Új-zélandi barangolások

Férjemmel az utazás (és persze egymás) szerelmesei vagyunk, szerettük volna egy hónapos nászutunkat igazán különlegessé tenni. Választásunk Új-Zéland északi szigetére, Sydney-re és a Cook-szigetekre esett. Pár hónapos szervezés és tervezés után tavaly novemberben el is indultunk felfedezni az országot, amely az itt forgatott Gyűrűk Ura és Hobbit trilógiák, a Narnia krónikái több jelenetének köszönhetően is híres lett.

Félnapos pekingi átszállás után a gépünk Aucklandben landolt, amely az északi sziget legnagyobb városa. Három napot töltöttük itt, nem különösebben a látnivalók sokasága miatt, inkább az időeltolódás kipihenése végett. Mivel az ottani tavasz végén érkeztünk, az időjárás tökéletes volt a város felfedezésére. Volt, amikor a város közepén található Albert Parkban, és volt, amikor egy tengerparti kávézó hangulatos teraszán reggeliztünk. Magával ragadott a város kellemes lüktetése és a mindent körülölelő növényzet bujasága. Nem hagyhattuk ki Auckland egyik leghíresebb látnivalóját, a Sky Towert sem, amely 328 m-es magasságával igaz, hogy csak a világ 13. legmagasabb épülete, de tetejéről belátható az egész város, az üzleti negyedtől a kikötőn keresztül egészen a távolabbi külvárosi negyedekig.

Miért ástuk a homokot?

Mielőtt elhagytuk Aucklandet, egy napra átkompoztunk Waiheke szigetére, amely minden várakozásunkat felülmúlta. Világszerte híres borászatairól, és több neves magazin is a föld leggyönyörűbb szigetének választotta az elmúlt években, nem véletlenül. Kb. 10 000 lakosa van, városai a nyugodt kisvárosi élet mintapéldái. Waihekét szinte teljesen beborítják a szőlőskertek és a hozzájuk tartozó borászatok, mellettük több kellemes homokos part is van, éttermekkel és kávézókkal, amelyek csodás kilátással csábítják a vendégeiket. A nap végén mi is meglátogattuk az egyik borászatot, majd fájó szívvel búcsúztunk a szigettől. Másnap indultunk Új-Zéland legészakibb városkájába.

Útban Kaitaia felé több helyen is megálltunk, hisz nem lehetett betelni az elénk táruló látvánnyal. Egyik ilyen megállónk a Whangarei-vízesés volt, mögé akár be is mászhatunk. Miután megebédeltünk, továbbindultunk, hogy az éjszakát már Kaitaiában töltsük. Amikor megérkeztünk, nagy meglepetés várt bennünket. A városi üdvözlőtábla az angol és a maori nyelv mellett horvátul is fogadja az ideérkezőket. Megtudtuk, hogy annak idején Új-Zélandra érkező horvát telepesek is alapítói voltak a városkának.

Reggel autóba pattantunk, és ellátogattunk a sziget legészakibb pontjára, a Reinga-fokra. Egy aranyos kis világítótorony található itt, ahonnan a Három Királyok szigetét láthatjuk, ha szép, napos időnk van. Visszafelé nem hagyhattuk ki az egyik legérdekesebb helyi szórakozást, a Te Paki homokdűnéken való szörfözést. Nagyon élveztük, egészen addig, amíg el nem hagytuk a bérelt autónk kulcsait valahol a homokban. Kicsit kétségbeestünk, de szerencsénkre valaki megtalálta. Mire visszaértem a kulcsokkal a deszkabérlőtől, ahol leadták őket, férjem három francia úriemberrel felásta a dűnék felét; végül jót nevettünk rajta.

Hobbitok és különleges tavak

Az északi rész felfedezése után ismét elindultunk vissza, a Coromandel-félszigetre, ahol Hahei nevű falucskában töltöttünk két éjszakát azzal a céllal, hogy meglátogassuk a Narnia krónikáiból is ismert Cathedral Cove-ot, és kora hajnalban saját kis medencét áshassunk a Hot Water Beachen. Az utóbbival kezdtünk: már reggel fél hatkor a parton lapátoltunk. Igyekeztünk a legjobb helyen ásni egy akkora gödröt a hideg homokban, amekkorában ketten elférünk, és fel tudjuk fogni a part tetejéről lefelé csordogáló forró vizet. Második próbálkozásra sikerült is. Innen csodáltuk a felkelő napot, amely a víz páráján keresztül igazán lenyűgöző volt. Jött a dagály, így egy órával később már indultunk is, hogy átsétálhassunk a Cathedral Cove természetes kapu alatt. Nemcsak az idő volt csodás, a part is gyönyörű, bármelyik ismert tengerparttal felveheti a versenyt. Egészen napnyugtáig itt pihentünk.

