Vége, koniec!

Itt lent, köztünk lehetett bárki. Pap és politikus. Szabászmester és diktátor. Király és maffiózó. Szultán és cigányvajda. Ott fent, az égi válogatottban tisztán önmaga. Mindent elengedett. A legdrágább kincseit viszont ránk, nézőkre hagyta.

„Tízéves koromig vékony voltam, mint a madzag, aztán egy reumatikus láz után, a sok injekció hatására hízni kezdtem.”

„Az uralkodás a véremben van. Szép, tágas erkélyt akartam a házamra, hogy kiállhassak és szónokolhassak, ha ahhoz van kedvem. Tömeg nem kell hozzá. Majd leküldöm a feleségem.”

„Szeretném, ha Prágában érne utol a halál, és ott temetnének el. Csehországban ugyanis többen szeretnek, mint itthon.”

Ezek a mondatai jutottak eszembe, amikor utolért a halálhíre. A legtovább ez a fura vágya foglalkoztatott. Hogy Csehországban hunyhassa le a szemét. Való igaz: a csehek nagyon szerették, és szeretni is fogják. Náluk forgatta ugyanis a legjobb, ma már kultikussá vált filmjeit. A Bulldogok és cseresznyéket Juraj Herz rendezésében. Az én kis falumat Jiří Menzellel, akihez két másik, jelentős alkotás is köti. A Vége a régi időknek és az Őfelsége pincére voltam. De sorolhatnánk még jó néhány címet, és minden produkcióból kiemelhetnénk őt. Cseh filmekben a legtöbbet foglalkoztatott szlovák színész Marián Labuda volt.

Pár évvel ezelőtt azt is elmondta: idejében szeretné befejezni, még mielőtt elszállna belőle a színészi játék önfeledt öröme. Nem is vállalt már sokat az utóbbi esztendőkben. 2014-től, amikor cukorbetegként egyre nehezebb napokat élt meg, színpadon ritkán mutatkozott. Egy-egy filmszerepre még összeszedte magát, a felesége nélkül viszont már egy lépést sem tett otthonról. Vigyázni kellett rá. Lesve figyelni az állapotát. Percnyi pontossággal beadni neki az inzulininjekciót. Szigorúan óvni minden veszélyes falattól.

Nem is ez lett a veszte. A szíve vitte el. 2016 nyarán már összeomlott egyszer. Messziről hozták vissza. A baj most is váratlanul érkezett. A garázsában esett össze, mielőtt kocsiba szállt volna. Megállt a szíve.

Szerepelt osztrák és német produkciókban is. Jól beszélt németül. Magyarul csak pár szót tudott, és azokat is magyar kollégáitól tanulta meg, munka közben.

Végig cinkosok voltak

Első magyar rendezője Eszenyi Enikő volt, aki Shakespeare vígjátékát, az Ahogy tetsziket állította színpadra 1996-ban a Szlovák Nemzeti Színházban.

