Vendégségben Margit néninél

Farkas Margit néni évtizedek óta figyelemmel követi a Vasárnap átalakulásait, emlékszik a szerzőkre, idézni tud az írásokból. Kilencvenöt évesen is minden héten várja a lapot, és a gyűjteményét látva az az érzésünk, még egyetlen számot sem dobott ki. Amikor pedig meghallgatjuk derűs bölcsességgel elmesélt élettörténetét, látjuk, milyen alázattal fogadta a sors kihívásait, és amilyen tisztelettel beszél mások munkájáról, arra gondolunk, ilyen embereknek érdemes írni.

Margit néni saját sütésű zserbóval, pogácsával, szó szerint ünnepi beszéddel vár bennünket, még Arany János balladáját, a Tetemre hívást is elmondja nekünk. A lánya szerint nagy megtiszteltetés számára, hogy meglátogattuk, de mi az első pillanattól úgy érezzük, ő tisztelt meg azzal, hogy fogadott. Takaros portáján mindenhol rend, kertje csupa virág, most épp a házat újíttatja fel. Világéletében ilyen szorgalmas volt, azt mondja, azért is vitte a nagy szegénységből valamire. Pedig akár tanulhatott is volna: a legokosabb diák volt a helyi iskolában. De hiába, lánynak született.

Jenővel a tyúkfarmon

„Akkoriban csak a fiúkat tartották valamire, a lánynál egy szempont volt: jól férjhez adni. Ikrekből születtem, az ikeröcsém féléves korában meghalt. Utána sorra született még két húgom és két öcsém; én vigyáztam rájuk, mert a szüleim a gazdaságban dolgoztak. Voltak csirkéink, libáink, földjeink, nem szenvedtünk szükséget semmiben, de a szüleink mindig takarékosságra neveltek” – mondja az idős asszony. Fiatalkorában nagyon szép és dolgos lány volt, húgai mégis hamarabb keltek el. Ő ugyanis azt mondta, akárki kéri, Mikolcsányból, amely akkor még önálló falu volt, nem megy el. Nem is kellett elmennie, a szomszéd falu tanítójának a fia, Farkas Jenő vetett rá szemet.

„Nagyon rendes, dolgos ember volt a Jenő, azért tetszett nekem. Azt mondta az apjának, ő tanulni nem fog, asztalos akar lenni, és inkább elment az erdőre fát vágni, mint hogy a könyvek fölött üljön. Amikor meghalt az apja, ki kellett menniük a tanítói lakásból, és a szomszédos üres házba költöztek. Amikor meghallottam, milyen szépen hegedül, más már nem is kellett. Az volt csak a baj, hogy nem volt háza, és édesapám hallani sem akar arról, hogy hozzánk költözzön, hiszen otthon lakott még két öcsém. Jenő ekkor azt mondta nekem: »Idehallgass Margit, ha nem lesz másod, csak a ruha, ami rajtad van, nekem akkor is kellesz.« Szerencsénk volt, mert az épp alakuló szövetkezetben felajánlották, hogy dolgozzunk és lakjunk a tyúkfarmon. A szüleimtől kaptam egy szekrényt, abba beraktam a ruháinkat, ezenkívül csak egy ágyunk meg egy asztalunk volt, mégsem hiányzott semmi. Több ezer csirkéről gondoskodtam, Jenő volt a szövetkezet könyvelője, ha nehezen is, de boldogultunk.”

„Magamnak fogok tanulni”

1952-ben született Margit néni első gyermeke, Magduska, és a fiatal házasok építkezni kezdtek Mikolcsányban. Saját kezűleg vetették a vályogot a cigányokkal, rengeteget dolgoztak, mire 1960-ban beköltözhettek a faluba. Később megszületett Ivettka és Jenő, akik ma is édesanyjukkal élnek. A három gyermek meséken, verseken nőtt fel, mert iskolázatlan, de önerőből művelt édesanyjuknak mindene volt a könyv.