Másnap a férjem várva várt napja következett, ugyanis Hobbitfalvára látogattunk. Egy mesés farm, nem messze a várostól. Az egész területet gondosan úgy alakították, hogy pár órára mindenki hobbitnak érezheti magát. A kijelölt ösvényeken elsétáltunk Zsákos Bilbó háza mellett, az út végén egy korsó gyömbérsörrel olthatjuk a szomjunkat a Zöld Sárkányban. A mesebeli kaland itt nem ért véget. Ám mielőtt folytattuk volna, tettünk egy kitérőt Rotoruába, a város és környéke gazdag geotermikus csodákban és látnivalókban.

Elsőként a Wai-O-Tapu-ban található Geotermikus Csodaország és Lady Knox-gejzír felé vettük az irányt. A gejzír mindennap ugyanabban az időpontban tör ki, mivel az ott dolgozók egyike szappantörmeléket szór a belsejébe. Az egész folyamat, de főleg a kitörés nagyon érdekes és látványos, ám mindez meg sem közelíti a pár száz méterre mellette lévő Geotermikus Csodaországot. A parkba lépve azonnal megcsapta orrunkat a környéken is érezhető kénes szag. Ez sem tudta kedvünk szegni, az ösvényen sétálva különleges tavak mellett vezetett az utunk, melyek kémiai hatásoknak és különböző vegyületeknek köszönhetően más-más színűek. A két legkülönlegesebb szerintem a Pezsgő-medence, amely narancssárga színét az itt lerakódott arzénnak köszönheti, és az Ördög fürdője, mely neonzöld színben pompázik a különböző ásványoknak köszönhetően.

Igyekeztünk minél jobban felfedezni a környéket. Meglátogattuk a Zöld- és Kék-tavakat – egyetlen út választja el őket egymástól –, és végigsétáltunk a Redwoods erdő lombkoronái közt található libegő sétányon. Végül pedig egy csodálatos délutánt töltöttünk el a Waikite Valley termálfürdőjében, ahol a geotermikus vizet 35–40 ˚C-ra hűtik, s több magán- és csoportos medencébe engedik.

Majdnem a csúcson

Utunk ezt követően Taupo felé vezetett, ám amikor megálltunk, hogy tegyünk egy sétát a Craters of the Moon (Hold-kráterek) parkban, autónk defektet kapott. Programunkat ki kellett bővítenünk pár órányi rohangálással, de szerencsére a helyzet gyorsan megoldódott, és a Huka-vízesés meglátogatása után már egy kis vitorláson ültünk, sört ittunk, s pizzát majszoltunk a Taupo közepén található Balaton méretű tavon. Hangulatos délutánt töltöttünk el a fedélzeten, élveztük, ahogy a nap szép lassan nyugovóra tér, és ahogyan a hullámok nyaldossák a hajónk oldalát.

Kora reggel keltünk, hogy meghódítsuk a Tongariro Nemzeti Parkban található, a filmrajongók által Végzet hegye (Gyűrűk Ura) néven ismert Ngauruhoe hegyet. Igyekezetünk sajnos kudarcot vallott a zord időjárás miatt. Már majdnem a csúcsnál jártunk, amikor vissza kellett fordulnunk a zuhogó eső és az óriási szél miatt.

Csuromvizesen a szállásunk felé tartva találtunk egy különleges kivi madaras táblát – nem hagyhattuk ki, a szakadó esőben készítettünk egy fotót. Wellingtonba érkezve több tervünk is volt még, de az időjárás már nem javult, így a botanikus kertben elfogyasztott chai lattén kívül túl sok érdekesség nem történt velünk.

Ennyi fért bele a kéthetes új-zélandi utunkba, alig várjuk, hogy egyszer újra visszatérjünk. Akkor talán a déli szigetre is eljutunk, remélhetőleg már családostul.

Póczos-György Ágnes

A teljes írás a nyomtatott Vasárnapban jelent meg!