„Két szerepet játszott a darabban, mindkettőt nagyon szerette. A jó herceget is, aki az erdőben talál menedéket, és a rosszat is, aki száműzi a fivérét – emlékezik Eszenyi Enikő. – Az első rendelkező próbán, mivel akkoriban én még kevésbé értettem a szlovák nyelvet, arra kértem a színészeket, hogy a saját szavaikkal mondják el a szerep lényegét. Chudík úr és a többiek azonnal vették a lapot, Labuda úr értetlenül állt a kérésem előtt. Neki ez új, addig ismeretlen módszer volt, hogy rögtön az első próbán elmondom neki a járást, honnan jön be, merre megy ki, s közben szabadon mondja a herceg szövegét. Ő ezt így nem tudja, közölte velem, és ha nem veheti a kezébe a példányt, akkor megy is haza. És elindult kifelé a színpadról. Én meg futva kiabáltam utána, hogy »pán Labuda, pán Labuda!«. Így akartam visszatartani, hogy ne menjen el, és nyugtatgattam őt, hogy jó, akkor olvassa fel a szerepét. El is kezdte olvasni, de néhány perc múlva ráérzett, hogy mit akarok, s hogy ahhoz valóban felesleges olvasni. A próbák során aztán nagyon közel kerültünk egymáshoz. Fantasztikus volt mindkét szerepben, de más darabokban is. Amikor Prágában vendégszerepelt az előadás, busszal utaztunk, és egy hajón voltunk elszállásolva a Moldván, egymás melletti kajütben. Sokat nevettünk, szerettem a humorát. Ha Magyarországon járt, felhívott, ha én voltam Pozsonyban, igyekeztem megnézni, felkeresni őt. Rendkívüli színész volt. Csodás karakter erős belső izzással, szenvedéllyel, feszítő energiával. Ilyen adottságokkal csak születni lehet. Jiří Menzel filmjében, az Őfelsége pincérében van egy jelenet, amikor a szállodai szobájában bankjegyekkel teríti be a szőnyeget. Rengeteg pénz fölött ül mámorosan. Ezt csak ő tudta így megmutatni. A szlovák színházművészet egyik legnagyobb alakja, egy igazán különleges, egyedi színész távozott Labuda úr személyében, akit – bár végig jó cinkosom volt – sosem szólítottam a keresztnevén. Az iránta érzett tiszteletemet, szeretetemet fejeztem ki így.”

Ajándékba kapta őt

Szabó István 1991-ben készült, Találkozás Vénusszal című filmjében Marián Labuda operaénekes lehetett. Schneider úr, a tenorista.

„Én Jirí Menzeltől kaptam őt, nála láttam Pávek úr szerepében, Az én kis falumban. Megkérdeztem Jirkát, mi a véleménye, felkérhetem őt én is, hogy játsszon a filmemben? »Remek színész, nyugodtan kérd fel« – biztatott. Találkoztunk, beszéltem vele, és rettenetesen örültem, hogy elvállalta a szerepet. Jó volt vele dolgozni. Igazi csapatjátékosként mindenkinek segített munka közben. Már az első felvétel után tudtuk, hogy ez az ember zseniális. Schneider úr a történet szerint még az NDK-ban vált híressé. Eredeti foglalkozása szerint autószerelő volt. Meg is tartotta a műhelyét, mert arra gondolt, hosszú távon nem valami biztos állás operaénekesnek lenni. Azon kívül tehát, hogy helytálljon minden szerepében, az is fontos volt számára, hogy a másik munkájához beszerezze azokat az eszközöket, amelyekhez csak Franciaországban lehetett hozzájutni. S ha külföldön énekelt, akkor a felesége vezette a műhelyt. Marián Labuda Glenn Close partnere volt a filmben. Két tehetséges ember azonnal felméri és értékeli a másik tehetségét. Ettől aztán barátság alakult ki köztük. Glenn Close látta Az én kis falumat, és rettenetesen élvezte szlovák kollégája humorát. Onnantól fogva mellékessé váltak a szavak. A tekintetek voltak fontosabbak. Teljesen mindegy, ki milyen nyelven mondja a szövegét, a próbák során összecsiszolódnak a végszavak. Egymásra néztek, és mindkettőjükből sugárzott az energia.”

Marián, jaj, Istenem!

Pávek úr és Otyík. A szövetkezeti sofőr és félnótás kocsikísérője. Marián Labuda és Bán János Az én kis falumban. Ahogy az amerikaiak reklámozták a film Oscar-jelölése után 1986-ban: Stan és Pan, Laurel és Hardy Kelet-Európából.

„Nem sokkal színpadra lépés előtt hívtak fel Pozsonyból, hogy meghalt Marián. Annyira szíven ütött a hír, hogy én csak azt tudtam mondani: jaj, Istenem, jaj, Istenem, jaj, Istenem! És kinyomtam a telefont. Az első húsz perc úgy ment le az előadásból, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Nem gondoltam, hogy ez engem ennyire meg fog rázni. Az ember tudja, hogy egyszer mindennek vége szakad. Én is öregszem, az én Jirkóm, Jiří Menzel is túl van egy komoly műtéten, és hála Istennek, már jobban érzi magát, de Marián korán ment el. Hetvenhárom év nem sok. A legélesebb emlékem vele kapcsolatosan? Trencsénteplic, 2011. Egymás mellett ültünk a fesztivál nyitóestjén. Németül társalogtunk. Azt mondta: »Hogy te az elmúlt harminc év alatt mekkora sztár lettél, János!« Én meg azt mondtam: »Lehet, hogy sztár lettem, de hidd el, soha nem akartam az lenni! Te viszont az elmúlt harminc év alatt művész lettél!« Mert az volt. Igazi színművész.