„Már az iskolában is példának állított a többiek elé a tanító, de arra nem is gondolhattam, hogy tanuljak. Elhatároztam, hogy ha iskolába tovább nem mehetek is, magamnak fogok tanulni. Rengeteg verset tudok fejből, elolvastam mindent, ami a kezembe került, és már kislány koromban verseket is írtam. Édesapám bíró volt a faluban, sok könyv volt, és sok okos ember is megfordult nálunk. Mindenkire figyeltem, mindenkitől tanultam valamit, s a gondolataimat esténként papírra vetettem. Ez a szokásom máig megmaradt: még mindig leírok mindent, ami megérint, elgondolkodtat” – mondja, miközben a naplóit lapozgatjuk. Egy józan gondolkodású, többre hivatott, de sorsába belenyugodott és abban mindig a szépet kereső ember gondolatvilágába nyerünk betekintést. Csodálatra méltó, milyen békével fogad mindent, amit kimért rá az élet, hogy mennyi szeretettel szemléli embertársait, és túl a kilencvenen is mennyire érdeklődik a világ dolgai iránt. „A pénz azt igényli, hogy olyasvalaki gondozza, aki számára egy korona ugyanolyan becses, mint egymillió. Aki azt tapasztalatával, a nagyságával meg is tudja őrizni” – olvassuk Margit néni gondolatait. Lánya szerint egész életében nagyon takarékos volt, mindig ahhoz tartotta magát, hogy csak addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér. Ami hiányzott, azt képzeletben, a verseiben és naplójegyzeteiben tette hozzá az életéhez, így soha nem volt hiányérzete. 

A vadász és az idős hölgy

Amikor a verseiről kérdezzük, Margit néni fejből elmondja a Virágot ültettem anyám sírhalmára kezdetűt. Szerényen fűzi hozzá, hogy soha sehol nem közölték a verseit, nem is volt ilyen ambíciója, mert úgy gondolja, az újságokban komolyabb dolgok vannak. A Vasárnapról olyan szeretettel és tisztelettel beszél, hogy egészen megilletődünk. A kezdetektől előfizeti, azt mondja, a lap behozza otthonába a külvilágot, olyan embereket ismerhet meg általa, akikről egyébként nem is hallana. Ez nemcsak a távol élő idegenekre, hanem akár a falubeliekre is vonatkozik, mert Margit néni a Vasárnap vadászát, a szintén gömörligeti Remper Istvánt is a lapnak köszönhetően ismerte meg. „Nagyon megragadott, amit írt, mondtam a lányomnak, hogy szeretném megismerni. El is jött hozzám nagy örömömre; nagyon jól elbeszélgettük, és azóta is rendszeresen meglátogat. A Vasárnap hozott össze bennünket, meg is beszéljük mindig a lap tartalmát. A főszerkesztő asszony jegyzetével kezdjük, és szépen végigmegyünk az egészen.”

Az olvasáson kívül csak a kert és a háztartás maradt Margit néninek, a faluban már nem élnek kortársai. De mivel minden érdekli, nagyon élvezi azt is, ha az unokái elviszik autózni, kirándulni. Ma már csak derűs, kíváncsi szemlélője a változó világnak, de épp az ilyen embereknek köszönhetően nyerünk betekintést mi is abba a korba, amikor az írás-olvasás öröme a lányok számára még magánügy és féltve őrzött titok volt.

Óda a barátságról

A vadászösvényt járva

gyakran meg-megállok.

Gondolatok füzére lassít,

sokszor rá gondolok.

Olykor néha nehéz,

egy kéz szorítja szívem,

pedig enyész porszem gondom,

ha az Ő sorsát nézem.

A lombok közt gyors

lendülettel suhan át a szél,

sokszor Ő is eltöpreng azon,

vajon minek, kinek él még.

Erre a kérdésre

hadd adjak most választ,

derűs szavak által,

mint víztömeg, mit

kis patakunk áraszt.

Itt vagyunk egymásnak,

bár sok év van köztünk,

de ott legbelül

igaz barátok lettünk.

Megtalálva egymást,

könnyebb így az élet,

a nehézségek elszállnak,

mint pipafüst a szélben.

Virít az ibolya kicsiny,

gondozott kertjében.

A tavaszt hirdetve,

új reményt hoz nehéz életébe.

Messze még a száz év,

van még köztünk dolga.

Isten éltesse Önt ma is,

őszinte megbecsülésemmel megtoldva.

Remper István, Gömörliget, 2016. március 3.