegmenseire is, bizonyos mértékben beszivárog más területekre. Az eddigi tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy hiába a széles körű elterjedtsége a fiatalok körében, egyes szférákba nem tud betörni, például nehéz elképzelni egy olyan hivatalos levelet, amelyet efféle rövidítéssel egészítenénk ki, vagy mosolygós fejjel zárnánk egy átlagos újságcímet.
Írott beszélt nyelv
Az internetes kommunikáció nyelvének vannak ugyan elhivatalosodó nyúlványai, feltűnhetnek akár politikusok tömörségre törekvő üzeneteiben (pl. a rövidséget propagáló Twitteren), ám ez továbbra is csak egy nyelvváltozat a többi mellett, még ha viszonylag erős befolyású is. Azt azonban nehéz lenne elképzelni, hogy a lexikális szinten, tehát az egyes kifejezések beépülésén túl komolyan befolyásolná az élőnyelvi kommunikációt. Hiszen az üzenetekben burjánzó formának a legtöbb jellemzője éppen azért létezik, mert kompenzálni, pótolni próbál – kifejezni azt is, ami a puszta szövegből nem válik világossá. Ennek idővel kialakultak bizonyos szabályai vagy konvenciói, amelyeket ismernünk kell, ha be akarunk kapcsolódni ebbe az újszerű szóbeliségbe. Azt azonban elég nehéz elképzelni – noha ilyenre, úgymond, példát adó hatásvadász szövegek halomra születnek –, hogy ne találnánk meg a közös nyelvet akár nagy társadalmi vagy korkülönbség ellenére, ha ezt valóban akarjuk. Mert ha egy tinédzser azt mondja idős, netnyelvet nem ismerő dédnagymamájának, hogy omg vagy pill (vagy előfordul egy fordított szituáció), akkor ott nem nyelvi problémákról beszélünk elsősorban.
Vannak szabályok?
Az internetes kommunikáció azonnal továbbítja az üzenetet, viszonylag közvetlen, hasonló tehát az élőbeszédhez, nélkülöz azonban egy sor ehhez kapcsolódó egyéb jelet (mimika, hanglejtés és társaik), így az információk egy jelentős része leforgácsolódik, nehezítve az értelmezést. Ezért ragadnak meg mindenféle póteszközöket az online értekezők: ide tartozik a hagyományos helyesírás szabályainak betartása vagy elhagyása, a központozás konvencióinak esetleges áthágása, a kis- és nagybetűk használatának variálása. Szabályokat megfogalmazni ezek kapcsán pedig nem is olyan egyszerű, mint gondolnánk. Elvileg például a szmájli (azaz a mosolyság jele, leggyakrabban kettősponttal és zárójellel jelölve) vidámságot, viccet jelenthet, ám könnyen ráfutunk olyan esetre, amikor épp az ellenkezőjét. Hivatalosabb levelekben sokan egyenesen a dilettantizmus jeleként értelmezik, pedig a küldő csak egy hangulatot akart átadni. Vagy, mondjuk, a csupa nagybetűvel írt szöveget általában kiabálásként határozzák meg, ám ha csak egyetlen szó van így írva, lehet kiemelés. Kontextusban és helyben kell tehát értelmezni ezeket, mert különben szótár szerinti értelmükben félrevezethetnek. De így van ez az élőbeszédben is.
Kódváltások
A kívülálló számára bármennyire furcsának tűnhetnek is ezek a jelenségek, azért nem túl nehéz megtalálni mögöttük a kiváltót. A mondatzáró pontnak a címben is jelzett átalakulása és az ezzel foglalkozó cikkek végigzongoráztak számos fórumot, szörnyülködő tekinteteket és véleményeket is kiváltva. A mögötte levő magyarázat azonban az, hogy csetelés közben egyre inkább bevett szokás a kisebb értelmi egységeket külön üzenetbe tagolni, ezzel a pont hagyományos használata értelmét veszti. Ha pedig mégis feltűnik, akkor már többlet, és esetleg jelent valamit: ha nem a gondolat lezárását, akkor nyilván valami mást, kimértséget, haragot. Ettől függetlenül máshol nem történik meg ez a minőségváltás: ennek a mondatnak a végén is lesz pont, amely semmi többletjelentést nem hordoz majd. A dolog nyitja tehát, hogy tudnunk kell, hova, kinek, miért írunk, és az értelmezéshez is kell ez az információ. Ha a tanár ír diákjának üzenetet, és pontot tesz a végére, nyilván nem a mérgét zúdítja rá (vagy igen, de azt másként jelzi), csak így látja helyesnek ebben a beszédhelyzetben (ahogy nem dohányzik a diák előtt, nem hagyja el az írásjeleket sem). És ha a diák összekapja magát, tud ugyanebben a hangnemben válaszolni attól még, hogy a szomszédos csetablakban mik történnek.
A nyelvi szinten túl
Nehéz nem észrevenni, hogy a kódváltás nemcsak nyelvi értelemben történik meg, ha képernyő elé ülünk. Egy dolog tehát, hogy másképp írjuk le ugyanazt csetüzenetben, kommentben, e-mailben és hagyományos levélben, de ezen túl is megváltozhat a viselkedésünk. Ennek a legegyszerűbb formája, hogy életeseményeinket például ugyanolyan vagy hasonló formában tárjuk a nyilvánosság elé, mint a többiek (halálesetkor feketére cseréljük a profilképünket). A profilunkat, képpel, bemutatkozással, olyanra alakítjuk, amilyennek látszani szeretnénk. Esetenként megváltoznak a reflexek és a reakciók, olyasmiről is véleményt mondunk, amiről élőszóban nem tennénk – azt pedig már az adott közeg, csoport, kommentfolyam is meghatározza, hogy ezt miként, milyen kifejezőeszközökkel tesszük. Aztán legfeljebb nem (vagy nem úgy) értik.
Két évtizedes mosoly
Aki kicsit is jártas az online kommunikációban, nagyon is érzi a különbséget, ha van mosolygós hangulatjel a gyere át beszélgetni (netán: gyereee) után, vagy nincs. Idáig mindössze húsz év alatt jutottunk el, hiszen az emodzsik (vagy emojik) tavaly ünnepelték létük 20 évét. Azóta pedig akkora karriert futottak be ezek a hangulatjelek és piktogramok, amelyek lehetővé teszik akár érzelmek, akár tárgyak, élőlények, emberi viszonyok különféle képi megjelenítését, hogy már 2015-ben sikerült megszerezniük az év szava címet. Mármint konkrétan egy hangulatjelnek, olyannak tehát, mint ez: J. Saját felelősségre pontot tettem utána, noha arra konkrétan nincs szabály, hogy mi ilyenkor a helyes eljárás. Esetleg a hangulatjel előtt kellene zárni a mondatot, vagy önmagában megteszi ezt?
Mik vannak?
pill – pillanat; jó8 – jó éjt (angol kiejtés alapján); priviben – privát üzenetben; lopom – átveszem és megosztom a saját oldalamon; ezen besírtam, sírok – mert annyira vicces; szakadok – a nevetéstől; csopi – csoport; wow! – nanát; meh – unott, lemondó; napom – a napom olyan, ahogy a kép/tartalom mutatja; szerivan – szeretés van; LOL – hangosan felnevet (az angol laughing out loud alapján); btw – mellesleg (by the way); omg – ó, istenem! (oh my God); thx – köszönöm (thanks); brb – mindjárt visszajövök (be right back); g2g – mennem kell (got to go); idk – nem tudom (I don’t know)
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.