Egyébként érdekesen kezdődött a mi kapcsolatunk. Prágában, még a forgatás előtti héten Marián elárulta, hogy ő bizony nem igazán szereti a magyarokat, de engem már megkedvelt. »Tudod, Marián – mondtam neki –, mi vagyunk most a legerősebb hídépítők a két ország között. Nincs az a diplomata, aki nálunk többre volna képes. Ezt a két ország közötti magas lécet csak mi tudjuk megugrani, színészek. Természetesen nem kifelejtve ebből Menzel urat, aki ennek az egésznek az indikátora volt.« Mire befejeztük a filmet, Mariánt már igaz barátnak éreztem. S ez így végig is kísérte az elmúlt harminchárom évünket. Szakmailag olyan szinten voltunk képesek együttműködni, együtt játszani, hogy a legnagyobb tiszteletet tanúsítottuk a másik iránt. Ilyen értelemben életem egyik legcsodálatosabb találkozása lett ez. Az pedig, hogy Marián az évek során megszerette a magyarokat, külön öröm volt számomra. Prágában, a hetvenedik születésnapján én voltam a televízióban a meglepetésvendég. Nem hitt a szemének. A könnyeit törölgette. Érzékeny pillanat volt ez nekem is. Pozsonyban is találkoztunk párszor. Nemrég egy televíziós műsorban ott is a vendége lehettem. Álltam, mint a sült hal, ő pedig faarccal kommentált engem. »Úgysem ért semmit, nyugodtan folytathatjuk!« – mondta a legnagyobb szeretettel. Kis ember volt, aki naggyá tudott nőni. A mi hivatásunk egyik legnagyobb alapeleme, hogy bizonyos hátrányokból erényt tudjunk kovácsolni. Ez a színművészet egyik csodája, ereje. Marián ilyen művész volt. Úgy töltötte be a teret, olyan aurája volt, ami egyszerűen megkerülhetetlen. Erényt faragott a hendikepjéből. Gondolkodásban, játékintelligenciában humorral fordította vissza. Talán az egyik utolsó egyénisége volt a klasszikus cseh és szlovák színészi iskolának. Teljes faarccal tudott mondani olyan összetételű blődségeket, amelyekről egyszerűen nem lehetett eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, vagy sem. Ha viszont rendszerbe állítottad, a harmadik mondatnál már fetrengeni kellett a röhögéstől. Jirkó is ilyen, ha játszik, és Rudolf Hrušínský volt még ilyen. Semmi mimika, semmi fölösleges gesztus, minden pontosan, precízen a helyén van és ül. Marián személyében most olyan kaliberű művész ment el, aki nemzeti és politikai identitástól függetlenül magasugró-világbajnok lett. Neki sem volt könnyű az élete, tudom. Mesélt sokat erről. De művészként tántoríthatatlanul tette a dolgát. A realitásokkal mindig tisztában volt. Ez is alapvető művészerény. Tavalyi születésnapjára a következő üzenetet küldtem neki: »Add alább az ambícióidat, az elvárásaidat, mert akkor sosem fogsz csalódni. Koncentrálj az élet apró örömeire. Én például ha érzem, hogy pisilnem kell, várok még fél órát, hogy az a húsz másodperc a világ legkellemesebb érzése legyen.«

