Tükrözzünk, de ne trükközzünk!

 Tudtam, hogy nem használta ki az első vizsgaalkalmat, de abban is biztos voltam, hogy elsőre helyt áll, mivel bőven szerzett tapasztalatot külföldi munkája során mindarról, amit én csak a sokszorosított jegyzetekből ismerhettem.

Várakozás közben akarva-akaratlan is próbáltam ráhangolódni a mozdulataira, oda sem pillantva utánoztam le, ahogy ül, lendíti jobbra a karját, biccenti balra a fejét. Egy idő után arra lettem figyelmes, hogy már meg sem rezzenek, amikor nyílik a vizsgaterem ajtaja, hozzá hasonló magabiztossággal néztem a várható megpróbáltatások elé. Egyszerre hívtak be bennünket, ő már felelni kezdett, amikor én még csak a piszkozatot írtam a kihúzott kérdésre. Nem a téma kifejtésével volt gondom, hanem a tudásanyag felmutatásával, prezentálásával. Abbahagytam a készülést, és belefeledkeztem abba, hogyan adja elő a tanultakat, élénken gesztikulálva, finoman ívelt hanglejtéssel, időnként hatásszünetet tartva. Menni fog – gondoltam akkor. A frissen tanultak és az ellesett mozdulatok újrajátszásával valóban sikerült a prezentációm. Néhány cseh és magyar nyelven olvasott szakirodalommal megspékelve még némi elégedett mosolyt is csaltam a vizsgáztató arcára. A történet érdekessége, hogy csak évekkel később tanultam, gyakoroltam, milyen hatása van annak, ha a beszélgetőtársunk mozdulatait időnként tükrözzük. A kölcsönös szimpátia záloga lehet az ilyen, ha nem visszük túlzásba, és nem válunk ettől komikussá. Nagyon finom mozdulatfoszlányokról van szó, amikor kávézás közben ugyanolyan finoman helyezzük vissza a kistányér szélére a kanalat, igazítjuk meg a vállról lecsúszó kendőt, vagy ujjmozdulatát követve alig észrevétlenül mi is hátrasimítjuk a rakoncátlan tincset. Igen, én is úgy gondolom – mondják ezek az egymásra rezdülések. Később az egyik mediációs gyakorlat során kamerák előtt kellett helytállni, akkor figyelmeztettek a szakemberek, hogy zavaromban mindig elmosolyodok, és tudják, kínos percek ezek számomra, de nagyon kedvesen kamatoztatható ez a mindennapok során. Ha megtanulom megfelelő módon kezelni. A Test nyelve tanfolyamon újabb ismeretekkel ruháztak fel, amikor a táncórán teljesen ismeretlen embereket állítottak velem szembe, és megszólalt a zene. Élménytáncot lejthettem saját koreográfiára, és az idegen másik néhány percnyi megfigyelés után igyekezett néhány jellegzetes mozdulatot tükrözni, majd végül az egész kompozícióban részt venni. Különös megtapasztalás volt, ahogy a két, egymásról mit sem tudó fél egyszer csak megnyílt a zene és a mozgás hatására egymás előtt, és olyan síkon kommunikált, ahol nincs szükség a szavakra. Itt jegyezném meg szerényen és inkább csak tréfásan, hogy fogalmam sem volt négy évtizeden át arról, hogy tudok hastáncot lejteni, szerintem ma sem tudok, de jólesett a női kompliment.   

A tanmesék végén rendszerint ott a tanulság. Az alábbiakból talán annyi a megszívlelendő, hogy ha lehetséges, minden találkozón adjunk egy kis levegővételnyi időt egymásnak. Ismerjük fel kölcsönösen az igényeinket, vegyük észre a másik zavarát, esetleges feszültségét, legyünk tekintettel az állapotára. Közeledjenek az álláspontjaink. Sokkal gyümölcsözőbb és értékesebb beszélgetések születhetnek egy ilyen találkozóból, ha őszinte érdeklődéssel nyitunk a másik felé, és mindvégig egyenrangú félként tekintünk egymásra.

Ui.: Arról, hogy nem kell mindenáron vetélytársat látni a beszélgetőtársban, és az egész időt azzal tölteni, hogy – kiesve a párbeszéd ritmusából – hathatós érveket keressünk a biztos győzelem és fölény reményében, itt, ebben a szeretetteljes légkörben már nincs is szükség szólni.