És még valami: sok mindent köszönhetek neki, nemcsak a barátságát. Például azt a művészi teljesítményt, amiről Az én kis falum beszél. A film egyik legszebb jelenete, amikor a történet végén, azután hogy elváltak az útjaink, Pávek úr már látni sem akarja Otyíkot, a közelségétől is megőrül, mégis ott várja őt Prágában, az új munkahelye előtt. Mert akit igazán szeret az ember, annak megbocsát, és nem tudja elhagyni, felelősnek érzi magát a sorsáért. Pávek úr odalép Otyíkhoz, és csak annyit mond neki, hogy »szállj be!«. És a teherkocsiján viszi őt haza, a falujába. S ahogy ezt Jirkó dramaturgiailag felépítette! Hogy Otyík nem tudja felvenni a lépést az új közegben, az új munkatársaival, hogy nincs a közelében senki, aki mellett biztonságban érezhetné magát, ezért megfordul a tömegben, és elindul az emberekkel szemben. Ez olyan humánus, olyan gyönyörű gondolat! S aztán meglátja Pávek urat. Marián! Jaj, Istenem! A halál soha nem szerencsés, de jobb így, hogy nem párosul vele szenvedés. A lenyomat megvan. Labuda úr örökre beírta magát az egyetemes színház- és filmtörténetbe.”

Kemény, harcos színész volt

Závada Pál regényének filmváltozatában, a Jadviga párnájában ő játszotta Bacovszkyt, a tótkomlósi szlovák papot. Deák Krisztina kérte fel a szerepre, Marián Labuda pedig örömmel mondott igent a felkérésre.

„Kemény, harcos színészként marad meg az emlékezetemben – mondja a rendezőnő. – Csak azt volt hajlandó elmondani a kamera előtt, amivel egyetértett. Kemény, határozott papot játszott, rendíthetetlen szlovák hazafit, akinek rettentő fontos volt a nyelv, a nemzeti identitás, a szlovák ügy. Hozzá is tett pár mondatot a szövegéhez, de az egész attól csak jobb lett. Szlovák színészt kerestem a szerepre, mert a pap szlovákul beszél egy vegyes lakosságú dél-magyarországi községben. Több filmben is megnéztem őt, mindegyikben nagyon jó volt, de a Jadviga párnájában igazán remekel. A filmben statisztáló idős, falubeli asszonyok, akik nem ismerték őt, nem hitték el, hogy színész, annyira autentikus volt. Olyan jól beszélt a szószéken, hogy nála jobb színészt nem is találhattam volna a szerepre. A lakodalmi jelenetben Závada Pál édesapja is részt vett. Egymás mellett ültek, és nagyon jól elbeszélgettek. Labuda úr pillanatok alatt otthonosan érezte magát a társaságban. Minden igazi volt körülötte. A zene, a táncok, a féltve őrzött, ládák mélyéről előkerült ruhák, minden. De a legigazibb mégis ő volt. Kitűnően keverte a szlovák és a magyar nyelvet, pedig csak az egyiket tudta, a másikat nem. Szenvedélyesen prédikált, annyira hitelesen, hogy a helybéliek nem is a híres színészt, hanem a hétköznapi embert látták benne. És ő nem sértődött meg ezen! Ellenkezőleg. Jólesett neki. A történet szerint a szlovák lakosok titkos összeesküvésének az élén állt, s a fiatalokat is a maga oldalára akarta állítani. Csányi Sándor, Trill Zsolt és Bodó Viktor játszották a fiúkat, akiket a pap a maga igazáról győzködött. Minden jelenete életszagú volt, természetesen hangzott a szájából a kevert nyelv, és a viselkedése is helytálló volt. Nagyon nagy találata a filmnek. Örülök, hogy beválasztottam őt.”

Minden műfaj közel állt hozzá. A dráma és a vígjáték ugyanúgy, mint az abszurd vagy a groteszk. Ő maga a tragikomédiát szerette a legjobban. Sírva nevetni, kacagva sírni – ez az az érzelmi állapot, amelyet szavak nélkül is képes volt előidézni. Utolsó szerepét is a csehektől kapta Az Úr angyalában. Egy univerzális kulccsal a kezében a mennyország kapuját is ki tudja nyitni a filmben. Arcán a szomorú bohóc mosolya. Kiváltságosnak érezheti magát, aki még találkozhat vele.